A kishablegény kalandjai - Aquaman kritika

Aquaman mindig is furcsa helyet foglalt el a szuperhősök panteonjában, hiszen talán egyik képregénykaraktert sem érte annyi cikizés, mint őt. Bár Arthur Curry évtizedek óta ott szerepel a DC olyan nagyágyúi között, mint Batman és Superman, sokan nem vették őt komolyan, hiszen mit ér egy olyan szuperhős, akinek az az ereje, hogy halakkal beszél? Persze Aquaman azért mindig jóval több volt ennél, amit idővel a képregényírók is felfedeztek, és igyekeztek komolyabbá varázsolni a karakterét. Egyre nagyobb hangsúly helyeződött a királydrámára és a karakterrel mindig szorosan összekötött környezettudatosság témájára, ennek köszönhetően pedig végre Aquaman is megkapta a magának kijáró tiszteletet.

A Warner-DC filmuniverzuma igyekezett ezt a két, erősen ellentétes hangulatot vegyíteni, amikor filmvászonra vitték a Jason Momoa által megformált Aquamant, aki teljesértékű karakterként először a tavalyi Igazság ligájában tűnt fel. Momoa már akkor is kellő badass-séggel és humorral hozta a figurát, aki az egyik legkellemesebb meglepetése volt a filmnek, és ez szerencsére a karakter önálló filmes kalandjára sem változott meg.

 

A történet szerint Arthur Curry Atlantis királynéjának és egy szárazföldi világítótoronyőrnek a gyermekeként született, a két kultúrához és fajhoz tartozás pedig rányomta bélyegét egész életére. Bár Arthur, akit a hírekben csak Aquamanként emlegetnek, sosem akart igazán nagy felelősséget a vállára, kénytelen életében először meglátogatni Atlantisz elveszett városát, mivel féltestvére Orm (Patrick Wilson), hadat üzent a szárazföldi világnak. Arthurnak tehát be kell nyújtania igényét a trónra, ha megakarja akadályozni az emberek és a tengerlakók háborúját. Ebben mentora Vulko (Willem Dafoe) és a szintén atlantiszi Mera hercegnő (Amber Heard) sietnek segítségére.

Amit még az elején érdemes leszögezni, hogy az Aquaman meg se próbálja igazán komolyan venni magát. Persze Deadpool szintű öniróniára azért ne számítsunk, de úgy tűnik, a Warner-DC elengedte a halálkomolyság erőltetését, és inkább arra épít most, hogy a színészek tényleg jól érezzék magukat a szerepükben. És mennyire működik ez a recept! Bár az Aquaman semmivel sem nyújt többet egy sablonos kalandfilm történeténél és karaktereinél, a szereplők működnek annyira, hogy elvigyék a hátukon a film majdnem 2,5 óráját.

 

Jason Momoa hol izmozik, hol lassítva, félmosollyal az arcán csapja hátra vizes tincseit, de mindezt olyan bájjal és élvezettel teszi, hogy bármikor boldogan elnézzük őt még pár órán keresztül. A Merát alakító Amber Heardről és az ellenlábasként szolgáló Patrick Wilsonról ugyanez mondható el, hiszen míg egyikük egyszerre gyönyörű és végtelenül menő a kellemesen kivágott atlantiszi szerelésében, addig a másik lubickol a gonoszkodó féltestvér szerepében. Komolyan, ez a film annyira magasról tesz a korábbi DC-filmek komolykodására, hogy bekerült egy félperces jelenet, amiben SEMMI nem történik azon kívül, hogy Momoa és Heard lassítva, vizes felsőtesttel sétálnak ki a tengerből Pitbull Africa feldolgozására, majd vágás, és már egy teljesen új helyszínen folytatják kalandjukat.
 

Persze azért valljuk be, az, hogy a színészek élvezik a szerepüket, még kevés. Itt jön azonban be Atlantisz gyönyörűen megalkotott látványvilága, amihez foghatót talán az Avatar óta nem láttunk, valamint a kifejezetten látványosra sikerült harcjelenetek. Vannak itt LSD-triphez hasonlatos vízalatti városok, harcidobot püfölő óriáspolipok, cápalovasok, és még sorolhatnánk.

Összességében azonban ennyit nyújt az Aquaman. Egy egyszerű, ráadásul sokszor már-már kínosan a kétezres évek kliséhegyekkel és melodrámájával megfűszerezett kalandot, amit cserébe szemtelenül élveznek a szereplői. Mindezt kreatív, látványos környezetben, jól megkoreografált akciójelenetekkel. Ha valakinek ez kevés, főleg a szuperhősfilmek jelenlegi áradatában, az teljesen érthető, ha viszont csak egy könnyed, látványos kikapcsolódásra vágyik az ember, akkor az Aquaman simán megugorja a lécet.

7/10

Képek: Intercom