Blade Runner 2049 kritika: újra szárnyal a fejvadász

1982-ben Ridley Scott rendező filmtörténelmet írt a Szárnyas fejvadásszal, nem csoda tehát, hogy sokan félve kezelték a hírt, miszerint harmincöt évvel később, immár Scott nélkül folytatják Rick Deckard történetét. pontosabban csak részben az ő történetét, mivel sorra jöttek az újabb és újabb infók arról, hogy mire is számíthatunk – az időközben Szárnyas fejvadász 2049 címre keresztelt – mozitól. Fellépdelt a fedélzetre Dennis Villeneuve rendező, valamint Ryan Gosling, mint Harrison Ford utódja.

Bár a ’82-es eredeti vitathatatlanul kultikus alkotás, sokakkal ellentétben, engem sosem tudott igazán beszippantani. Az erényeit sosem vitattam, és az utolsó húsz perc így is egészen mélyen a tudatomba égett, de összességében sosem volt rám olyan hatással, mint a film legnagyobb rajongóira, ellentétben a folytatással.

A Blade Runner 2049 ugyanis olyan film, amiért érdemes moziba járni, olyan, ami megragad és több mint két és fél órán át nem enged el. Túlzás nélkül, még órákkal a stáblista lepörgése után is a hatása alatt voltam.

 

Na, de miért is? Az már az előzetesekből nyilvánvaló volt, hogy a tizenháromszoros Oscar-jelölt operatőr, Roger Deakins ismét kitett magáért.

Az első résszel ellentétben, itt nem a zárt terek fülledt, mocskos hangulata, hanem az óriási, de teljesen élettelen tájak magányos érzete a domináns, megmutatva azt, hogy milyen méreteket öltött az emberiség önpusztítása az eltelt 35 év alatt. a neonnal átitatott, de egyébként szürke városok mit sem változtak, az új helyszínek pedig tökéletesen bővítik a Szárnyas fejvadász világát.

Ugyanez elmondható a film minden részéről, Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch méltó utódjai vangelisnek, az ikonikus dallamokat sikeresen csempészték bele saját taktusaikba, amik ezúttal is magukkal ragadó hangulatot teremtenek.

 

Ryan Gosling remek választás volt a főszerepre, egyszerre képes teljesen merev, érzelemmentes lenni, és eközben mégis egy-egy arcrezdüléssel mély érzelmeket elárulni, pedig hiába napjaink egyik legfelkapottabb színésze, eddig nem a kiemelkedő színészi teljesítménye miatt szerették sokan. Meg merem kockáztatni, hogy még ha díjat nem is kap majd „K” szerepéért, egy pár jelölést azért bezsebelhet, megérdemelné!

Harrison Ford pedig Harrison Ford, és akkor ebben minden benne is van. Igazi jutalomjáték neki újra magára öltenie Deckard karakterét, minden egyes jelenete aranyat ér.

És akkor ott vannak az új szereplők, akik sokszor csak egy-egy jelenetre tűnnek fel, de például Dave Bautista, Ana de Armas és Carla Juri úgy passzolnak bele ebbe a hatalmas egészbe, mint a kirakós darabjai, Dennis Villeneuve rendező pedig mostantól ott szerepel napjaink legjobbjai között, nálam legalábbis biztosan.

 

A Szárnyas fejvadász 2049 úgy viszi tovább az eredeti szellemiségét, hogy kiegészíti azt, több ízben fejet hajt előtte, Jared Leto és Harrison Ford közös jelenete végtelenül feszült, és gyönyörű szép megidézése az első résznek, illetve abban is biztos vagyok, hogy a valaha volt egyik legszebb szex jelenet is ennek a filmnek köszönhető.

Témájában ugyanolyan mély a film, mint az első rész volt, legyen szó teremtés toposzról, magányról, társadalmi kérdésekről: minden megvan benne, ennek pedig az az eredménye, hogy a záró képsorok után az ember még órákig csak néz ki a fejéből, és önmagát keresi elveszve mindazoktól, amiket látott.

 

Órákig tudnék még írni erről a filmről, de hogy rövidre zárjam a mondandómat: biztosan lesz, akinek nem jön majd át, az új Szárnyas fejvadász nehezen emészthető, lassú, kimért alkotás. De ha a néző képes ráhangolódni, és átadnia magát a filmnek, akkor a látvány, a hangzás, a színészi játék és a lélekbemarkoló történetmesélés olyan elegyét kapja meg, amiért a mozi mindig örök lesz.

Sturbán László

Forrás: Intercom