A nagy dobás kritika - Humor kontra tőzsde! Ki lesz a nyerő?

A tőzsdés filmek nehezen tudnak izgalmasak lenni. A pénz, a számok és a lehetetlen kifejezések áradatában mindig az ájulás környékezi a nem éppen jártas átlag moziba járót – értem ezt most magamra is. A nagy dobás persze megpróbál felülemelkedni ezeken a rozsdás és nehézkes alapanyagokon, némi humorral, gátlástalan kitekintésekkel és meglepő fordulatokkal. Persze, ez még nem garantálja, hogy az Adam McKay rendezésében készült – Oscar-díjra is jelölt – alkotás közönség kedvenc tud lenni.

A sztori 2008 előtt kezdődik, majd a mindenki által ismert nagy gazdasági világválságban csúcsosodik ki. Egy rakás ember – meg nem értett zsenik, jól lavírozó üzletemberek, feltörekvő újoncok és a nagyöreg mindentudók – életébe pillanthatunk bele, akik a szerencse vagy éppen az eszük nyomán megjósolják, hogy a lakáshitel piac be fog fürödni, és ezen akarnak nagyot kaszálni. Mindezt egy súlyos és tehetséges – és még ezer ajnározó jelzőt elbíró – neveket tartalmazó szereplőgárdával: Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale… kell ennél több? Gondolhatnánk.

Lévén megtörtént eseményekről beszélünk, a végkifejlet korántsem meglepő, azonban a rendező – valamennyire – így is eléri, hogy kételkedjünk „hőseink” sikerében.

McKay jelenléte már eleve jó előérzettel töltheti el az embert – főleg egy ilyen száraz témát feldolgozó cselekménynél –, hiszen a rendező kifejezetten a vígjátékok világából érkezett, hiszen eddig olyan filmeket jegyzett, mint például a Pancser Police vagy éppen az Anchorman. Neki köszönhetően a film háromnegyedében konkrétan egy önironikus cikázás lesz az egész, mindezt úgy, hogy a Woody Allen által fémjelzett kamerába tekintéshez vagy indokolatlan cameókhoz nyúl.

És elsőre azt hihetnénk, hogy pont ezek miatt túlságosan komolytalanná és kevéssé hihetővé válik a történet. Pedig a brutális sebességgel dobált szakkifejezések bűvöletében, konkrétan szomjazunk minden ilyen kis „pihenőért”: teszem azt, amikor Margot Robbie magyarázza el neked, hogy mi a shortolás vagy Selena Gomez, hogy honnan is szedték azt, hogy CDO. Megszólítanak, hogy hé, te ott, aki épp ásítottál és fogalmad sincs semmiről – és tényleg! –, most nyugodj meg és figyelj, mert elmondom a tutit. És újra visszaszereztek minket.

Az egész film egy folyamatos adok-kapok néző és film között: akárhányszor elbambulnánk, egy banális hülyeséggel, kitekintéssel, pikírt megjegyzéssel újra megszerzik a figyelmünket. Erre a feladatra pedig tökéletes választás volt Ryan Gosling, hiszen ő a mi narrátorunk, aki sosem rest leállítani a történetet vagy éppen a kamerába nézve megszólítani minket.

Mellette – szintén – senkire sem lehet panasz (miért is lenne?!), hiszen tapasztalt veteránokról beszélünk: Christian Bale hozza a formáját és mondhatni fürdőzik a különc Michael Burry szerepében: dobol és mezítláb értekezik nagy magányában. Olyannyira egyedül, hogy Bale szinte folyton egyedül van a vásznon, így felüdülésnek érezte, amikor végre megnézhette a kész művet és találkozhatott a kollégákkal.

Steve Carell itt is tovább folytatja – a Foxcatcherben kimaxolt – újrapozícionálást, és újfent egy komolyabb szerepben láthatjuk, amely egy viszonylag komplex karakter életre keltését kívánta meg: Mark Baum ugyanis egyszerre egy dührohamokkal küzdő szakember és egy megtört szívű testvér.

Valójában ők hárman viszik a hátukon az egész filmet – Brad Pitt egy kisebb szerepet kapott most –, viszont a problémát még ők sem tudják kiküszöbölni. Sokszor – főleg a film második felében – annak ellenére is elkalandozik a néző figyelme, hogy a film éppen az ellenkezőjére szólít fel.

A humoros ki-kiszólogatások ideig-óráig képesek csak megmenteni minket az unalmas szakmázástól. És szép lassan minden csábítóbbá válik: a táskánkban pihenő okostelefon, az éhség, a kabátunk ujján megpihenő apró szösz… elveszítenek minket.

Összességében nézve egy nagyon élvezetes, poénos és újító jellegű film is lehetett volna, de a végére sajnos be kellett látnunk, hogy hiába a sok rafkós megoldás, a tőzsde még mindig egy nehezen befogadható téma.