Ha egymás mellé állítanánk a mai magyar alkoholista szülők gyerekeit, Budapesttől egészen Pécsig érne a sor

„Nemrég voltunk egy családterápián, ahol megjelent a szenvedélybetegség. A nő elmondta, hogy az a legfőbb félelme, hogy ha a gyereke felnő, szenvedélybeteg lesz, és saját maga, illetve az élet ellen fordul. Megmutattuk neki az egyik kisfilmünket (amelyből már több mint 60 elérhető, ide kattintva), ami a lehetséges megoldásokat veszi számba, és megkérdeztem, hogy érezte magát, miközben az epizódot nézte. Azt mondta, legördült egy hatalmas kő a szívéről. Boldog voltam, és kérdeztem: mi került a helyébe? Egy másik kő – válaszolta. Ekkor megkérdeztem, és mi lenne, ha ezek a kövek egyáltalán nem lennének ott? Akkor mire vágyna? 

Azt mondta, nem hiszi, hogy valaha is lehet ott más, a köveken kívül” 

– vezette fel egy sokatmondó példával Frankó András, az Apa, anya, pia program koordinátora, hogy milyen helyzetben is vannak azok a felnőtt gyerekek, akik alkoholista szülő vagy szülők mellett nőttek fel. Őket a „tegnap gyermekeinek” nevezik, a jelenleg is ilyen helyzetben élőket pedig a „ma gyermekeinek”.

Az Apa, Anya, Pia programot 2018-ban indította útjára a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, azóta számos kiadványuk jelent meg a témában, idén pedig már az ötödik konferenciát szervezték. Legújabb köteteik, a Láthatatlan árvák és a Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban az érintetteknek és a szakembereknek igyekeznek segíteni. Erre a segítségre pedig nagy szükség van: legalább 400 ezer gyerek él függő családban Magyarországon. Ezt azt jelenti, hogy ha egymás mellé állítanánk őket, akkor Budapesttől egészen Pécsig érne a sor.

„Hogy ez a szám pontosan mennyi, azt nem tudjuk, de nagyon valószínű, hogy nincs túlbecsülve, tekintettel a WHO legutóbbi felmérésére, amely szerint a magyar lakosságnak a 20 százaléka iszik túlzottan, akár visszaélésszerűen alkoholt. Közülük nem mindegyik függő, mindenesetre sokan többet isznak annál, mint ami lelkileg, fizikailag egészséges lenne” – mondta Frankó a Máltai Szeretetszolgálat könyvbemutatóján.

Az érintett gyermekek számára alapszabály a „ne bízz, ne érezz, ne beszélj” rendszer:

• Nem szabad bíznom, mert ha bízom, akkor csalódni fogok – hiszen egy ilyen családban nagyon ritka, hogy valami úgy történik meg, ahogy elterveztük.
• Nem szabad kimutatnom az érzéseimet, mert az nagy bajt okozhat – szeretem a szülőmet, aki a függőség rabja, mégis gyakran érzem úgy, hogy bárcsak inkább ne ismerném.
• Nem szabad arról beszélnem, ami történt velem, mert szégyellnivaló, és mert problémát okozok vele – ez a családon és a társadalmon belül is általános elv.

Csakhogy ez a tabu a kimondhatóság gátja, ami nagyban nehezíti az érintettek lehetőségeit az egészséges életre. „Azok a gyerekek, akik ilyen családban nőnek fel, sok esetben akaratuk ellenére vagy éppen azzal nagyon is küzdve függővé válhatnak, vagy különböző mentális problémákkal küzdhetnek. Furcsa módon léteznek az úgynevezett »normálisak«, akiket nem érintett meg különösebben az otthoni helyzet. Náluk az a titok, hogy ők ezt hogyan csinálták. Ezt a titkot szeretnék valahogy elérhetővé tenni a többi gyerek számára is, hogy felvértezhessék magukat, és megerősödhessenek” – mondta Frankó András az rtl.hu-nak. „A szakemberek sokat tehetnek értük, főleg akkor, ha nem rontanak tovább a helyzeten. Az Apa, Anya, Pia című kötetben volt egy olyan rémtörténet, hogy 

egy gyerek egy megfelelőnek tűnő szakemberhez fordult, amikor bajban volt, de azt a választ kapta, hogy »az kizárt, ez a te családodban nem történhetett meg. Ez csak a te fantáziádban létezik« – tehát újratraumatizálta a gyereket. 

A Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban című kötetnek éppen az a célja, hogy a szakemberek, felnőttek, pedagógusok megismerjék a mentális érzékenység fajtáit, és tudjanak megfelelően segíteni – tette hozzá a koordinátor. Egy amerikai kutatás igazolta, hogy azok a függő szülők mellett felnőtt gyerekek voltak a legkevésbé sérültek, akiknek volt valaha az életükben egy biztonságos felnőtt, akire számíthattak, akiben bízhattak, aki mellett egy kicsit mégis lehettek gyermekek.

A könyv egy tíz évvel ezelőtt kiadott kötet frissített változata, amelyben a szerzők aktualizálták a gyermekvédelmi rendszer helyzetét, illetve kiegészítették a szenvedélybeteg szülőkkel élő gyermekekről szóló résszel. Frankó szerint némileg háttérbe szorul a kérdés, hogy a szakmán belül hogyan lehet megszólítani az embereket, pedig a segítőknek óriási szerepük lehet abban, hogy a függő családban élő gyermekekre végső soron milyen élet vár.

De ha a gyerekeknél a „ne beszélj, ne bízz, ne érezz” szabály érvényes, mégis hogyan omolhat le a köztük és a felnőttek, pedagógusok, szakemberek között lévő fal? Frankó András szerint elsősorban úgy, hogy a beszélgetéseik során nem a probléma van a fókuszban, hanem a gyerek. „És ha a gyerek figyelmet kap, ha azt érzi egy felnőttel szemben ülve, hogy ott van keresnivalója, akkor ez áthidalhatja ezt a gondot. Sokszor tanítjuk a hallgatóinknak, hogy ami kapcsolatban sérül, az kapcsolatban gyógyulhat meg – tehát a biztonságos kapcsolatok mentén lehet gyógyulni. Ha egy gyerek úgy érzi, hogy van, akihez biztonságosan kötődhet, és az otthoni kiszámíthatatlan viszonyokhoz képest kiszámítható, támogató bizalmasra talál, ha megkapja azt, amit egész életében hiányolt, és úgy érzi, megértik őt, akkor az máris óriási segítséget jelent” – fogalmazott. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a felnőttek is felkészültek legyenek, hogy ezekben a kapcsolatokban hitelesen lehessenek jelen:

Tanulni és tudni kell, hogy az a fajta sérülékenység, amit valaki gyerekként elszenved vagy elszenvedett egy ilyen családban, mivel is jár később. És kellő érzékenységgel kell a fókuszt a gyerekre irányítaniuk: nem az apukádról, az anyukádról vagy az alkoholról beszélünk, hanem rólad.

A Máltai nemrég Láthatatlan árvák címmel is megjelentett egy kötetet, amely a szépirodalom és a szakirodalom különös elegye: a könyvben többek között Karafiáth Orsolya és Kovács András Péter ír arról, hogy milyen volt alkoholbeteg családban felnőni. A novellák mögé Hoffmann Kata írt szakirodalmi jegyzeteket, hogy az érintettek mellett a szakmabeliek is bővíthessék a tudásukat a témában, segítve ezzel a saját klienseiket. Ha felütjük a könyvet, a bevezető után rögtön szemet szúr a következő mondat:

„18 éven aluliak számára nem ajánlott! A jelenleg hatályos társadalmi berendezkedés alapján ők csak ahhoz elég nagyok, hogy ezeket az ártalmakat elszenvedjék, ahhoz, hogy olvassanak róla, nem.” Frankó András elmondta: alapvetően nem gyerekeknek íródott az anyag, mert egy felnőtt könnyebben tud segítséget kérni magának, ám ezt a figyelmeztetést sokkal inkább fricskának szánták, hiszen ezek a gyerekek 18 éves korukig láthatatlanok. Senki nem törődik velük.

A nemzeti alkoholstratégia egyébként több mint tíz éve pihen egy szekrényben, 2022 őszén pedig ott járunk, hogy Zacher Gábor toxikológus azon se lepődne meg, ha lassan az alkoholt is hatósági árassá tennék. De ha ennyi ember iszik visszaélésszerűen, vajon miért nincs politikai szándék arra, hogy kimondjuk: az alkoholbetegség népbetegség?

„Ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. Jártam a Belügyminisztériumban, népegészségügyi szakemberekkel beszélgettem… Több évtizede dolgozom, és az alatt sokféle kurzus működött. Amióta én élek, nem volt politikai akarat ezen változtatni. Dolgoztam az előző rendszerben is, ott nem volt divat erről nyíltan és őszintén beszélni. Hogy mást ne mondjak, a nyolcvanas években, amikor valakik elkezdtek foglalkozni a drogtémával, azt kifejezetten tiltották, és úgy hívták az akkori szakmai megközelítést, hogy társadalmi beilleszkedési zavarok. A drog nem hangozhatott el. Nincs újdonság az elmúlt 40 évben ebben a témában. Illetve van, mert rosszabb lett a helyzet. A jó hír viszont az, hogy a népegészségügyi szakemberek szeretnének tenni valamit a saját területükön annak érdekében, hogy ezt az egészségügyi problémát valamiképpen orvosolják, akár egy program elindításával” – mondta Frankó András, aki úgy véli, ha a politika nehezen is, a társadalom azért megmozgatható.

Amikor először kiadták az Apa, anya, pia című könyvet, először 2500 darab kelt el adományokból, ajándékba, úgy, hogy a kötet nem volt könyvesbolti forgalomban. Akkorára nőtt az érdeklődés, hogy újra kellett nyomniuk, most már ott van a boltokban. „Az a fajta társadalmi nyitottság, hogy ez ilyen sokakat elért! A hozzátartozói csoportok zártabb légkörben működnek, így nem tudnak ekkora visszhangot kiváltani. De nekünk ez az előnyünk, ugye? Hogy nyíltan odafordulhatunk” – mondta lelkesen Frankó. Idén már az ötödik konferenciát rendezték a témában, és eljutottak odáig, hogy „komoly stresszt okozott”, hogyan fog elférni a 250 jelentkező egy 180 fős terembe. 

Odaáll Karafiáth Orsi. Odaáll Kovács András Péter, és azt mondja, hogy én ezt szeretném elmesélni... Rengetegen írnak róla, beszélnek róla, megjelennek újabb és újabb arcok. Lehet dühösnek lenni a politikára. De ha a politikán dühöngve nem a társadalmat szólítjuk meg annak érdekében, hogy változás történjen, akkor ott állunk és dühöngünk. És ezért oda kell fordulni, ahova lehet.

A társadalom érzékenyíthető, és bízom abban, hogy valamikor a politika is az lesz. Nem biztos, hogy megérem, de remélem” – mondta Frankó, majd szabadkozva hozzátette, nem tudja, hallatszik-e, hogy hangosabban beszél, de őt ez a fajta lelkesedés viszi előre.

Frankó látja az eredményeket, a visszajelzéseket, már Egerben, Kecskeméten, Győrben is elindultak AAP-csoportok, Budapesten pedig húszan jelentkeztek az újabb induló csoportba, így egyből kettőt kell indítani. „Minél több embert szólítunk meg, annál inkább terjed a küldetésünk, a kimondhatóság. És minél több gyerek érzi úgy, hogy nincs egyedül, annál könnyebben beszélhetnek egymással, aztán – ha számukra ez gyógyító – újra és újra elmondhatják a történeteiket. Ma két cikk jelent meg a témában, ön is keresett, holnap a kollégáim mennek a tévébe. Nem tudom, hányan fogják elolvasni ezt a cikket, nem tudom, hányan nézik majd a tévét, de ha egy-vagy két ember elkezd gondolkodni, az nekem elég. Így terjed az egész. Még nem fertőz úgy, mint a covid… de azért már van ereje.”

Nyitókép: AndreyPopov / Getty Images