Bálnákkal táncoló – az Avatar folytatása látványosságként pazar, filmként viszont nem túl meggyőző

„Ez a család a mi erődünk” – mondja az emberből űrlénnyé lett Jake Sully (Sam Worthington) feleségének, akivel a 2009-es Avatar cselekménye óta eltelt időben már négy gyermeket is összehoztak, és most velük vállvetve kell ismét megküzdeniük a gyarmatosító emberekkel.

Lehet, hogy Jake-nek és Neytirinek (Zoe Saldaña) a családban rejlik az erőssége, de az Avatar: A víz útjának semmiképp sem. A tizenhárom éve készülő nagyszabású sci-fi-folytatás ugyanis túl sok új karakterrel támad, akiket könnyű összekevernie a kék lényekhez nem szokott emberi szemnek, neveiket pedig szinte lehetetlen megjegyezni. Ráadásul soha egyikük sem kerül fókuszba annyira, hogy törődni tudjunk vele: a 192 perces filmnek még főszereplője sincs. James Cameron rendező saját bevallása szerint egy Keresztapa-szerű, generációk életét bemutató filmfolyamot tervez az Avatarokkal – ez a film pedig nem biztos, hogy közelebb viszi céljához.

De hogyan jutottunk addig, hogy a történelem egyik legjobban várt eseményfilmje még annyit sem tud nyújtani drámában, mint egy átlagon aluli Netflix-sorozat egy évada? Ráadásul úgy, hogy eddig jókat lehetett hallani a filmről?

Mi tartott eddig?

Az Avatar 2 elkészítését először még 2006-ban, az első film bemutatója előtt pedzegette Cameron: ekkor még csak két folytatást tervezett a filmnek abban az esetben, ha az sikeres lesz. Ez a számítás be is jött. Három évre rá óriásit tarolt a film, minden idők második legtöbbet hozó mozis bemutatója lett.

A következő évben már kiderült a cím is, illetve kisvártatva az is, hogy nem kettő, hanem összesen négy folytatás lesz – A víz útját pedig már 2014-ben bemutatták volna. Azonban Cameron képzelőerejét akkor még nem érte utol a technológia, a víz alatti motion capture ugyanis még nem volt lehetséges.

Ehhez adott hozzá, hogy a rendező szerint a 192 perces film megírása is „komplex” meló volt. A forgatókönyvön több író is dolgozott, akiknek nemcsak az első, hanem a tervezett három másik film mitológiáját is figyelembe kellett venniük a sztori felépítésekor. Végül 2017-ben kezdtek forogni a kamerák, és a felvételeket 2020-ban fejezték be.

Érdemes belegondolni, hogy még a nagyobb hollywoodi filmek jeleneteit is általában alig pár hét alatt veszik fel – az Avatar 2 esetében ez négy évbe került.

No de persze nem volt folyamatos a forgatás, hiszen komoly technikai megoldásokat kellett kidolgozni, ráadásul még a covid is közbejött az utolsó előtti évben. Miután felvettek minden jelenetet, még több mint egyéves utómunkára volt szükség ahhoz, hogy a film a mozikba kerülhessen.

Egyszerre túl sok és túl kevés

A forgatókönyvön sajnos nem látszik meg a belé fektetett munka. Az új Avatar gyakorlatilag a régi sztoriját ismétli meg, csak itt magányos, elfogadásra vágyó harcos helyett egy elfogadásra vágyó öttagú család áll a középpontban, akiknek a Pandora nevű hold egy teljesen új vidékén, a víz mellett élő törzseknél kell bevágódniuk.

A film látványos, akciódús első harmada után ezt a folyamatot követhetjük nyomon. Itt válik az alkotás egy széteső, földön kívüli David Attenborough-doksivá, ami sokkal többet foglalkozik a saját, súlyos százmilliókból megvalósított látványvilágával, mint a karakterekkel, akik benépesítik ezt a világot. Vannak itt embernél okosabb bálnák, mélytengeri rejtélyek és az első rész mondanivalójánál is sekélyesebb konyhafilozófia, de Jake egyik családtagjának – és még neki magának – sem jut annyi játékidő, hogy igazán szimpatizálni tudjunk vele.

A film belekezd különböző narratív szálakba, amelyeket vagy lezár, vagy szándékosan nyitva hagy a folytatásoknak, vagy csak simán elfelejt. Ennek legnagyobb áldozatai:

• A főgonoszként visszatérő Quadritch ezredes (Stephen Lang), aki drasztikusan megváltozott helyzete és az életét fejre állító történések ellenére majdnem olyan egydimenziós és unalmas karakter marad, mint az első részben.
• Gekkó (Jack Champion), Jake fogadott, emberi fia, aki a film egyik legérdekesebb karaktereként indul, aztán két és fél órán keresztül nem tudják eldönteni az írók, hogy mit kezdjenek vele.
• Kiri (Sigourney Weaver), Jake lánya, akihez nemcsak az egyik lezáratlan sztoriszál kötődik, hanem olyan következetlenül kezeli a forgatókönyv, amire a legendásan rossz, 2003-as The Room óta nem volt példa.

James Cameron – ahogy megszoktuk tőle – itt is archetipikus, a közös képzeletünkben élő karakterekkel operál, nem pedig átélhető, hús-vér élőlényekkel. Ez az első Avatar-filmben még működött, mivel a színtelen-szagtalan, de jó szándékú Sullyba könnyen beleélhette magát a néző. Itt viszont egymás hegyén-hátán toporognak a harcias anyák, lázadó ifjak, derék apák, meg nem értett fiatalok és kapzsi gonoszok. 

Nemhogy átélni, de észben tartani is nehéz az összes szereplőt, ez pedig különösen nagy probléma lesz a film utolsó harmadában, ahol egy óriási veszteségből próbál érzelmi tőkét termelni Cameron és csapata.

Cameron-mánia

James Cameront gyakran nevezik vizionárius, forradalmi filmkészítőnek: ő volt az, aki a Titanichoz is számos forradalmi megoldást bevetett, az Avatarral pedig bedörrentette a 2010-es évek 3D-mániáját a mozikban, és alapvetéssé tette, hogy a blockbusterek szinte minden képkockáját erőteljes effektekkel toldják meg. A magát az Oscar elnyerése után „a világ királyának” nevező rendező munkásságát és érdemeit korábban portrécikkben mutattuk be.

A látványra a folytatásban sem lehet panasz:  Cameron és művészi szintű effekteket kreáló csapata élő, lélegző világot hoz létre a képzeletbeli Pandorán, az akciójelenetek rendezése pedig pazar. A víz útja azon kevés filmek egyike, amelyek akkor érdekesebbek, amikor a fegyverek dörögnek, nem pedig amikor a szereplők beszélnek. Ha arra vállalkozunk, hogy moziban nézzük meg az alkotást, akkor nem feltétlenül rossz ötlet a 3D-s, esetleg IMAX-vetítést választanunk.

A 192 perces hossz viszont tényleg otromba kompromisszumnak tűnik aközött, hogy a film történetéből 8-10 órás sorozatot kerekítsenek, vagy hogy kivágják a szereplők többségét, és áramvonalasítsák a történetet másfél-két órában. Korábban az rtl.hu-n már hosszabban értekeztünk arról, hogy manapság a blockbusterek részben azért ilyen fájdalmasan hosszúak, mert minden egyes beléjük fektetett dollár meg kell, hogy jelenjen a vásznon. 

A 350-400 millió dollárból elkészített A víz útja is ezért válik szándékos, összehangolt támadássá az emberi húgyhólyag tűrőképessége ellen.

A Cameron-féle megalománia pedig nemcsak a hosszban és az effektekben, hanem a film ellentmondásaiban is megjelenik. Íme egy film, ami a béke és a harmónia értékeit prédikálja, és amiben a főszereplők számolatlanul lövik halálra az arctalan ellenséges katonákat. Íme egy film, ami a gyarmatosítás és a távoli vidékek kizsákmányolása ellen szólalna fel, és amelynek rendezője szinte gyermeki módon rajong a militarizmusért és a lövöldözésért. Íme egy példabeszéd a természet harmóniájáról, amire egy átlagos afrikai ország éves GDP-jét költötték el.

Ezek mind-mind olyan dolgok, amiket újra meg újra hajlandók vagyunk elnézni James Cameronnak csupán azért, mert pár évente lehengerlő utazásra hív minket a mozikban. Most még nem lehet megmondani, hogy az Avatar: A víz útjával is sikerül-e véghez vinnie ezt a trükköt, és összehoznia a filmtörténet egyik legsikeresebb mozis premierjét. De tény és való, hogy az Avatar folytatása a látványt leszámítva minden szempontból gyengébb az elődjénél: kisebbek a tétek, sekélyesebb a mitológia, jelentéktelenebbek a szereplők és vékonyabb a történet. Ha a nézők magukhoz térnek a látványorgia által nyújtott eksztázisból, talán ők is észreveszik ezeket a hibákat.

Az Avatar: A víz útja 2022. december 15-én kerül a magyar mozikba a Fórum Hungary forgalmazásában.

Nyitókép: 20th Century Studios