Miért ilyen irgalmatlanul hosszú minden blockbuster?

Kilépsz a moziteremből, és egy kongóan üres plázában találod magad. Az üzletek zárva, kint már koromsötét. Fáradt szemekkel pislogsz: amikor beültél a Marvel’s Transformers 7: Halálos Jedi című Dwayne Johnson-filmre, még csak késő délután volt. Azóta sokkal több idő telt el, mint hitted volna: a szád teljesen kiszáradt, mert a nagy üdítőd már a film felénél elfogyott, nagyjából akkor, amikor elkezdett rád jönni a szükség. De nem tudtál kimenni vécére, hiszen a filmből még órák voltak hátra. Zavartan teszed fel magadnak a kérdést: miért kellett ennek a filmnek másfél óránál hosszabbnak lennie?

Akinek kicsit is ismerős a fenti szituáció, nincs egyedül. Az elmúlt évek során az átlag mozifilm hossza tényleg mérhetően nőtt. Ma már nem csak a legnagyobb kasszasikerre számot tartó filmek készítői, vagy a Christopher Nolanhez és Quentin Tarantinóhoz hasonló nagymenő rendezők lövik be filmjeik időtartamát bőven két óra fölé. 

Nagyjából elvárás lett, hogy a lényeges figyelemre számot tartó közönségfilmek maratoni hosszúságúak legyenek.

Néhány példa: minden blockbusterek atyja, az 1975-ös Cápa csupán 124 perces volt, két évvel később a Star Wars első részének is percre pontosan ennyi időre volt szüksége, hogy elcsavarja a moziba járók fejét. A nyolcvanas évek legtöbb bevételt hozó filmjei közül hét volt rövidebb két óránál, a kilencvenes években már csak három. A Marvel-filmek „első fázisa” átlagban 124 perces volt, a harmadik viszont átlagosan már 136. 2019-re a Bosszúállók: Végjáték 182 perccel operált, a tavaly év végi eresztések, az Örökkévalók és a Pókember: Nincs hazaút pedig 157 és 150 percesek. A Halálos iramban-sorozat első négy darabja egyenkét nagyjából fél órával rövidebb a későbbi filmeknél. James Bondnak legutóbb 163 percen keresztül nem volt ideje meghalni, míg a széria első filmjei bőven két óra alatt voltak. És hogy a legfrissebb példát is felhozzuk: Matt Reeves új Batman-filmje 175 perces, míg a szuperhősnek 1989-ben elég volt mindössze 126 perc a vásznon. 

Mi változott meg az évek során?

Azért, mert megtehetik

Az elmúlt évtizedekben nagyban átalakult, hogy a nagy stúdiók hogyan gondolkodnak filmjeik és a közönségük kapcsolatáról. Szinte teljesen eltűntek a mozikból például a közepes büdzséből készült, önálló filmek, amiktől szintén közepes sikereket lehetett remélni – ezeket manapság inkább streamingre gyártják. A mozikban már az olyan, egyenként több száz millió dollárból készülő franchise-filmeken van a hangsúly, mint a Marvel, a DC-univerzum, a Halálos iramban-filmek, vagy a Transformers-sorozat.

Ez a változás pedig kétszeresen is megágyazott a filmek hosszának növekedéséhez: egyrészt amikor ennyi pénzről van szó, a stúdió fejesei joggal várják el, hogy az összeg a vásznon is meglátsszon. Így jöhetnek a hosszabb akciójelenetek, amikből alkalmasint több is elfér a játékidőben. Ezen felül az ilyen franchise-oknak rendkívül lojális közönségük van: a rajongók mindenképp elmennek megnézni Dominic Toretto vagy Pókember legújabb kalandjait, és nem fogja elijeszteni őket a hosszú játékidő. 

Viszont egy önálló, meg nem tapasztalt stílust és nem látott karaktereket tartogató filmnél az extrém hossz könnyen el tudja riasztani a potenciális mozinézőket.

Ehhez hozzáadódik a moziipar átalakulása is: pár évtizede még nem volt ritkaság az USA-ban sem az olyan mozi, ahol csak egy vásznon lehetett filmet vetíteni, míg manapság a több tucat teremmel működő multiplexek dívnak. A korábbi felállásban kevésbé volt jellemző, hogy párhuzamosan mutatnak több filmet ugyanabban a moziban. Minél hosszabb volt egy film, annál kevesebb eséllyel kerülhetett be a napi menetrendbe. A stúdiók pedig tudták ezt, így igyekeztem rövidebb filmeket piacra dobni, hogy azok több nézőhöz juthassanak el. Az AMC és a Cinema City érájában viszont ez már jelent problémát: a plázamozikban párhuzamosan elférnek a maratoni filmek is.

Szünetet a népnek!

Természetesen fent csak az általános trendekről volt szó: már az ezredfordulós átlagos hossznövekedés előtt is akadtak büntetően elnyújtott mozifilmek. Csak hogy pár klasszikust említsünk: Arábiai Lawrence (222 perc), Ben Hur (212 perc), Elfújta a szél (238 perc). Korábban viszont bevett gyakorlat volt, hogy szünetet tartottak a vetítés közben. Hogy a közönség ne kapjon herótot a négy órához közelítő alkotásoktól, a film közepén tíz-tizenöt perc pihenőt kapott. Ezt a módszert különösen felkapták a nagyszabású roadshow-előadásoknál az ötvenes években. Ekkor a filmstúdiók egyre komolyabb vetélytársat láttak a tévében, és minél látványosabbá akarták tenni a moziélményt – ezért is született meg ez a némileg exkluzívabb, színházszerű gyakorlat.

Érdekes eljátszani a gondolattal, vajon járható lenne-e ma is ez út? A bejáratott formulákra épülő blockbustereket akár fel is rázhatná, ha az alkotóknak számolniuk kellene egy cselekményt megszakító rövid szünettel, akár cliffhangereket is be lehetne építeni így a filmek közepébe. Ezen felül a mozi intézménye most is hasonló problémával küzd, mint az ötvenes években. A streaming-szolgáltatók egyre népszerűbbek, ráadásul az újra meg újra erőre kapó járvány sem a moziknak kedvez.

A moziiparban mindig is szerették a különböző külsőségeket, amiknek a feladata egyedivé változtatni a moziélményt: a 3D-s vetítéseket és az IMAX-et is ezért használják.

Ha pedig már az égvilágon semmi sem tartja vissza a stúdiókat attól, hogy maratoni hosszúságú, effektekkel túlzsúfolt filmekkel zsibbasszák a nézők agyát, talán érdemes lenne ismét feleleveníteni a szünetek régi jó szokását – a figyelmünk és a húgyhólyagunk is megköszönné.

Nyitókép: Robert Pattinson, a Batman főszereplője a film márciusi premierjén, New Yorkban. Fotó: Getty Images