Belföld

A kilátástalanság nem a tehetetlen férfi vagy az ügyetlen háziasszony kudarca – interjú Gregor Anikó szociológussal

Balázs BarbaraBalázs Barbara

2022. augusztus 10. 7:16

Válsághelyzet van, és a nehéz idők kihívásaira a legkülönfélébb megküzdési stratégiákat dolgozzuk ki. Plusz munkát vállalunk, kevesebbet költünk, igyekszünk „jobb háziasszonyokká” válni. De vajon tényleg rendben van, ha a globális folyamatok és megkérdőjelezhető politikai döntések okozta balhét a kisember viszi el? Gregor Anikó szociológussal, az ELTE Társadalomkutatások Módszertana Tanszékének oktatójával szolidaritásról, háziasszonyosodásról és a társadalmi mobilitás hiányáról beszélgettünk.

Az utóbbi néhány évre visszatekintve olyan érzésünk lehet, hogy az emberiség egy érdekes, fordulatos, bár etikátlan szociálpszichológiai kísérletben vesz részt. Ön szerint mi fog kisülni ebből a kísérletből?

Nem mindannyian ugyanúgy fogunk kijönni belőle, az egyéni kimenet szerintem elsősorban attól függ, kinek milyen a társadalmi pozíciója, és mennyire számíthat másoktól, vagy az állami újraelosztó és szociális rendszeren belül segítségre.

Hogy befolyásolja mindez a válságra adott reakciónkat és esélyeinket?

Akinek eleve törékenyebb volt a munkapiaci helyzete, szűkebb a kapcsolati hálója, kevesebb barátja, kevesebb ismerőse van, és peremhelyzetben lévő társadalmi csoport tagja, az érthetően jobban kitett a negatív hatásoknak, és ennek megfelelően is reagál. Ami viszonylag új helyzet, hogy a permanensnek tűnő válságok hatása már nem marad meg az alsóbb társadalmi osztályok között – akik egyébként a vállukon cipelték a rendszerváltás és a 2008-as válság főbb negatív következményeit is –, hanem egy szűk eliten kívül most már minden osztály megérzi ezt.

Eddig is rossz volt, de nem eléggé?

A kiszámíthatatlanság és a bizonytalanságérzet már több évtizede jó pár magyar állampolgár realitása, mert ők viselték a gazdasági változások kockázatát, nekik volt „leosztva”, hogy elnyeljék a veszteségeket. Most is megfigyelhető hasonló tendencia, de akiknek a társadalmi lehetőségi tere korábban lehetővé tette, hogy különféle erőforrást gyűjtsön (tudott jó iskolába járni és jól fizető szakmát szerezni, a munkája nem emésztette fel a testi egészségét, bejelentett munkája volt, tudta a különféle kapcsolatait ápolni, tudott félretenni), már annak is kellemetlenségeket okoz a folyamatos újratervezés. De legalább egzisztenciális válságot nem kell átélnie, és van eszköze ahhoz, hogy túléljen.

Hogy kell érteni a fentebb említett veszteségelnyelést?

Például úgy, hogy az alulfizetett óvodapedagógus és dajka teszi lehetővé, hogy a szülők dolgozzanak, és nagy bajban vannak ott, ahol nincs ilyen intézmény. Meg vannak ezért rendesen fizetve? Visszaköszön az ő értékességük a fizetésben? Nem. Emiatt a helyzetük instabilabb, több munkát kell vállalniuk, ez jobban igénybe veszi a testüket is. Magukból tesznek bele többet a rendszerbe, és ezért nincsenek honorálva. 

Erre a pluszban beletett és nem kellően honorált munkára épít a rendszer, és minél alacsonyabb szinten van valaki a hierarchiában, annál kevésbé tudja még tovább tolni, másra hárítani ezeket a költségeket.

Ön szerint mennyire éles és átjárhatatlan a határ ezek között a rétegek között?

A magyar társadalom az elmúlt évtizedekben az egyik legzártabb társadalmi mobilitású társadalommá vált Európában. Az, hogy ki hova és milyen családba születik, a legerősebb faktor arra nézve, hogy milyen iskolai végzettsége lesz és milyen anyagi helyzettel bír majd.  A krízisek most azért kapnak nagy nyilvánosságot, mert már olyan csoportokat is megcsap a válság szele, akiknek van lehetősége arra, hogy a nyilvánosság előtt is megjelenítsék a problémájukat. Azért tud hírértéke lenni ezeknek a válsághelyzeteknek, mert olyan társadalmi csoportokat érintenek, amelyek számítanak, amelyek meg tudnak szerveződni, képviselni tudják az érdekeiket, és akiknek van például kapcsolata a helyzetről beszámoló sajtóval. Így jönnek létre és kerülnek a nyilvánosságba ügyek.

A járvány után most világszerte a háborús fenyegetés és az infláció okoz szorongást. A magyar társadalomban mik az erre adott első reakciók?

Az elmúlt években felfutó infláció, de leginkább a most várható rezsiár-növekedés egyik érdekes vonása, hogy felerősödött azoknak a háztartási praktikáknak a megosztása, amivel spórolni lehet. Ez egy természetesnek tűnő reakció, viszont ha mögé nézünk, azt látjuk, hogy elsősorban a nők kezdtek ezzel sokat foglalkozni: hogyan lehet olcsóbban vásárolni, hogyan lehet elkészíteni olyan dolgokat, amiket eddig megvett az ember, hogyan lehet megcsinálni valamit, amiért az elmúlt években szakemberhez járt (például a gyerek haját már nem fodrász vágja majd, hanem valamelyik szülő, jellemzően az anya), hogyan lehet spórolni a gázzal, a villannyal. Ezeknek a praktikáknak a megosztása a részét képezi az ún. háziasszonyosodás folyamatának.

Az üres kamra nem a tehetetlen férfi vagy az ügyetlen háziasszony kudarca – interjú Gregor Anikó szociológussal
Gregor Anikó


Mit jelent ez a kifejezés?

A gazdasági válságok anyagi kockázatait jelentős részben a háztartások kénytelenek állni: ha a válság politikai kezelése olyan, hogy a lakosságra van áthárítva ennek a költsége – ez a hazai füleknek nagyon is ismerősen csengő „meg kell húzni a nadrágszíjat / most már nem fér bele, hogy...”-kezelési mód –, akkor a háztartások tagjai teszik bele a saját erőforrásaikat a válságkezelésbe. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogy a megtakarított pénz, hogy nőnek a havi kiadások, hanem azt is, hogy olyan feladatok kerülnek vissza a háztartásba, amelyet korábban akár csak időlegesen is, de meg tudtak esetleg vásárolni. A háziasszonyosodás ezt a jelenséget írja le: a nők ismét egyre jobban kénytelenek megtanulni, milyen egy takarékos háziasszony, és ehhez egymásnak nyújtanak segítséget. Ráadásul minél szegényebb egy háztartás, annál nagyobb felelőssége van a nőnek, hogy a háztartás pénze „jól” legyen beosztva, vagy ha kifogynak a pénzből, ő tudja azt, honnan tud cukrot, lisztet, tojást kölcsönkérni, beszerezni. Ez egy olyan folyamat, amit erős normák kísérnek: az a jó háziasszony, aki mindent megpróbál, és aki mindig csodát csinál, hogy amennyire csak lehet, egyensúlyban legyen a család költségvetése, vagyis aki a legügyesebben tanul (újra) bele a háztartás vezetésébe, a házimunka végzésébe, sőt megtanulja azokat is, amiket korábban nem kellett vagy nem neki kellett: pl. kenyeret süt, hajat vág.

Miért problematikus ez?

Mert eközben alig kérdőjeleződik meg, hogy a válságot milyen hosszú távú politikai és gazdasági döntések okozták, milyen politikai döntésekkel lehetett volna a kitettséget mérsékelni az elmúlt években, évtizedekben. Mivel pedig a normáknak való megfeleléssel pozitív önbecsülés is épülhet – „ügyes vagyok, megcsináltam” –,

a válság kezelése végső soron arra épít, hogy a nők milyen „hatékonysággal” tudnak (újra) egy sor olyan fizetetlen munkát végezni és újabbak magukra venni, aminek kimutatható gazdasági értéke van.

Ami új, hogy egyre kétségbeesettebb hangokkal is lehet találkozni a különféle női fórumokon: nem tudják majd a magasabb rezsit kifizetni, nincs már miből és többet spórolni, vagyis a korábbi válságok nem minden háztartásnak hagytak még mozgósítható erőforrásokat, és az ott élő nők sokszor saját kudarcukként élik meg, ha nem tudnak kijönni a kevésből.

Hol és mikor fogytak el a felhasználható energiaforrásaink?

A korábbi válságok már felemésztették az erőforrásokat és benne a nők válságkezelési munkáját, cserébe viszont sem a nők, sem a háztartások nem kaptak vissza semmit, amivel újra tudták volna magukat építeni. Ezt a  legegyszerűbb azzal megvilágítani, ahogy a bérek, főként az állami szektorban egyáltalán nem inflációkövetőek, ahogy a szociális juttatások jelentős része sem az, ami pedig munkabérhez kötődik (pl. a GYED) ugyanúgy értéktelenedik el, mint maga a munkabér, a maximális felső értékének a kitolása pedig csak azt szolgálja, hogy a magasabb keresetű nőket tegyék minél érdekeltebbé a szülésben. Nehezíti a helyzetet a hitelválság: azok a háztartások, ahol valamilyen hitelt vettek fel, akár csak a hétköznapi vagy váratlan nagyobb összegű kiadás fedezésére (pl. elromlott a mosógép és újat kell venni), vagy akár nagyobb összegű lakáshitelt, vagy az elmúlt évek slágerének számító babaváróhitelt vették fel (utóbbi a lakossági hitelállomány közel ötödét teszi ki), már a jövőt kénytelenek maguknak ilyen módon megelőlegeztetni, mert a jelenben nincs elég pénzük.

Mennyire válságállóak a magyar háztartások?

Magyarország gazdasága erősen kitett a világgazdasági folyamatoknak, a válságok negatív gazdasági hatásai pedig mindig lefelé csorognak:

ahogy a magasabb társadalmi osztály tagjainak kockázatait az alacsonyabb társadalmi státuszúak viselik, a gazdagabb országok kockázatait a szegényebb országok.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha a politikai döntés az, hogy az újraelosztással nem rendezzük újra a gazdasági igazságtalanságokat, valahol vagyon tud felhalmozódni olyan mértékben, hogy ott válságállóbbak vagy rugalmasabban reagálók tudnak lenni az emberek, ennek az ára pedig ott csapódik le, ahol beletettek ugyan munkát a gazdaságba és más vagyonosodásába (akár bérmunkával, akár fizetetlen munkával), de jóval kevesebbet kaptak vissza, mint amit beletettek. Ez lokális szinten, egy országon belül, de világrégiók között is működik.

Magyarország ebből melyik csoportba tartozik?

Ebből a szempontból a magyar háztartások pufferszerepet töltenek be: sokat kell magukból a válságba tenni, hogy ezt túléljék, cserébe amikor van egy kis konjunktúra, eltérő mértékben, de valamicskét részesednek belőle, főleg ha feljebb vannak a hierarchiában. Politikai döntés, hogy ez a rendszer és szemlélet megváltozzon.

Politikai üzenete van annak, ha egy országban 9 százalékos a társasági adó, miközben a személyi jövedelemadó 15 százalék, az áfa pedig 27. Háromszor többet adózunk a vásárlásaink során, mint amennyit a profitja után egy vállalat, ahol jelentős állami adókedvezményt érvényesítenek már eleve.  

Ezek a bevételek az államkasszából hiányoznak, ezt nem lehet iskolákra, ápolókra, idősgondozásra, szociális munkásokra, a társadalom szociális életben tartására vagy éppen kisvállalkozások és szolgáltatások támogatására fordítani. Ezért is kitettebbek a magyar háztartások, és ezért is száll vissza válság idején még több munka, feszültség, stressz és betegségeket okozó nehézség az emberekre, és ahogy bemutattam, speciálisan a nőkre.

Milyen megoldásokat kínál, ha kínál az állam az embereknek?

Egyelőre nem sokat. A megdöbbenő és sokktól átitatott reakciókból az is látszik, hogy sokan most ébrednek rá, hogy nem az ő takarékoskodási képességükkel van a baj.

Azt lenne fontos megerősíteni azokban, akik a helyzetüket kilátástalannak tartják, hogy ez a kudarc nem az ő kudarcuk, mert azok között a gazdasági és szociális viszonyok között, amelyben döntéseket kellett hozniuk, eleve nem volt más szerep kiosztva a számukra, mint hogy ők viseljék a közös kockázatok nagyobb terhét.

Különféle ideológiák, például az „aki nem dolgozik, ne is egyék” ezt meg is erősítették, miközben felmerülnek olyan fontos kérdések, mint hogy mi számít munkának, mennyire igazságos az a pénz, amit valaki a munkája cserébe kap, vagy épp egyenlő felek tudnak-e munkára szerződni egymással. Jogos a harag, amit éreznek az érintettek, és az összes komoly társadalmi mozgalom haragból indult ki. Kérdés, hogy van-e olyan hiteles politikai képviselete ennek a haragnak idehaza és a világban, ami fel tudja karolni ezt és alternatívát tud nyújtani. Ebben a kérdésben sajnos inkább pesszimista vagyok.

És ha felelősséget vállalnánk egymásért? Kovácsolhat előnyt a szolidaritásból az is, aki privilegizált helyzetben van?

A kata kivezetéséhez kapcsolódó tüntetéseken az egyik futárcég alkalmazottja nyilatkozta, hogy „bár ez nem az ő ügye, mert nem érinti közvetlenül, de kijött szolidaritást vállalni a futárokkal”. Érdemes lenne átgondolni, hogyan lehet azt érteni, hogy valaki nem érintett, ha ezeken a futárokon megspórolt kiadásaiból jelentette be és tette alkalmazottá a cége. Azért lehet joga szabadságra, baleset vagy tartós betegség esetén betegszabadságra, GYED-re, nyugdíjbefizetése révén legalább az állami nyugdíj reményére, azaz valamiféle stabilabb élethelyzetre, mert a futárokat a cég úgy alkalmazza, hogy nekik mindez a kata-formátumban nem jár, és most sem az lesz a megoldás, hogy alkalmazotti jogviszonyba kerülnek az egyébként munkát végzők. Miért nem lehet kisebb nyereségért cserébe mindenkit munkavállalóként, nagyobb biztonsági hálóért cserébe foglalkoztatni? Ez így nem valódi szolidaritás.

És mi volna az?

Szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy felismerjük, hogy a saját stabilabb pozíciónk – érjük ezt el bármilyen társadalmi tényező miatt – a jelenlegi játékszabályok szerint nem csak a saját érdemünk, hanem mások munkájának is az eredménye, akik ezért nagyobb kockázatokat kénytelenek vállalni, és főleg válság idején erőteljesebben vannak kitéve az anyagi következményeknek. Szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy felismerjük, nincs olyan, hogy „engem ugyan nem érint, de”. Azokkal az emberekkel egy közösségben élni, akiknek a tevékenysége és léte mások jólétéhez, jobb létéhez járul hozzá, és ezért nem kapnak a közösségtől az állami vagy világszintű újraelosztás révén megfelelő kompenzációt, és ezt a közügyet nem képviselni egy olyan közösség képét mutatja, amely nem szolidáris és egyenesen igazságtalan. Nemcsak egyéni, hanem politikai akarat is kell ahhoz, hogy szolidaritás épüljön. Illúzió azt hinni, hogy az ennek hiányából eredő következmények elől bárki el tud menekülni.

Nyitókép: tüntetők a Parlament előtt, a Kossuth téren 2022. július 18-án. A demonstrálók a kisadózó vállalkozások tételes adójáról, a katáról szóló törvény szigorítása és a rezsiköltségek emelkedése ellen tüntettek. Fotó: MTI/Balogh Zoltán

 

 

#Belföld#Gazdaság#válság#spórolás#háziasszony#rezsicsökkentés#társadalmi mobilitás#elte#ma#szolidaritás