A béketábor békeharcba megy – nem a józan ész, hanem az érzelmekre ható manipuláció teremtette a furcsa fogalmakat

A magyar nyelv – minden a 93 ezer négyzetkilométeren és vonzáskörén kívül született számára érthetetlen – szépségének egyik bizonyítéka a szó: békeharc. Ami talán a felmerül kifejezéssel említhető egy lapon, ha észrevesszük az ellentmondást. Ha logikával közelítünk egy szóhoz.

De a békeharc kifejezést nem a józan ész szülte, ahogy az abban résztvevő országok közösségét, a béketábort sem. Érzelmekre ható manipuláció teremtette, amely a mi békeharcunkat mindig fontosabbnak és őszintébbnek tartotta mások békevágyánál. Hiszen ha valóban békét akarnának, felhagynának a folyamatos fegyverkezéssel, fenyegetéssel, amire nem lehet más választ adni, minthogy harcba szállunk a békéért. Megvédjük a békét, aki pedig fenyegetést jelent rá, azt legyőzzük. Csak azért, hogy végre béke legyen. A hidegháborús békeharccal, a két világ szemben állásával, a propaganda eszközeivel és a mögötte lévő valósággal foglalkozik hétfő este a XXI. század.

A szembenállás nem egyszerűen a szocializmus és a kapitalizmus, vagy ahogy akkor hívták az imperializmus erői között van, hanem a béke és a háború hívei között. A hidegháborús szembenállás két hatalmas katonai tömbje közül az egyik ebben a beállításban a béke ereje, ez a Szovjetunió, a másik oldalon pedig megannyi agresszor áll, akiknek semmi más céljuk nincs, mint a békés szocialista építéssel elfoglalt népek leigázása. Meg akarják őket támadni, agresszióra készülnek a világ minden pontján

– vázolja a szocialista propaganda kiinduló pontját, alapgondolatát Rainer M. János történész.

A második világháború után kezdődött hidegháborúban a propaganda egyik legtöbbször használt eszköze volt a a folyamatos készenlét és éberség fenntartására az a visszatérő kommunikáció, amelyik a nyugati/tőkés/imperialista államok háborús fenyegetésről és a keleti/szocialista/demokratikus országok békevágyáról szólt. A valóságban mindkét tábor folyamatos fegyverkezésben volt. Egyre nagyobb hatóerejű atomtöltetek és mind nagyobb hatótávolságú rakéták versenye zajlott, amibe végül a Szovjetunió belerokkant, nem bírta a versenyt.

1945 után a fegyverkezés méreteinek növekedésével együtt a nyugati világban egyre erősebb lett a civilekben a békevágy. Ők sokkal több információ birtokában voltak, amint Keleten. A koreai és a vietnámi háború valódi és jelentős háborúellenes bázist teremtett, de Magyarországon is létezett nem központi irányítású békemozgalom. 1982 nyarán néhány fiatal alakította meg a Dialógus Békemozgalmat. Nem tartoztak az ellenzékhez, de azért voltak átfedések. A Magyar Szocialista Munkáspárt egyik ideológusa, Aczél György behívatta őket. A találkozó ténye riasztó volt.

Ruzsa Ferenc egyetemi tanár ELTE, a Dialógus egyik vezetője így emlékszik vissza a találkozóra:

Beszélgetett, kérdezősködött, mit akarunk és így tovább. Nagyjából azt mondta, hogy hát két olyan pont van, amit tabuként kellene kezelnünk, az egyik az ötvenhat, a másik pedig a szovjet csapatok ittléte.

Arról, hogy milyen eszközökkel élt a magyar állam a béke megtartására, hogyan befolyásolták az embereket és ők mennyire hitték el lózungokat, mindent megtudhatnak hétfőn Lázs Sándor filmjéből.