Mi lett velük? 9 elfeledett futballista, akiket csak egy igazi fanatikus ismer fel

Kléberson – a világbajnok, akire Manchesterben nem emlékeznek

José Kléberson a 2002-es világbajnokság után érkezett Manchesterbe, világbajnoki címmel a zsebében. Sir Alex Ferguson személyesen választotta ki, miután látta, hogyan mozog Ronaldo mellett a japán–koreai tornán. A Guardian 2013-ban „a United leginkább félreértett igazolásának” nevezte: nem bírta a tempót, sem a média nyomását, és végül két szezon, húsz meccs után csendben távozott.

A világbajnok, aki egyszer a világ tetején állt, az Old Traffordon már csak egy félresikerült epizód lett. A futballban nincs garancia semmire, és Kléberson ennek az iskolapéldája.

Celestine Babayaro – a fiú, aki túl korán lett felnőtt

A nigériai balhátvéd a futballtörténelem egyik legbizarrabb Bajnokok Ligája-rekordját tartja: 

16 évesen és 86 naposan lépett pályára az Anderlecht színeiben 1994-ben, és ugyanazon a napon ki is állították. 

A BBC Sport archívuma szerint ezzel ő lett a BL legfiatalabb piros laposa. Később a Chelsea-hez szerződött, ahol az afrikai futball egyik első londoni arca lett: gyors, lendületes, mindig mosolygott. 1997 és 2005 között játszott a Chelsea-ben. 132 meccsen lépett pályára— Babayaro inkább egy másik korszak lenyomata volt, amikor még nem Drogba rúgta a szabadrúgás gólokat.

Thomas Gravesen – düh, beton és Madrid

Thomas Gravesen az Evertonban kultikus figura volt: kopasz, indulatos, emberfogó, akit a brit lapok „a betonembernek” hívtak. Aztán jött a Real Madrid, és mindenki értetlenül nézett: mit keres ez a dán az aranylabdások között? A Marca később úgy írta: „Gravesen volt a galaktikus korszak logikai hibája”.

A dán sosem akart sztár lenni, csak győzni. De a Realban máshogy győznek: csendben, szépen, kamerába nézve. Ő meg közben Fernando Tores-szel üvöltözött a madridi rangadókon - egy év múlva eladták. Aztán Las Vegasban tűnt fel – nem futballistaként, hanem pókerjátékosként.

Andriy Voronin – szőke haj, nehéz korszak

Ki ne emlékezne az ukrán csatárra? Voronin a 2000-es évek elején érkezett Liverpoolba, tele lendülettel és szándékkal. Rafa Benítez szerette az alázatos játékosokat, és az ukrán csatár pont ilyen volt. De mellette ott volt Torres, Gerrard, Kuyt – nehéz volt kilógni közülük. A Liverpool Echo 2010-ben így írt róla: „jó futballista volt rossz időben”.

A BL-ben villant néhányszor, lőtt egy fontos gólt a Toulouse ellen a selejtezőben, aztán eltűnt. Liverpoolban az ilyen játékosokat nem gyűlölik – csak elfelejtik.

Luis García – a szellem gól és a csönd

Ha valaki azt mondja „ghost goal”, minden Liverpool-szurkoló tudja, kiről van szó. 2005 tavaszán, a Chelsea elleni elődöntőben Luis García gólja döntötte el a párharcot – vagy legalábbis valami, ami talán gól volt. Vagy leginkább soha. Ugyanis az a labda teljesen soha nem haladt át a gólvonalon, de a bíró rábólintott. „Nem tudom, bement-e, de nem is számít” – mondta később García.

Ő lett a liverpooli csoda csendes embere: a futballista, aki nem kérte a hírnevet, de belecsúszott a legendába.

Kevin Kurányi – a csatár, aki mindig a háttérben maradt

A német-magyar származású (később német válogatott) csatárra leginkább a Schalke-ből emlékezhetünk. Kevin Kurányi, a 2000-es évek elején szinte minden statisztikában ott volt – csak a címlapokon nem. A Kicker szerint „ő volt az a csatár, akinek mindig a második oldalon jutott hely”. Pontos, fegyelmezett, fizikálisan erős, de hiányzott belőle valami plusz, ami világklasszissá tenné. 

A Schalkében 162 meccsen 71 gólt lőtt. Kevesen tudják, de a német válogatottban is több mint 50-szer lépett pályára. Talán valahol egy kicsit mi, magyarok is büszkén néztük a 190 centis óriást. 

Vágner Love – a moszkvai tél legszínesebb hajú embere

Orosz tél, mínusz tíz fok, és egy brazil csatár kék rasztával fut ki a pályára. A CSZKA Moszkva közönsége imádta Vágner Love-ot, aki egyszerre volt szórakoztató és gólvágó.

 A FourFourTwo 2016-os cikke „a legvidámabb brazilnak” nevezte, aki valaha orosz mezben futott. 

2005-ben 20 évesen az UEFA-kupa döntőjében ő lett a valaha volt legfiatalabb gólszerző. UEFA-kupát nyert, BL-gólokat szerzett, és soha nem vesztette el a mosolyát. A futballban sokan próbálnak menők lenni – ő csak önmaga volt.

Marek Jankulovski – a Milan hangtalan katonája

2007-ben a Milan megnyerte a Bajnokok Ligáját, és mindenki Kaka, Maldini vagy Inzaghi nevét skandálta. De ott volt egy cseh balhátvéd, aki egyszer sem hibázott. A La Gazzetta dello Sport „a tökéletes mellékszereplőnek” nevezte. Jankulovski nem villogott, nem reklámozott, csak dolgozott. És a végén BL-győztes lett, szó nélkül.

John Carew – a norvég, aki árnyékot vetett

John Carew két méter magas volt, de nem csak fizikailag emelkedett ki. A Valencia, a Lyon és az Aston Villa mezében is játszott a Bajnokok Ligájában, és mindig maradt benne valami nyers elegancia. A L’Équipe írta róla: 

„Carew sosem kérte a fényt, de mindig árnyékot vetett.” Az a fajta futballista volt, akit nem lehetett szeretni vagy gyűlölni – csak megjegyezni.

A BL nem felejt, csak néha mi felejtünk

A Bajnokok Ligája tele van ilyen arcokkal. Olyan játékosokkal, akik elérték a legmagasabb szintet, de sosem lettek poszterhősök. Ők a futball „második vonala” – csendes, emberi, hibázó. A stadionban, amikor megszólal a himnusz, ők is ott vannak a sorban. Csak már nem tudjuk a nevüket.

Ők már nincsenek a pályán – de emlékük ott él minden Bajnokok Ligája-este árnyékában. A futball változik, a nevek cserélődnek, de a szurkolás szenvedélye nem múlik. Most egy új korszak kezdődött: a Bajnokok Ligája legjobb pillanatai idén is az RTL+ Premiumon láthatóak!