A Marmolatát, a védőszakasz északi szárnysávját, a hóhatár felett támpontszerűen megerősített, mélységbe tagozott rendszer védte. A gleccser öblözései és tekintélyes szintkülönbségek által elszigetelt támpontokat a tartalékállások elől és egymás között, a gleccser jegén és sziklákon keresztültört alagúthálózatban lehetett megközelíteni. Ily kormos, konyha- és lőporfüstszagú folyosó vezetett fel az ú. n. Délifal-állásra is. Órás menet jéglisztben, lépcsőkön, széles repedéseken átvetett bőrökkel foldozott úton. Lőszerrakasz-halmaz, mellette egy lyukból, félig szikla félig jég, világosság szűrődött, kaverna-lövegállás volt ez 3200 m magasságban. Még néhány lépés, jégbe eresztett fedezékek, fények, emberek, hangzavar s célnál vagyunk. Elértük a Délifal-állást s ennek égbenyúló jeges ormáról színdús körkép tárult szemünk elé: körös-körül lobog a Dolomitok sziklává fagyott lángtengere.

– Czeigler Gusztáv – Clauser Mihály et al.: A magyar tüzér. A magyar tüzérség története (Budapest, 1939) II. RÉSZ / Tüzérségünk az olasz harctéren 1915-től 1918-ig. (Arcanum).

Jégbe eresztett fedezékek, fények, emberek, hangzavar és körös-körül lobog a Dolomitok sziklává fagyott lángtengere — Forrás: Museo Marmolada Grande Guerra

A fenti idézet és alatta a térkép (no meg a cikkünk tetején lapozható galéria) az I. világháború talán legkülönlegesebb hadikomplexumát mutatja be: az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének jégvárosát (Eisstadt), amit 1916 és 1917 között építettek és használtak a háború egyik legfontosabb színterén, az olasz fronton.

Nyugat-Európa embertelen lövészárkokkal szabdalt állóháborúja, a páncélvonatokkal uralt keleti és balkáni frontvonalak, a modern tüzérség és törzsi harcosok véres összecsapásait hozó közel-keleti hadszíntér mellett az olasz front a ritkuló magashegyi levegő és a hadmérnöki leleményesség terepeként korábban nem látott háborús viszonyokkal ismertette meg a világot. Ez volt az egyik terep, ahol az I. világháború kezdeti éveiben a magyar katonák jelentős része átesett a tűzkeresztségen.

Háború hóban, jégben

Az olasz front a Stelvio-hágótól a tiroli és a karintiai határ mentén Isonzóig húzódott. Teljes hossza légvonalban 600 kilométer körül volt, ebből 450 kilométer magas alpesi terepen futott, de tekintettel a rengeteg hegycsúcsra, hegygerincre, fennsíkra, a magasságkülönbségeket is beleszámítva a front effektív hossza több ezer kilométer volt. A front kelet felé eső részén magasodott a Marmolada, avagy német és magyar szóhasználattal: Marmolata, „a Dolomitok királynője” néven is emlegetett, nyugat-keleti irányban hosszan elnyúló hegycsoport, aminek öt hegycsúcsa is 3000 méternél is magasabb. A Marmolata gleccserekkel szabdalt zord vidékének elfoglalásával egészen 1915-ig nem próbálkoztak sem az olasz, sem az osztrák-magyar hadtestek, és a 3344 méteres Marmolada di Punta Peniára felnyomuló ellenséges járőrök közötti néhány összetűzéstől eltekintve a szektor nyugodt is maradt 1916-ig.

1916 tavaszán az osztrák-magyar egységek elfoglaltak számos, a gleccser felől elérhető, az olasz állásokra néző, stratégiailag fontos harcálláspontot. Erre válaszul az olaszok is nyomulni kezdtek a két sereget elválasztó magaslatok felé, bányamérnökeik járatokat vájtak a hegyoldalba, drótkötélpályát építettek ki, hogy feljuttassák hadifelszereléseiket az elfoglalt, magasan fekvő pozícióikba. Ettől kezdve mindkét szembenálló hadtest intenzíven dolgozott, hogy megerősítsék alpesi állásaikat, és megvédjék magukat a zord hegyi időjárástól és az ellenséges tüzérségtől.

A magashegyi hadviselés radikálisan más körülményeket jelentett, mint a véráztatta németalföldi mezőkön kiásott lövészárkok vagy harci gázoktól ködös észak-francia erdőkben húzódó frontvonalak. Az olasz és az osztrák-magyar katonáknak ugyanis nem csak egymással kellett megküzdeniük: a ritkás levegő, a kihűlés, a fagyhalál, az életveszélyes sziklák, hasadékok, a lavinák és hóviharok kíméletlen birodalma is az ellenségük volt. A seregeknek mindezen körülmények közt kellett tüzérséget, lőszert juttatni 2-3 ezer méteres magasságokba, a hadviseléshez szükséges egyéb felszerelésről nem is szólva. Ráadásul a Marmolatán nem lehetett lövészárkokat ásni, a tüzérségi lövedékek, gránátok nem puha földbe, hanem sziklába csapódtak, kőszilánkok záporával pusztítóvá növelve a repeszhatást.

Jégváros háromezer méteren

A monarchia hegyi alakulatait tehát az olasz tüzérség és az alpesi környezet egyaránt fenyegette. Leo Handle osztrák hadnagy kiemelkedő hadimérnöki leleményességről tett tanúbizonyságot, amikor rájött, hogy a Marmolata természetes hasadékokkal és járatokkal szabdalt gleccserét kell felhasználni jól védett, masszív állások kialakításához, ahonnan könnyen elérhetik a tüzérségi lőpontokat. 1916 nyarától nekiláttak alagutakat és kisebb nagyobb helyiségeket vájni-robbantani a gleccser jegébe, 20-40 méterrel a jégfelszín alatt. A munka több mint 10 hónapig tartott, az eredménye pedig egy se előtte, se azóta nem látott jégváros lett.

Az ellenség szeme elől egyszerre akár több száz katonát is elrejtő komplexumban voltak hálókörletek, konyhák, kápolnák, tábori kórház, orvosi szobák, hadianyagraktárak, de még élelmiszerboltok is. A hőmérséklet nulla fok körül alakult, ami jóval elviselhetőbb volt, mintha a gleccser felszínén, a csontig hatoló jeges szélben kellett volna a túlélésért küzdeni. Annak érdekében, hogy a katonák eligazodjanak az ezeket összekötő 12 km hosszú alagúthálózatban, táblákat készítettek, amelyeken hírességek, világvárosok és mesék nevei szerepeltek. Az ellenség felé eső oldalán járatok vezettek ki a sziklafalakra, ahol a tarackágyúk voltak felállítva, és ezekből a lőállásokból tudták az olasz vonalakat tüzérséggel tépázni, mint azt az alábbi metszeti ábra is mutatja:

A jégváros elérte célját: az olasz támadások és a zord hegyi időjárás osztrák és magyar áldozatai jelentősen csökkentek. Akadtak azért gondok is: bár gondoltak a szellőzésre is, a légellátás nem volt tökéletes, a kályhák és tüzek füstje állandó problémát jelentett. A járatok sötétek voltak, csupán gyér gyertyafény világította meg a jégfolyosókat. A mélyben állomásozó katonák csak akkor láttak napfényt, ha járőrözésre küldték őket a hegyek közé. Ráadásul a gleccser maga nem volt teljesen stabil, így az alagutak vetemedésére, a keletkező új hasadékokra mindig figyelni kellett. De még így is jelentős védelmet nyújtott, létrehozását bőven igazolta az, hogy az olaszok nem tudták itt áttörni a frontvonalat.

1917 őszén a caporettói áttörés és az olasz arcvonal összeomlása után az olasz erők meghátráltak és levonultak a Marmolatáról is, a jégvárost pedig hamarosan elhagyták a monarchia katonái. Mostanra csak a barlangrendszer sziklába vájt részei maradtak meg, amiket nyáron, a hó elolvadásával kereshetnek fel az I. világháború egyik legkülönlegesebb fejezete iránt érdeklődők.

Legnézettebb

Luxus a Balatonon: költözz be Nádai Anikó álomlakásába!

Egy kutatás szerint már újszülöttkorban látszódhat a gyerek jövője

„Lobog a Dolomitok sziklává fagyott lángtengere” – ilyen volt az élet az Osztrák-Magyar Monarchia világháborús jégvárosában

11 000 karátos rubint találtak – de a története még durvább

Kiemelték egy Messerschmitt Me-109 típusú vadászrepülőgép roncsait a Balatonból