Ciánkapszula, vízbe fulladás, halálos pörgés – az űrrepülés történetének 10 legfélelmetesebb pillanata

Az űrhajózás történetének van négy igazán gyászos mozzanata: szovjet oldalról a Szojuz-1 és a Szojuz-11 katasztrófái, míg amerikai részről a Challenger és a Columbia űrsiklók tragikus balesetei. Ezek összesen 18 kiképzett űrhajós életét követelték. Amikor arról van szó, hogy az emberes űrrepülés veszélyes üzem – a start pillanatától a Földre való visszatérésig –, akkor elsősorban ezt a négy halálos incidenst szokás emlegetni, pedig az elmúlt bő hat évtizedben akadt nem kevés olyan eset, amikor csak egy hajszál választotta el a szerencsés küldetést a tragédiától. Ezek közül gyűjtöttük össze a legérdekesebbeket.

Majdnem belefulladni az Atlanti-óceánba

Nem sokon múlt, hogy 1961. július 21-én, a második sikeres amerikai űrrepülés végén Gus Grissom nem fulladt bele az Atlanti-óceánba. A negyedórás szuborbitális repülés végén a Liberty Bell 7 űrhajó ejtőernyője rendben kinyílt és az űrhajós a tervezettnek megfelelően ért vizet nagyjából 300 kilométerre a NASA floridai űrközpontjától. 

A visszatérés után azonban meghibásodott az űrhajó ajtaját nyitó szerkezet, és még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy a műszaki személyzet elérte volna az űrhajót és stabilizálta volna azt. A nyitott ajtón ömleni kezdett a tengervíz és a nehéz űrruhát viselő Grissomnak nem volt más választása, mint elhagyni a süllyedő Liberty Bell 7-et. Az életéért küzdő, úszástól kimerült űrhajóst végül helikopterrel emelték ki az óceánból, miközben űrhajója a 4500 méteres mélységbe süllyedt. Nem elég, hogy kis híján odaveszett, Grissomot sokáig azzal gyanúsították, hogy az ő hibájából nyílt ki hamarabb az űrhajó ajtaja, a karrierjét veszélyeztető vád alól csak egy hosszadalmas belső vizsgálat tisztázta a második amerikai űrhajóst.

Az első űrséta – a halál torkában

1965. március 18-án történt meg a történelem első űrsétája, amikor Alekszej Leonov szovjet űrhajós elhagyta a Voszhod-2 űrhajót a speciális légzsilipen keresztül, hogy aztán 12 percig az űrben lebegjen. A kozmonautát egy köldökzsinórszerű kábel kötötte össze az űrhajóval, miközben Leonov 45 percre elegendő oxigént vitt magával a hátára rögzített tartályban. A visszatérésig nem volt semmi gond, azonban az űrséta megtervezésénél valamit nem jól számoltak, ugyanis Leonov szkafandere az űr vákuumjában elkezdett felfúvódni, mint egy légballon. Ez egyrészt azért volt veszélyes, mert a kozmonauta az ormótlanná dagadt kesztyűkben nem tudta rendesen használni a kezeit, másrészt a légzsilipbe sem fért vissza a megnövekedett térfogatú űrruhában. Leonovnak gyorsan döntenie kellett, ezért anélkül, hogy a földi irányításnak szólt volna, kinyitotta az űrruha egyik szelepét, és kiengedett annyi levegőt, hogy a felfúvódást megszüntesse és visszakecmereghessen a Voszhod-2-be. Leonovnál a küldetés alatt volt ciánkapszula, arra az esetre, ha az űrséta rosszul sült volna el, és társa, Pavel Beljajev kénytelen lett volna őt magára hagyni az űrben.

Kis híján felrobbanni a startálláson

1965. december 12-én Wally Schirra és Thomas Stafford, a Gemini-6A küldetés két űrhajósa arra várt, hogy a Cape Canaveral űrközpont LC-19 startállásából útnak induljon velük a Titan II rakétájuk. A visszaszámlálás után a hajtóművek beindultak, majd másfél másodperccel később leálltak egy elektromos kábel meghibásodása miatt. A vészhelyzeti protokoll szerint Schirra parancsnoknak bármilyen, a start után bekövetkező anomália esetén katapultálás mellett kellett volna döntenie. Wally Schirra azonban úgy érzékelte, hogy a rakéta még nem emelkedett el a startállásról, így nem aktiválta a mentőrendszert, ezzel gyakorlatilag megmentette az űrhajót, így a Gemini-program nem szenvedett hosszadalmas késést. A helyzet veszélyességét jól mutatja, hogy egy üzemanyaggal feltöltött rakétán, egy oxigénnel teli túlnyomásos kabinban ülve döntött úgy Schirra, hogy két rossz közül melyiket választja: bízik abban, hogy tényleg nem emelkedett el a Titan II és nem zuhan vissza, de ezzel kockáztatja, hogy a startálláson felrobbanó rakéta mindkettőjüket egy szempillantás alatt megöli, vagy a szintén életveszélyes katapultálás mellett dönt, ami ráadásul hónapokra visszavetheti a Hold felé vezető amerikai űrprogramot.

Halálos körhinta az űrben

Neil Armstrong és Dave Scott a Gemini-8 küldetés alatt keveredett szorult helyzetbe, ami az életükbe is kerülhetett volna. 1966. március 16-án a dokkolást gyakorolták volna az Agena ember nélküli űrhajóval. A sikeres dokkolás után a két NASA-űrhajós azt vette észre, hogy egyre gyorsabban pörögni kezd velük az űrhajójuk. Először azt hitték, hogy az Agena hibásodott meg, ezért lekapcsolódtak róla, de a forgás csak nem szűnt meg. Kiderült, hogy a Gemini űrhajó egyik irányfúvókája ragadt be, és az kezdte forgatni egyre nagyobb sebességgel az összekapcsolódott űrhajókat. A helyzet életveszélyes volt: ha nem sikerül megállítani a pörgést, a két űrhajós előbb-utóbb elvesztette volna az eszméletét, az űrhajót pedig szétszakíthatta volna a centrifugális erő egyre növekvő terhelése. Mint azt Az első ember című 2018-as életrajzi film egyik legstresszesebb jelenetében is látni lehetett, Armstrong és Scott a Gemini űrhajó ellentétes irányú retrohajtóművét bekapcsolva voltak képesek lelassítani és végül megállítani a halálos forgást.

SCE -> AUX

1969. november 14-én, a start utáni első percben kétszer is villám csapott az Apollo-12 holdküldetés Saturn-V rakétájába. Az üzemanyaggal teli hatalmas monstrum tetején Charles Conrad, Richard Gordon és Alan Bean űrhajósok ültek, akik azt látták, hogy a Yankee Clipper parancsnoki modul egyes műszerei összezavarodtak és vészjelző fények gyulladtak ki az űrhajó irányítópultján. A rakéta eközben haladt tovább, de a három űrhajós hiába próbálkozott megtalálni a meghibásodás okát, nem jutottak dűlőre, a helyzet pedig a küldetés megszakításához, a rakéta megsemmisüléséhez is vezethetett volna. Szerencsére a houstoni űrközpont egyik küldetésirányítójának, John Aaronnak eszébe jutott, amit a küldetés előtti gyakorlatok során tanult: az SCE (signal conditioning equipment) nevű alrendszer kapcsolóját kellett alapállásból AUX-ba pöccinteni a műszerek újraindításához. Amikor ezt az egyetlen kapcsolót átállították az űrhajósok, minden visszaállt a normális kerékvágásba és az Apollo-12 küldetés sikeresen folytatódhatott, anélkül, hogy a vészleállító rendszert be kellett volna kapcsolni.

Houston, akadt egy kis problémánk

A NASA űrprogramjának legismertebb fiaskója volt a harmadik Holdküldetés, az Apollo-13. A történtekről számtalan könyv született és Hollywoodban kasszasiker filmet is forgattak Jim Lovell, John Swigert és Fred Haise űrhajósok idegtépő kalandjáról. Az 1970. április 11-én elstartolt küldetés alapvetően rendben zajlott egészen a második napig, amikor a szervízmodul egyik oxigéntartálya felrobbant. A robbanás olyan károkat okozott az űrhajóban, ami miatt a NASA kénytelen volt törölni a harmadik Holdraszállást és vészforgatókönyvet kidolgozni a három asztronauta hazahozatalára. Ennek részeként az űrhajósoknak át kellett költözniük a sértetlen Aquarius holdkompba, ahol fűtés nélkül és egyre fogyó levegővel vészelték át a visszatérés rettenetesen hosszú óráit.

1997: peches év az orosz űrállomáson

Az egyre öregedő Mir űrállomáson két életveszélyes incidens is történt 1997-ben, amikor amerikai űrhajósok tartózkodtak az orosz űrállomáson. Február 24-én meghibásodott az oxigéngenerátor és tűz ütött ki. A füst megtöltötte az egész Mirt, lehetetlenné téve a fedélzeten élő és dolgozó hat űrhajósnak a két Szojuz űrhajó elérését és mentőkabinként való használatát. Az űrhajósok gázálarcot húztak és megfékezték a lángokat. Az űrállomás létfenntartó rendszereinek ezek után több órájukba telt, mire a füstöt kiszellőztették. Szerencsére az űrhajósok nem szenvedtek komoly füstmérgezést és a tűzeset tanulságait később a Nemzetközi Űrállomás tervezésénél is felhasználták. 

Június 25-én aztán újabb veszélyhelyzet alakult ki: az orosz űrhajósok egy új módszert próbáltak ki a Progressz teherűrhajók dokkolásánál, de közben Vaszilij Tsziblijev elvesztette az irányítást a teherűrhajó fölött. A Progressz a Mir űrállomásnak csapódott, súlyos károkat okozva. A Mir amerikai és orosz személyzetének két napba telt, mire úrrá lettek a katasztrófahelyzeten és stabilizálták az űrállomást.

Vízbe fulladni az űrben

2013. július 16-án Luca Parmitano, az Európai űrügynökség olasz asztronautája élete második űrsétáján vett részt a Nemzetközi Űrállomáson (ISS). Miközben a rábízott feladatokat végezte, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy tarkója vízben ázik. A NASA houstoni küldetésirányítói kezdetben azt hitték, az űrhajós csak nagyon izzad, majd arra gyanakodtak, hogy a kis ivóvíztasak lyukadt ki, de mindennek ellentmondott, hogy Parmitano feje körül egyre több víz kezdett felgyülemleni. Az incidens ezen a ponton már az olasz űrhajós életét fenyegette, ezért másfél óra elteltével félbeszakították az űrsétát, és Parmitano visszatért az űrállomásra. Ekkor szkafandere sisakjában már annyi víz lötyögött, hogy nem tudott kommunikálni és csak Chris Cassidy kezét szorítva reagált az utasításokra a légzsilipbe való visszatérésekor. Később kiderült, hogy az űrruha hűtőrendszere lyukadt ki és a hűtővíz folyt bele a szkafanderbe – emiatt több hónapra fel is függesztették az űrsétákat az ISS-en. Parmitano egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy pár percig átélhette, hogy milyen érzés lehet aranyhalnak lenni.

Ez a Szojuz nem megy ma az űrbe

A Szojuzokat a legmegbízhatóbb  tartják, amit nagyban igazol az a tény is, hogy történetük során mindösze háromszor 1975-ben, 1983-ban és legutóbb 2018-ban lépett fel olyan vészhelyzet start közben, ami miatt működésbe kellett hozni az űrhajósokat mentő rendszert. Öt évvel ezelőtt két űrhajós, az amerikai Nick Hague és az orosz Alekszej Ovcsinyin ült a Szojuz MS-10 űrhajó székeibe szíjazva, hogy a Nemzetközi Űrállomásra jussanak az orosz expresszlifttel. Az október 11-i start még rendben lezajlott, de pár perccel később az egyik szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta leváláskor nekicsapódott a központi fokozatnak, és a rakéta elkezdett eltérni a pályájától. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Szojuz nem éri el az űrállomást és a két űrhajós élete veszélyben forog, a küldetésirányítás az út megszakítása mellett döntött. A rakéta tetején lévő űrhajót elválasztották az irányíthatatlanná vált rakétáról, majd a vészhelyzeti hajtóművek beindultak és visszarántották azt a Földre. A Szojuz űrkapszula ezután a két űrhajóssal a fedélzeten biztonságosan landolt. Ez volt az első eset, hogy űrhajósokat az űrből kellett menteni, a két korábbi esetben ugyanis az indítóálláson hibásodott meg a rakéta és úgy kellett a mentőrendszert aktiválni. 

Nyitókép: Bruce McCandless II, a Challenger űrsikló űrhajósa 1984. február 7-én, amikor kipróbálta az MMU nevű, karosszékhez hasonlító, rögzítőkötél nélküli manőverező szerkezetet – Fotó: NASA