Úgy éreztem, közeli haverok lettünk Brad Pitt-tel, aztán egy mukkot sem hallottam felőle – exkluzív interjú Melvil Poupaud francia filmsztárral

23 éves volt, amikor főszerepet kapott Éric Rohmertől, A nyár meséjében játszhatta Gaspard-t, a három nő közt csapongó, nyári vakáción lévő egyetemistát. Mennyire volt megilletődve, hogy ilyen fiatalon a francia újhullám egyik meghatározó alakjával dolgozhat?

Igen is, meg nem is, hiszen amikor A nyár meséjét forgattam vele, Rohmer már közelebb járt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Egy idős bácsi volt az én szememben. Időbe telt, míg felfogtam, ki is ő valójában, milyen helyet foglal el a filmtörténetben. 

Láttam néhány filmjét, elég old schoolnak éreztem őket, a papa mozijának. Főleg, ahogy a fiatalokat filmezte. Szóval, nem voltam oda a stílusáért. Nagyjából ilyen érzésekkel készültem a közös munkára. 

Persze, mindenki biztatott, hogy egy ilyen lehetőséget bűn lenne elszalasztani, hogy Rohmer az értelmiségi filmrajongók ikonja, satöbbi. És akkor elkezdődött a forgatás, és teljesen megváltozott a véleményem.

Milyen irányba?

Mintha egy izgatott gyereket láttam volna, aki szenvedélyesen szereti a filmkészítést, annak minden részletét, mindent maga is akart csinálni. Pici stábbal dolgozott, maroknyi emberrel, mintha csak egy rövidfilmet forgatnánk. És ahogy esténként jobban belemélyedtem a forgatókönyvbe, egyszer csak leesett, hogy milyen remekül van megírva. Időbe telt, de megértettem, milyen szerencsés is vagyok, hogy vele dolgozhatok. Egy kicsit úgy éreztem, én lehetek Éric Rohmer alteregója a filmvásznon, és erre a gondolatra büszkén kihúztam magam (A nyár meséje Rohmer Négy évszak – filmciklusának legönéletrajzibb filmje). Ha valahol műsorra tűzik, legyen az Japán vagy Amerika, elég csak néhány jelenetet megnéznem, hogy lássam, milyen gyönyörű ez a film. És ami még furcsább, hogy ebben a csaknem 30 éves francia filmben a mai fiatalok is magukra ismernek. Egy szó mint száz, igazi klasszikus, időtlen mű.

Rohmer híres arról, hogy a filmjeiben megállás nélkül beszélteti a szereplőket. Jelentős mennyiségű szöveget kellett betanulnia…

Igen, de minden sora aranyat ért. Minden mindennel összefüggött, nem volt egy fölösleges sor sem a forgatókönyvben, nem a levegőbe beszélnek a szereplői. Ha mondtam valamit az egyik lánynak, az visszaköszönt később egy másik jelenetben, amikor a másik lánnyal beszélgettem. Az egész forgatókönyv olyan volt, mint egy legapróbb részletekig kidolgozott műtárgy. 

És Rohmer mindent tudott, nem a fellegekben járt, nagyon is földhözragadt dolgokban is otthon volt. Hogy a nap folyamán mikor milyenek a fényviszonyok, milyen a tenger, a vízállás és így tovább. Igazi művész volt, én pedig ott lehettem ebben a sajátos univerzumban, Éric Rohmer világában. 

Elég sok időt töltöttem már a filmiparban, ehhez foghatót csak ritkán tapasztaltam. Annyi mindennel kell foglalkoznia egy rendezőnek, a pénzzel, a sztárokkal és még sorolhatnám, hogy sokan szem elől tévesztik magát a művet, és ami marad, az az iparosmunka.

Egy másik nagy művész, akivel többször is dolgozott, Raúl Ruiz volt.

Raúl Ruiz igazi reneszánsz ember volt, csinált kisfilmeket, nagyfilmeket és tévésorozatokat, írt könyveket és színdarabokat, ráadásul a filmkészítés csak egy volt a számos szenvedélye közül. Megszállottja volt a matematikának, rendkívüli módon izgatta az alkímia, tanulmányozta a Talmudot, olyan volt, mint egy csodálatos elme, egy hihetetlen agy. Én a zsenit láttam benne. A filmcsinálás olyan játszótér volt a számára, ahol kedvére kísérletezhetett. 

Az egyik filmünknek úgy kezdtünk neki, hogy csak egy kép élt a fejében. Egyetlen kép. Egy másik filmjét pedig úgy készítettük, hogy egy matematikai tétel volt a kiindulás, nem volt forgatókönyv. 

Ez volt a Combat d'amour en songe. Remekmű. A forgatás úgy kezdődött, hogy fogalmunk sem volt, mit fogunk csinálni. Raúl Ruiz minden reggel megjelent, és elmondta, hogy mire van szüksége. Volt, hogy kalózokra, volt, hogy egy koponyára vagy egy kutyára, mert az egyik szereplő kutyává változik, és fadót énekel. Vagyis őrület uralkodott a forgatáson, de inspiráló őrület.

Gondolom, őrületből kevesebb volt Ruiz nagyszabású Proust-adaptációjának a forgatásán, A megtalált időben mégiscsak a fél francia filmipar felvonult, Catherine Deneuve-től Emmanuelle Béart-ig, kiegészülve John Malkovichcsal, aki Charlus bárót játszotta. Önnek is jutott egy kis szerep.

Egy igazán kis szerep. Raúl Ruiz számára teljesen mindegy volt, hogy egy kis költségvetésű vagy még annál is olcsóbb filmet rendez, vagy egy díszes szereplőgárdát felvonultató drága produkciót. Neki csak az számított, hogy filmet készíthessen és kísérletezhessen. Én több mint 40 éve, tízévesen dolgoztam vele először. Ez egy nagyon kevés pénzből készült film volt, színházi színészekkel a főszerepben. Nagyszerű színészek voltak, de alig ismertek. Később forgatott Mastroiannival, ebben szerepeltem is, dolgozott Michel Piccolival, többször is rendezte Catherine Deneuve-öt és John Malkovichot. Egy időben Leonardo DiCaprióval is tervezett valamit, és közben kisebb filmeket is csinált.

Szerintem az utolsó filmje, a Lisszabon rejtélyei az igazi remekműve. Raúl Ruiz olyan volt, mint egy kalandor, egy kalóz, aki a filmművészet nemzetközi vizein hajózott, és kereste a kalandokat.

Akkor mondanék még egy rendezőt, akivel gyakran együtt emlegetik: François Ozon. Az utolsó napjaimban egy halálos beteg férfit játszott, Jeanne Moreau pedig a főhős nagymamáját. Könnyen kijött a francia film nagyasszonyával?

Röviden: nem. Kíméletlen volt. Kemény. Ami a szívén, az a száján. Nem köntörfalazott, nem játszmázott, mindent kimondott. A férfiakkal kacér volt, csábító. És el is csábított mindenkit.

Önt is elcsábította?

Naná, de a csábítás alatt nem a szexuális közeledést értem. Maga a jelenség volt csábító: a hangja, a haja, ahogy dohányzott. A szavaiban megbújó provokáció. Mire együtt dolgoztunk, már mindenen túl volt. Ha valaki nem volt rokonszenves a számára, azt könnyedén lehülyézte. Kemény nő volt. 

Önt is lehülyézte?

Szerencsére engem kedvelt. Közel esett a születésnapunk, ő január 23-i volt, én január 26-i vagyok, minden évben meg is hívott, és együtt ünnepeltünk az Angersben rendezett filmfesztiválon. Jó kapcsolatban maradtunk, de mindig vigyáztam, mit mondok neki. Óvatosnak kellett lenni. Nagy színésznő volt, és sokat mesélt nekem, sok fiatalkori történetét megosztotta. Szerencsém volt, mert korán kezdtem a filmezést, gyerekszínészként már a nyolcvanas években forgattam, így aztán sok nagy színésszel dolgozhattam. Moreau-val, Piccolival, Mastroiannival, Denevue-vel. Még elcsíptem a francia film kilencvenes évekig tartó korszakát.

És elcsípett később egy igazi hollywoodi gigaprodukciót is, a Mátrixszal befutott Wachowski testvérek hatalmas bukását, a Speed Racert. A rendezőpáros, a ma már nőként élő két Wachowski nem arról híres, hogy kedvelné a nagy nyilvánosságot. Milyen volt a munka velük?

Nem nagyon tudtam megismerni őket. A szerepet úgy kaptam, hogy videóra kellett vennem magam, egy dohányzós jelenetet, ez tetszett nekik, azt mondták, van egy nagyobb szerepük a számomra, menjek Berlinbe. Berlinben Larry fogadott, aki ma már Lanaként él, nagyjából abban az időben készült a nemváltásra. Beszélgettünk egyet, megkaptam a nagyobb szerepet, és utána egy hétig forgattam. Ez alatt az egy hét alatt alig láttam őket. Nem tudom, hol lehettek, talán egy másik szobában, az instrukcióikat mikrofonba mondták.

Nem lehetett valami élvezetes…

Én azért élveztem, főleg mert ez volt az első filmem, ami zöld háttér előtt készült. És a Speed Racer szerintem remekmű. Tudom, hogy hatalmasat bukott, és majdnem tönkretette a stúdiót, de akkor is. Mára kultfilm lett belőle, egy kult gyerekfilm. Egy pszichedelikus pop remekmű, de amikor bemutatták, mindenki utálta. 

Egy biztos: bár szerepeltem a filmben, nem kerültem közel a Wachowski testvérekhez. 

Erről jut eszembe, hogy a deauville-i filmfesztivál zsűrijében ültem, amikor az első filmjük, a Fülledtség versenyben volt. Én nekik adtam volna az első díjat, de a zsűrielnök máshogy döntött. Jól emlékszem rájuk, két tipikus baseballsapkás amerikai fickó a színpadon. Larry és Andy ma már Lana és Lilly. Xavier Dolan filmjében, az Így is, úgy is Laurence-ben egy transz nőt játszom, az ő átalakulásáról szól a történet, szerettem volna, ha a Wachowski testvérek is látják, nagyon kíváncsi lennék a véleményükre.

Ezt mondta nekik is?

Ha jól emlékszem, elküldtem nekik a filmet, de nem jött válasz. Az amerikaiak már csak ilyenek. Az egyik héten még a legnagyobb haverok vagytok, aztán hazamennek és sosem hallasz felőlük. Dolgoztam egyszer Brad Pitt-tel és Angelina Jolie-val, A tengernél című filmben.

Jó forgatás volt, remekül kijöttünk egymással, jókat mulattam Brad Pitt-tel esténként.

Úgy éreztem, közeli haverok lettünk, aztán egy mukkot sem hallottam felőle. Így megy ez. Igaz, én sem írtam neki.

Fontos szerepet játszik Woody Allen új filmjében, a Coup de chance-ban (Woody Allennel készült exkluzív interjúnk ide kattintva olvasható). A színészei azt mondják róla, hogy nem az a bőbeszédű rendező, aki elhalmozná instrukciókkal őket.

Valaki azt mesélte, hogy amikor nálunk forgatta az Éjfélkor Párizsbant, az első forgatási napon odafordult az asszisztenséhez, és megkérdezte, hogy kicsoda az a szőke fickó a díszletben. Mire az asszisztens csak annyit mondott, hogy a szőke fickó Owen Wilson, a főszereplő. 

Az anekdota szerint Woody Allen ezek után odament Wilsonhoz, bemutatkozott, és közölte vele, hogy ha minden rendben megy, nem is kell többet beszélniük. 

A Coup de chance úgy kezdődött, hogy maga köré gyűjtött minket, színészeket, és röviden elmondta, ki mit játszik. Majd hozzátette, hogy csak ennyit szeretett volna mondani, találkozunk a forgatáson. Na, gondoltam, akkor a hírek igazak. De nem így történt. A forgatáson pontos instrukciókat adott, előjátszotta a jeleneteket, és olykor csak azért csinált egy harmadik felvételt is, hogy valami újat kipróbáljon. „Melvil, most vedd őrültebbre” – mondta. Kísérletező volt és nagyon is jelen volt. Talán azért is, mert ez volt az első filmje, amit franciául forgatott. És az sem kizárt, hogy ez az utolsó filmje. Nem tudom, folytatja-e.

Melyik a kedvenc Woody Allen-filmje?

Épp mindig az, amit utoljára láttam. Nemrég a Manhattant néztem újra. Zseniális. És újranéztem a Zeliget is. De az utóbbi évek termésében is találni remek darabokat. Nekem az Abszurd alak Joaquin Phoenixszel is nagyon bejött.

Nyitókép: Stephane Cardinale / Corbis / Corbis via Getty Images