„Budapest szép, de szegény város volt” – exkluzív interjú Woody Allennel, aki azt fontolgatja, hogy felhagy a filmkészítéssel

Legújabb filmjét, a Coup de chance-t francia nyelven, francia színészekkel, Párizsban forgatta. Régi mondás, hogy a franciák szeretik Woody Allent, és úgy tűnik, ez a szeretet a mai napig is tart. Az sem kizárt, hogy az amerikaiaknál is jobban szeretik…

Ezt azért nem mondanám. Úgy tűnhet, ám ez csupán illúzió. Igen, a franciák a kezdetektől fogva lelkesen támogattak, de ez a rendezői pályafutásom elején az amerikaiakra is igaz volt. És hát az amerikai piac, már ami a nagyságát illeti, nem mérhető a franciához. Amikor elkezdtem filmeket készíteni, rengeteget hibát követtem el, de az amerikai közönség elnéző volt velem, inkább a jót nézték a filmjeimben, mintsem a rosszat. Nagyon is jól bántak velem, egy szavam sem lehet.

A Coup de chance-t eredetileg amerikai történetnek szánta, amerikai szereplőkkel? A körülmények hozták, hogy aztán francia sztorit csinált belőle?

Kezdettől fogva úgy képzeltem, hogy a történet Párizsban játszódik, de eredetileg amerikai színészekkel akartam megcsinálni. Már az amerikai szereposztáson törtem a fejem, amikor valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy mi lenne, ha franciául forgatnám a filmet. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni, de elég érdekesnek találtam az elképzelést, és még azt sem tartottam kizártnak, hogy élvezném a dolgot. 

És mivel a franciák kezdettől támogattak, végül azt gondoltam, miért is ne. Már csak azért is, mert ez az ötvenedik filmem. Úgy döntöttem, belevágok franciául. 

És valóban élveztem. Amihez nagyban hozzájárult, hogy a filmben szereplő összes francia színész beszélt angolul.

A franciája milyen? Mennyire beszéli a nyelvet?

Tudok néhány szót, nagyjából el tudom mondani, amit akarok, csak azt nem értem, ha hozzám beszélnek. Abból aztán egy szót sem értek. De valahogy csak kinyögöm, amit mondani akarok, bár ezt azért nem nevezném nyelvtudásnak.

Amikor Amerikában a #Metoo eltörölte, Catherine Deneuve egyike volt azoknak a színészeknek, akik kiálltak ön mellett. Most, hogy franciául forgatott, nem akarta neki adni a filmbeli anya szerepét?

Catherine Deneuve nagyszerű színésznő, de túl idős lett volna ehhez az anyafigurához. Ha lenne olyan szerepem, ami illik hozzá, örömmel neki adnám. De erre az anyaszerepre egy fiatalabb színésznőre volt szükségem.

Melvil Poupaud, aki a felszarvazott férjet játssza, a francia új hullám egyik legnagyobb alakjánál, Eric Rohmernél kezdte a pályáját. Ön is nagy rajongója a nouvelle vague-nak, Godard-ral volt alkalma dolgozni is. Ismerte személyesen a többi új hullámos nagyságot is?

Alain Resnais-vel találkoztam. És Claude Lelouch-sal is. Truffaut-val csak futólag kerültem össze, egy partin botlottunk egymásba és beszélgettünk egy kicsit. Úgyhogy elmondhatom magamról, hogy igen, a francia új hullám számos alakjához volt szerencsém.

Kiábrándító is lehet az ilyen találkozás, megvan a veszélye annak, ha az ember az általa istenített művészekkel találkozhat.

Nekem mondja? Én aztán senkivel sem szeretek találkozni. Az említettek mind nagyszerű emberek, nagyon élvezem a filmjeiket, érdeklődve olvasom minden szavukat, csak találkozni ne kelljen senkivel, az ugyanis nem az én műfajom. Nem hoz lázba, hogy találkozzunk és beszélgessünk. Minden, amit tudni akarok Truffaut-ról, az megtudom a filmjeiből, vagy elolvasom a vele készült interjúkat. Ugyanígy voltam Godard-ral és mindenki mással is. A társasági életet nem nekem találták ki, nem élvezem.

Godard-ral mintha kivételt tett volna, hiszen a francia filmrendező egyik filmjében, a meglehetősen experimentális Lear királyban szerepelt is. Kaotikus forgatás lehetett, legalábbis ezt vettem ki abból, amit később a Godard-ral való munkáról mondott.

Neki egyszerűen nem mondhattam nemet. Nagyszerű filmrendező volt. Amikor felhívott, hogy lenne egy kis szerepe a számomra a Lear király adaptációjában, meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítom. Úgy voltam vele, hogy ha Godard hív, bármit elvállalok.

Az biztos, hogy furcsa produkcióba került.

Lövésem sem volt, mi ez az egész, de mint mondtam, Godard-nak bármit. 

Reggel megjelentem a forgatáson, és ott állt ő, fürdőköpenyben, szivarral a szájában. Mondta, mit csináljak, én pedig megcsináltam. Ebben merült ki a munka. Magát a filmet sose láttam, az eredmény nem érdekelt. Ugyanígy vagyok a saját filmjeimmel is. 

Miután befejezek egy munkát, többé már nem érdekel a dolog. Az pedig, hogy magamat nézzem valaki más filmjében, még ennyire sem tud lázba hozni. Az azonban boldoggá tett, hogy szolgálatot tehettem Godard-nak.

A Coup de chance-ban, ahogy a címe is utal rá, nagy szerep jut a szerencsének. Ebből önnek is kijutott rendesen, az Apropó nélkül című memoárjában azt írja, hogy a Manhattan forgatásakor egymást érték a szerencsés véletlenek, még a nyitányban szereplő tűzijáték is így került a filmbe. Azt is a szerencse számlájára írja, hogy Meryl Streepet is sikerült megnyerni egy kis szerepre?

Meryl Streep a pályája elején járó fiatal színésznő volt. A New York-iak körében ismert volt már, tudtuk, micsoda tehetség, úgyhogy szerződtettük. Megtehettük, mert viszonylag szűk körben ismerték csak, ő pedig boldogan vállalta a szerepet. Miután világhírű színésznő lett, már nem tudtam volna megkapni a filmjeimhez.

És mit szóltak a producerek, amikor közölte velük, hogy a Manhattan fekete-fehér film lesz?

A pénzemberek mindig utálták, ha fekete-fehérben forgattam, pedig ez többször is előfordult a pályám során. A fekete-fehér filmek kevesebb pénzt hoznak, és sokak szemében másodrangú dolognak számítanak. Amikor elkezdtem a pályát, voltak országok, ahol fekete-fehér filmet be sem lehetett mutatni, a tévécsatornák hallani sem akartak az ilyen produkciókról. Engem azonban ez egy cseppet sem érdekelt, én sosem a pénzért csináltam, amit csináltam. Az, hogy mit akarnak a mozik és mit a tévécsatornák, teljességgel hidegen hagyott. Ha rosszul sikerült valamelyik filmem, azért bocsánat, de csak azért elutasítani valamit, mert fekete-fehér… Aki ilyet tesz, az a filmtörténet legjobb filmjeitől, sok száz remekműtől, a legnagyobb mesterek munkáitól fosztja meg magát.

Az egyik legnagyobb anyagi bukása mégiscsak egy fekete-fehér film volt, az Árnyak és köd.

Ez úgy született, hogy történetesen egy német expresszionista filmre vágytam, valami hasonlót akartam csinálni én is. 

És közben tudtam, hogy senki sem fogja megnézni. 

Azon egyszerű oknál fogva, mert senkit nem érdekel egy német expresszionista film, filozófiai töltettel, fekete-fehérben. Ami valahol Közép-Európában, mondjuk egy német városban játszódik, valamikor a húszas években. Csak hát engem nem érdekelt, hányan vesznek rá jegyet, sosem ez érdekelt, hanem az, hogy kedvem van-e megcsinálni valamit vagy sem.

Zelig, a kényszeres átváltozóművész is eljut Németországba, olyannyira, hogy az ön által alakított kaméleonember Hitler mögött tűnik fel a Zelig című 1983-as áldokumentumfilmjében. Nem gondolt arra, hogy még tovább menjen a német történelemben? A holokausztról sosem akart filmet csinálni?

Tudja, ez sosem úgy történik, hogy na akkor most erről vagy arról akarok filmet csinálni. Ha befejezek egy filmet, már a következőn töröm a fejem, ami éppúgy szólhat a holokausztról, mint bármi másról. lehet musical, románc, akármi, minden attól függ, hogy épp melyik ötlet tűnik a legizgalmasabbnak, melyikhez érzek kedvet.

Maradva a náciknál, a memoárjában olvastam egy remek poént, amit az Aranyoskám forgatókönyvírója sütött el az alkotói küzdelmei illusztrálására. Az eichmann-os poénre gondolok. Emlékszik rá?

Hogyne, Larry Gelbart sütötte el. Larry felhívott egyszer és elújságolta, milyen küzdelmeket él át egy musicallel. A kínok kínját élte át, de csak nem akart működni a musical, amin dolgozott. Valahol vidéken volt, próbálta feljavítani a produkciót, ezt próbálták, azt próbálták, de semmi nem segített, csak küszködtek, Larry szerint rémálom volt az egész. Ebben az állapotban hívott fel, és ekkor sütötte el, hogy ne akasszák fel Eichmannt, küldjék inkább vidékre egy musicallel.

Filmrendezőként volt része ehhez fogható kínokban? 

Sok-sok filmemnél megtörtént. Az elején mindig úgy érzem, hogy micsoda nagyszerű filmet fogok csinálni, hiszen nagyszerű forgatókönyvet írtam, szóval még minden rózsásnak tűnik, úgy érzem, most végre felérek a Biciklitolvajok vagy az Aranypolgár magaslataira. 

Később aztán, amikor ránézek, hogy mit is csináltam, menetrendszerűen pánikba esem. 

Ilyenkor már csak az a célom, hogy megmentsem a filmet, nehogy valami borzalmasan kínos dolog kerüljön ki a kezemből. Pánikszerűen átvágom a filmet, elvetem a korábban zseniálisnak gondolt ötleteket, amik aztán mégsem működtek, szóval, ahol lehet, változtatok. Gyakran átestem ezen. Ötven filmet csináltam, harminc esetben biztosan megtörtént. Ritkaság, ha minden simán megy.

Az 1975-ös Szerelem és halált Budapesten forgatta, ahová jó harminc évvel később tért vissza. Ezúttal a klarinétját és a New Orleans Jazz Band-jét is magával hozta. Ráismert arra a Budapestre, amit utoljára a hetvenes években látott?

Amikor először ott jártam a hetvenes években, Budapest szép, de szegény város volt, javában tartott az orosz megszállás. Az emberek boldogtalannak tűntek, mintha egy állandó felhő lebegett volna a város felett, de Budapest szépsége, a házak, az építészet a szegénység és a levertség ellenére is feltűnt. 

Egészen más látvány fogadott, amikor harminc évvel később újra Budapesten jártam. 

Egy élettel teli világvárost láttam. Az épületek ismerősek voltak, de a város divatos boltokkal, nemzetközi márkákkal, éttermi teraszokkal volt tele. A városkép sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint amikor először Budapesten jártam.

Voltam a budapesti koncertjén, ott ült a színpadon a klarinétjával és néha az az érzésem támadt, hogy amikor épp nem játszik, a székén ülve elbóbiskolt egy kicsit. Persze, nagyon hátul ültem, de onnan így festett…

Könnyen lehet, hogy így festettem. Örömzenész vagyok, a klarinét csakis a kikapcsolódást jelenti. Az, hogy még közönségünk is van, csodás dolog. Kijövök a színpadra, leülök a székemre, valahogy így játsszák a jazzt New Orleansban. 

Relaxációnak sem utolsó, de persze nem bóbiskolok el, színpadon nem alszom.

A zenélés azonban teljesen kikapcsol, élvezem minden pillanatát. Tisztában vagyok vele, hogy nem játszom jól, ellenben jól érzem magam. Könnyen úgy láthatta, hogy bealudtam, de biztosíthatom, hogy nem így történt. Szerintem le se hunytam a szemem, csak elmerültem a többiek játékában, amikor épp nem én voltam a soros.

Zenélés közben, ebben az ellazult helyzetben filmötletek is születnek?

A klasszikus klisé, ugye, hogy a legjobb ötletek borotválkozás közben születnek. Szóval, ez nem úgy megy, hogy leülök ötletelni és akkor megszületik a nagy gondolat. Az csak úgy jön. Jöhet séta közben, újságolvasás közben, netán valaki mond valami érdekeset a vendégségben a vacsoránál. A legtöbb esetben persze kiderül, hogy ezek az ötletek mégsem olyan nagyszerűek, mint amilyennek kezdetben tűntek. Jól hangzottak, de mégsem elég jók. De nagy ritkán akad egy-egy, amivel érdemes kezdeni valamit.

A memoárjában megemlíti, hogy mely filmjeit tartja a legsikerültebb munkáinak. Ide tartozik a Kairó bíbor rózsája, a Lövések a Broadway-n, a Férjek és feleségek és itt a helye mindenképpen a Hannah és nővéreinek is. Majdnem megkapta Jack Nicholsont a férfi főszerepre, a terv azonban meghiúsult, végül Michael Caine játszott a filmben. Miután Nicholson kikerült a képből, át kellett szabnia a szerepet, hogy passzoljon Caine alkatához?

Nicholsonnal is ugyanaz a film született volna. Ő végül A Prizzik becsületét vállalta el. Caine és Nicholson mindketten nagy színészek. És Michael Caine megnyerte az Oscart a Hannah és nővéreiért. Miután Nicholson kikerült a képből, ő pedig bekerült, apró változtatásokat eszközöltem csupán a forgatókönyvön. Mivel Caine angol, a figurából New Yorkban élő angolt csináltam. Egy-két szó volt, amit Caine valami mással helyettesített, mert úgy érezte, jobban illik hozzá, én pedig boldogan ráhagytam. Ha így volt kényelmesebb neki, legyen.

Saját bevallása szerint a Szeptemberrel Csehov babérjaira tört, utána következő filmjével, az Egy másik asszonnyal pedig Bergmanéira. És mindkét esetben kudarcot vallott. Milyen érzés volt Bergmanként és Csehovként megbukni?

Ami engem illet, én elég jól szórakoztam, hiszen a saját szórakoztatásomra készítem a filmjeimet. Megpróbáltam összehozni egy csehovi hangulatú filmet, és ez nem kevésbé volt szórakoztató, mint kipróbálni, hogy tudok-e bergmanos mozit rendezni. Ha sikerem van, remek, ha nem, hát nem, egyre megy. Volt, hogy olyan filmet akartam csinálni, ami felveszi a versenyt őrültségben a Marx fivérek bohózataival. Ezekkel hónapokig jól elvagyok, remekül szórakozom.

Sokszor elmondta, mennyire nagyra tartja Tennessee Williamst. A Wonder Wheel című filmje a Tennessee Williams-próbálkozása volt?

Attól tartok, több filmem is van, amit ő ihletett. Amikor a Wonder Wheel ötlete megfogant, történetesen nem Tennessee Williams járt a fejemben, de ha annyira rajongsz valakinek a műveiért, idővel elkerülhetetlenül beléd ivódik valami ezekből. Ha szereted a jazzt, és odavagy Miles Davisért, ez előbb-utóbb a játékodban is meg fog mutatkozni. Az sem kell hozzá, hogy konkrétan rá gondolj.

Az utolsó Amerikában forgatott filmje az Egy esős nap New Yorkban volt, amit 2019-ben mutattak be. Ez már a #Metoo korszak volt, önt pedig gyakorlatilag eltörölték. A következő filmjéhez, a Rifkin fesztiváljához már csak nagy nehezen talált amerikai színészeket.

A színészek közül sokan nem akartak velem dolgozni, küzdelmes volt kiosztani a szerepeket. De szerencsés voltam, mert mégiscsak maradtak néhányan, akik továbbra is szívesen dolgoztak velem, és akadtak közöttük, akik passzoltak a filmhez. 

De sokan voltak, akik nem akartak dolgozni velem, amit nagy bolondságnak tartok, de hát így történt. 

Aztán mégis szerencsésen alakultak a dolgok, Wally Shawnnal többször is forgattam már, Gina Gershonnal pedig mindig is szerettem volna dolgozni. De valóban, sok színész volt, akit hiába hívtam volna.

Nem tartott attól, hogy a Rifkin fesztiválját, vagy az új filmjét, a Coup de chance-t be sem mutatják Amerikában? Mert nem lesz forgalmazó, aki vállalná a bemutatásukat.

Hogy lesz vagy nem lesz, engem ez egyáltalán nem érdekelt (végül mindkét filmet bemutatta Amerikában egy kis forgalmazó). Az ilyen részletkérdések sosem izgattak. Sosem tartoztam azok közé, akik megtudakolják, hogy szombaton telt ház volt-e és mennyi volt a jegybevétel. Befejezem a filmet, az én dolgom itt véget ér, innentől az üzletembereké a terep. Ami ezután jön, abba én már nem folyok bele, fogalmam sincs, kiknek, melyik országba, mennyiért adják el a filmem. Azt csinálnak vele, amit akarnak. Persze van némi védelmem azért, például, hogy hogyan nem reklámozhatják a filmet, de ez minden. Én átadom a kész filmet, a többi rajtuk múlik. Mások pénzéből készítem a filmjeimet, nem a sajátomból. 

Azon azért meglepődtem, hogy a Coup de chance milyen sikeres volt Oroszországban. Bizarr helyzet, hogy háború dúl és az emberek közben beülnek a filmemre. És ha jól tudom, Ukrajnában is be fogják mutatni vagy már be is mutatták.

Az utóbbi időben többször utalt rá, hogy azt fontolgatja, felhagy a filmkészítéssel. Gondolom, akkor is ír, például színdarabot, ha éppen nem készít filmet…

Két dolgot érzek. Az egyik, hogy nem szeretek pénz után kajtatni, hogy filmet csinálhassak. Amikor azt kérdezik, mi a legnehezebb a filmkészítésben, az a válaszom, hogy a pénzszerzés. Ha kész vagyok egy filmmel, el kell kezdenem a pénzgyűjtést a következőre, meetingeken kell részt vennem és így tovább. Púp a hátamra ez az egész.

Ha valaki egyszer csak kilépne a reflektorfénybe és felajánlaná a szükséges összeget, ebben az esetben valószínűleg csinálnék még egy filmet. De már nem akarok a pénz után kajtatni. 

Pedig igazán nincs szükségem sokra, egyike vagyok a leggazdaságosabb filmeseknek. Mások 40 millióból, 60 millióból, 100 és 200 millió dollárból készítenek filmet, míg én a Coup de chance-t 12 millióból kihoztam, ami ebben a mezőnyben nagyon kis összegnek számít. Ez tehát az egyik dolog. 

A másik, hogy régebben hónapokig vetítették a filmeket a mozik, szerte Amerikában. Volt olyan filmem, ami tíz hónapon át műsoron maradt. Ma minden megy a tévékbe rögtön, külön megállapodást kell ahhoz is, ha azt akarod, hogy négy hétig adják a filmedet a mozik. Ami egyébként semmi. És még erre is azt mondják, legyen inkább két hét, mert nekik az éri meg a legjobban, ha rögtön a streaming jön. New Yorkban rengeteg mozi be is zárt. Régen szinte minden sarkon volt egy, tele volt a város művészmozikkal. Ma minden a streamingre megy, az iparág teljesen megváltozott. Így pedig engem nem érdekel a dolog.

Ír azért?

Igen. Forgatókönyveket, színdarabokat. Az egyik darabomat hamarosan be is mutatják Budapesten. De lehet, hogy nem is csak egyet. Élvezem a színdarabírást. 

És többször is eljátszottam a gondolattal mostanában, hogy írnék egy regényt. 

Kipróbálnám, milyen a regényírás. Szeretek írni. Boldoggá tesz.

Nemrég egy videóüzenetben gratulált Kern Andrásnak, aki immár negyven éve játssza Budapesten a Játszd újra, Sam! főszerepét. A darabot ön írta, a belőle készült filmet azonban más rendezte.

Amikor a darabot írtam, még senki sem ismert a filmiparban. Egyetlen filmet sem csináltam még, amikor megírtam a Játszd, újra Sam!-et. A darab sikert aratott New Yorkban, egy hollywoodi stúdió meg is vette, azt hiszem, a Paramount volt, de még csak nem is gondoltak rá, hogy én rendezzem meg, hiszen nem voltam még ismert filmrendező. Herbert Rosst kérték fel a feladatra, és ő nagyon jó munkát végzett. Mindez már nagyon régen történt. Én akkor még biztosan nem tudtam volna olyan jól megcsinálni, mint Ross. Ráadásul a stúdió nem is engem akart a főszerepre, és Diane Keatont, Tony Robertset sem akarták. Hiába játszottunk a színházi előadásban, még semmi nevünk nem volt a filmiparban. Végül mégis láttak bennünk fantáziát.

Ha küldenének egy ingyen jegyet a Játszd újra, Sam! budapesti előadására, eljönne megnézni a negyven éve futó darabot?

Valószínűleg nem. Több okból sem. Az egyik, hogy nem szeretem megnézni, mi lett az írásaimból. A filmjeimet sem szeretem visszanézni. A másik, hogy nem szeretek repülni. Csak akkor ülök repülőre, ha az magángép. Ekkora kiadást azonban nem engedhetek meg magamnak. És azok sem engedhetik meg, akik netán elreptetnének valahova. Néhanapján előfordult, hogy küldtek értem gépet, mert azt akarták, hogy promotáljam valamelyik filmemet. De tényleg nem szeretek repülni. 

Egy magángép azért más, mert ott azt tudom mondani a pilótának, ha a repüléstől kezdek ideges lenni, hogy gyorsan válasszon ki egy várost, és tegye le a gépet, nem akarok a levegőben lenni többet.

Bolond dolog, tudom. A lényeg, hogy megfizethetetlen kiadás ez, nem is szabad ilyesmire pénzt áldozni. Amúgy sem szeretem látni a darabomat, noha hálás vagyok érte, hogy játsszák.

A memoárját azzal az ismert poénjával zárta, hogy ha egy mód van rá, nem a közönség szívében élne tovább, hanem a saját lakásában. Végül is, az otthonát és a filmkészítést majdnem egyesítette a Hannah és nővérei forgatásán, hiszen a film fő helyszíne Mia Farrow lakása volt.

A lakás valóban Mia Farrow-é volt, de én laktam ott, mi ketten sosem költöztünk össze. Mia Farrow-nak csodálatos lakása volt  akkoriban és ő játszotta Hannát a filmben. A díszlettervező vetette fel, hogy használhatnánk-e a lakását, cserébe pedig felajánlották, hogy a forgatás után szépen felújítják. Mia igent mondott, így került a lakása a filmbe.

Nyitókép: Lorena Sopena/Europa Press via Getty Images