„Ott volt Travoltánál a könyvem, tele szamárfüllel” – exkluzív interjú Nelson DeMille bestselleríróval

Mintha kezdene szokássá válni, hogy a veterán bestsellerszerzők a családtagjaikat is bevonják a munkába. Lee Child nemrégiben maga mellé vette az öccsét, és immár együtt írják a Jack Reacher sorozatot, Stephen King a gyermekei közül kettővel is vállalt társszerzőséget, és egy ideje már ön is a fiával közösen írja a regényeit.

Legutóbb, amikor leültem szerződni a Simon & Schusterrel, a kiadóm azzal jött, hogy hat könyvet akarnak; hármat, amit egyedül én, és hármat, amit társszerzővel írok. Az ügynököm amellett kardoskodott, hogy vállaljam be: persze, ami nekik pénz, az nekem munka. Nemet mondtam. Aztán mégis rábólintottam. Tartottunk egy kis háziversenyt, az ügynököm elkezdett puhatolózni más ügynököknél, hogy ismernek-e olyan írót, aki beszállna mellém társszerzőnek. 

Találtunk is valakit, jelentek meg már könyvei, szóval nem ma kezdte a szakmát, de hamar kiderült, hogy nagyon másként látjuk a dolgokat. És még csak nem is ugyanabban az időzónában éltünk, három óra választott el minket. 

Úgyhogy kifizettem, és búcsút intettünk egymásnak. De az ügynököm és a kiadóm felváltva jártak a nyakamra, hogy mi lesz a három társszerzős könyvvel. És akkor, egy éjszaka eszembe jutott valaki. Egy forgatókönyvíró, aki történetesen a fiam, Alex.

Mit mondott a fia az ajánlatra?

Nemet mondott. Kezdetben én sem voltam biztos benne, hogy olyan jó ötlet ez a közös írás, egy ilyen munka könnyen elronthat egy jó apa-fiú kapcsolatot, márpedig én a fiammal jóban voltam. De azt is tudtam, hogy sokat kereshet ezen a bolton, és a pénz jól jött volna neki gyerekes apaként. A felesége operatőr, mindketten dolgoznak, de lett volna helye a pluszbevételnek a családi kasszában. 

Amikor elmondtam neki, mennyit kereshet ezzel a munkával, már nem volt olyan biztos a nemben, gondolkodási időt kért. 

Regényt akkor még nem írt, csak forgatókönyvet, úgyhogy az első könyvnél még sokat segítettem neki, a második könyv cselekménye azonban már nagyrészt tőle származott. Az első, amit együtt írtunk, szép siker lett, a The Deserter negyedikként kezdett a New York Times bestsellerlistáján. Jó antré volt, jót is tett az írói önbizalmának. A folytatás, a Blood Lines alapötletét már ő szállította, és ez a könyv már másodikként nyitott a Times listáján.

Napi szinten hogy működik, amikor másodmagával ír egy regényt?

A legnagyobb különbség köztem és a fiam között, hogy én ceruzával dolgozom, ő számítógéppel. Kézzel írok mindent, aztán az asszisztensem begépeli. Először ceruzával végigmegyek a sorokon, mondatról mondatra megszerkesztem a szöveget, az így elkészült javításokat pedig egy memo kíséretében visszaküldöm a fiamnak. Ez rendszerint egy hosszabb, 2-3 oldalas feladatlista, hogy mi működik, és mi nem, hogy mit húztam ki, és mit kellene még hozzátenni. És leírom azt is, hogy a fejezet egészének még mire van szüksége. Ő ezt megcsinálja, átírja, visszaküldi. A szöveget egyelőre így hagyjuk, haladunk tovább, és majd csak akkor térünk vissza rá, ha már kész az egész. Akkor újra átmegyünk a kéziraton.

Azért voltak kevésbé jól sikerült együttműködései is. Már a hetvenes években is volt társszerzője, jól össze is vesztek…

Ez a Mayday című könyvem volt, ami 1979-ben jelent meg. Egy zuhanó repülős regény volt, amit egy gyerekkori barátommal írtam közösen, Thomas Blockkal, aki pilóta volt nagy nemzetközi járatokon. Azt gondoltam, jól jön majd a segítsége, de Thomas társszerző akart lenni. 

Mint bebizonyosodott, két alfahím túl sok egy regényhez. Az együttműködés az egók harcává alakult. Mire a regény végére értünk, már nem voltunk beszélőviszonyban,

a feleségeinken vagy az amerikai postán keresztül érintkeztünk. Ami azt illeti, elég gyors volt a posta, egy-két nap alatt kézhez kaptuk, amit a másik írt. Meglepő módon a könyv bestseller lett, a CBS tévéfilmet is csinált belőle. Végül ráhagytam Thomasra, hogy az utolsó fejezet olyan legyen, amilyennek ő akarja, dacára annak, hogy az én befejezésem jobb volt. Kellemetlen élmény volt. A barátságot sikerült aztán megmenteni, de soha többé nem írtunk közösen.

A fiával való kapcsolata nem sínylette meg, hogy ön a főnök?

Miután Alex eldöntötte, hogy meg akarja tanulni tőlem a regényírást, minden simán ment. Arra jutott, hogy nem rossz meló ez, és még jól is fizet, sőt ismertséget is hoz neki, ami csak jól jöhet, ha egyszer visszatér a forgatókönyvíráshoz. Nem hátrány, ha az ember neve jól fogyó regények címlapján szerepel. Eleinte ő volt a diák, én pedig a tanár, de nevezhetjük mester-tanítvány leosztásnak is. Ahogy aztán egyre mélyebben jártunk a regényben, egyre többször állt ki magáért, ha úgy érezte, ez vagy az a fordulat nem működik. 

Úgyhogy én is tanultam tőle. Például olyan kifejezéseket, amiket az én generációm nem használ. Ami igencsak hasznos volt, mert már betöltöttem a nyolcvanat, de a szereplőim 30-40 közötti alakok. 

A forgatókönyvírói tapasztalata is jól jött, mert én hajlamos vagyok elkalandozni az írásban, hiszen a papír ezt nem bánja, ezzel szemben a forgatókönyv jóval szigorúbb műfaj, a terjedelmet tekintve mindenképp, nem nagyon lehet több 120 oldalnál. Úgyhogy Alex a maga forgatókönyvírói múltjával szigorúbb szemmel figyelte a regény terjedelmét.

A tábornok lánya című regényéből nemcsak forgatókönyv készült, de film is, John Travoltával a főszerepben. Az olvasók azonban nem mindig örülnek a sztárok színrelépésének, nagy felhördülést váltott ki például, amikor Lee Child népszerű regénysorozatának hősét, a hatalmas termetű Jack Reachert a méretben jóval szerényebb Tom Cruise alakította. A méretproblémákat végül a nemrég készült tévésorozatban orvosolták. Nem merült fel hasonló kifogás Travoltával szemben?

Nekem biztosan voltak fenntartásaim. A könyvet a Paramount vette meg, akkoriban Sherry Lansing vezette a stúdiót, akit még New Yorkból ismertem. Nem voltunk barátok, de szimpatizáltunk egymással, arra pedig jó volt az ismeretség, hogy tudjak beszélni vele. 

A könyvem főhőse, Paul Brenner egy ír-amerikai alak Bostonból, és hát John Travoltáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy ír fickó lenne Bostonból. John sem kinézetben, sem megszólásban nem hasonlított a könyvbeli alakhoz. 

De aztán eszembe jutott, mit éreztem, amikor kiderült, hogy Marlon Brando lesz Don Corleone A Keresztapa filmváltozatában. Többször is olvastam Mario Puzo regényét, meggyőződésem volt, hogy Brando szerepeltetése szörnyű tévedés. Az eredmény közismert, Brando zseniális volt. Ilyen az, amikor Hollywood valóban csodákra képes. Igen, voltak fenntartásaim kezdetben, de már a puszta tény, hogy leigazoltak egy ekkora sztárt, arra intett, hogy befogjam. Mégiscsak 20 millió dollárt fizettek Travoltának. 20 milliót a kilencvenes évek vége felé.

Volt beleszólása bármibe is?

Elküldték a forgatókönyvet, és a korai változatok nem is voltak valami jók. Azt akarták, adjak tanácsot, de persze ingyen, fizetni nem akartak. Végül adtam is, mert a producerrel jóban letten. Amikor láttam, hogy végképp rossz az irány, na, az volt a pillanat, amikor megkerestem Sherry Lansinget, a stúdió főnökét. Annyiszor láttam már a regényeim feldolgozásakor, hogyan hal meg egy projekt, csak mert elszúrják a forgatókönyvet. Ezt el is mondtam Lansingnek, aki azzal igyekezett megnyugtatni, hogy megpróbálnak felvenni valakit, aki majd gatyába rázza a projektet. Ez a valaki pedig William Goldman lett. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Az elnök emberei, a Maraton életre-halálra és A herceg menyasszonya forgatókönyvírója. Aki nem mellesleg regényíróként is remek volt. 

A legjobb forgatókönyvírók, mint Goldman, Puzo vagy Michael Crichton egyben regényírók is voltak. Ha érted, hogy mi mozgat egy regényt, meg tudod csinálni a forgatókönyvet. 

Nem minden forgatókönyvíró képes összehozni regényt, de aki regényíró, az meg tud írni egy forgatókönyvet. Tudom, ez arrogánsnak hangzik, de igaz.  A lényeg, hogy felvették William Goldmant, aki teljes egészében újraírta A tábornok lányát, és a film siker lett. Az anyagiak tekintetében mindenképpen. A kritikusok nem voltak oda érte, de ez nem számított, a pénztáraknál jól teljesített a film, és még mostanában is el lehet kapni éjszakánként valamelyik csatornán.

Travoltával összefutott?

3-4 napot töltöttem a forgatáson, eltöltöttem némi időt a társaságában. Ott volt Travoltánál a könyvem, tele szamárfüllel, aláhúzásokkal. 

Volt, hogy rámutatott egy-egy sorra, hogy ezek mennyire jók, ezeket mindenképpen vissza akarja tetetni a filmbe. 

Úgyhogy elég alaposan olvasta a könyvet. Úgy volt, hogy a folytatást, a második Paul Brenner-könyvet is megcsinálják ugyancsak Travoltával, de az Up Country megfilmesítéséből végül nem lett semmi. Egyébként ismerem Lee Childot, a barátom. És tudom, hogy nem volt elégedett Tom Cruise-zal, de ezt azért nem sokszor hangoztatja.

Legendás történetek, vidám és kevésbé derűs anekdoták tömkelege szól arról, milyen élmény a hollywoodi stúdiókkal üzletelni. Hány könyvét adta el Hollywoodnak?

24 könyvből olyan 19-20-at. Volt, amit megvettek, volt, amit leopcióztak. A stúdiókkal pedig egyszerűen nem lehet tárgyalni. A Cathedral című regényem például a Disney-hez került. Semmiről sem lehetett tárgyalni velük. Nem is pénzről volt szó, sokkal inkább arról, hogy a nevem szerepeljen a stáblistán. A stúdiókkal szót érteni még olyan szerzőknek sem sikerült, mint Tom Clancy. De nem sikerült Michael Chrichtonnak és Lee Childnak sem. Hogy mit lehet tenni? Elteszed a csekket, szépen megköszönöd, és elsétálsz a bankig.

Említette, hogy Lee Childdal jóban van. Néha összefut az írókollégákkal? Létezik egy titkos bestselleríró-csoport valahol New Yorkban?

A pandémia előtti időkben rendszeresen összejártunk. Minden hónap első keddjén a Michael’s nevű étteremben találkoztunk New Yorkban, az 55. utcában. Én, Lee Child, Harlan Coben, Lawrence Block, Mary Higgins Clarke… Néha akár egy tucatnyian is összejöttünk. 

Irodalomról természetesen nem beszéltünk. Az öregségről panaszkodtunk, és a kiadóinkról. 

Jó mulatság volt. A regényírás magányos mesterség, jó volt néha találkozni. Aztán jött a pandémia, és ezek az összejövetelek is elmaradtak. A Zoom nem nekünk lett kitalálva.

Mielőtt írni kezdett, biztosítási csalások ügyében nyomozott. Még korábban pedig Vietnámban harcolt.

A biztosítási csalások utáni nyomozás nem igazán mozgatta meg az írói fantáziámat, de Vietnám igen, a háború hatott rám íróként is, és talán még ma is hat. Az első paperback regényem egy vietnámi veteránról, egy mesterlövészről szólt. Egy katonáról, aki a hazatérte után bekattan, és New Yorkban gyilkol, a háztetőkről veszi célba az áldozatait. Két igazi Vietnám-könyvet is írtam, a már említett Up Countryt és a Word of Honort. Utóbbiból tévéfilm is készült, Don Johnson játszotta a főszerepet. Hát, nem egy nagy szám. Nagy mozifilmet akartak csinálni a könyvből, végül egy kis csatorna tévéfilmjeként végezte. Ezért is olyan frusztráló Hollywooddal közösködni.

Volt életveszélyben Vietnámban?

Hát, erről szólt az egész. De nem akartam Vietnám-íróvá válni, olyan szerzővé, akinek a háború a fő témája, mint Tim O’ Briennek és a többieknek. Kezdetben senki nem akart Vietnámról olvasni, aztán sok mindenki Vietnámról akart olvasni, de egy idő után alábbhagyott az étvágy, ma meg a legtöbben úgy gondolnak a vietnámi háborúra, hogy az ősidőkben történt. Régmúlt történelem. Én is elengedtem, nem bolygatnám többet, legfeljebb akkor, ha a kiadóm külön megkérne erre. De őket sem érdekli.

Ha anyagot gyűjt, az FBI, a CIA vagy akár a New York-i rendőrség szívesen segít egy ismert szerzőnek?

Jó kapcsolatot ápolok az FBI-jal, szeretik a könyveimet. Sok ajtót meg tud nyitni, ha az ember bestsellereket ír. Az NYPD is kedvel, én vagyok a New York-i rendőrség egyik kedvenc írója. Az elmúlt 20 év valamennyi rendőrfőnökét ismertem, bemutattak nekik, volt, hogy együtt is vacsoráztunk. 

A legjobb forrás a már nyugdíjas FBI-ügynök, vagy a már visszavonult New York-i zsaru. 

Mert egy nyugdíjas mindig többet mondhat. Az aktívak is adnak információt, de csak olyat, amit ők akarnak adni. A CIA-n belül azonban sosem volt jó forrásom. Próbáltam néhányszor felvenni a kapcsolatot, de szóba sem álltak velem. Még a nyugdíjas CIA-sok sem nagyon nyíltak meg.

Nyitókép: Sonia Moskowitz/Getty Images for East Hampton Library