„A fiatalabb transz barátaim azért paprikaspray-t vagy kést tartanak maguknál” – exkluzív interjú Lucy Santéval, New York krónikásával

A Low Lifea New York történetével foglalkozó könyvek klasszikusának számít és a klasszikusok között is az egyik legolvasmányosabb. Itt van Manhattan dicsőségesnek aligha mondható múltja, a világvárossá válás előtti évek 1840 és 1919 között: az alvilág, a prostitúció, a csehók, az ópium- és kokainbarlangok, a nyomor, a mocsok, a korrupció, a bűnözők és a rendőri erők, vagyis a város jórészt elfeledett múltjának, Manhattan alfelének dolgos hétköznapjai részletesen elbeszélve. Volt valamilyen személyes indíttatása is, hogy ezt a korszakát mesélje el New Yorknak?

A személyes indíttatásom az épületek voltak. A múlt század nyolcvanas éveiben a Lower East Side-on laktam, azokban az épületekben éltünk, amelyeket az 1900-as évek elején húztak fel. Lepusztult épületek voltak, mintha senki sem nyúlt volna hozzájuk a század eleje óta. Senki nem is várta tőlük, hogy 20 évnél tovább szolgáljanak. Munkások által használt, öreg raktárépületek voltak, és mi fiatalon ezekben laktunk. A nyolcvanas évek legelején Milos Forman a környékemen forgatta a Ragtime-ot, alig valamit kellett csak változtatniuk a házakon, hogy úgy fessenek, mint 1910-ben. 

Amikor ide költöztem, a kényelem nem tartozott a lakások erényei közé, sok nehézséggel kellett szembenéznünk, de én megszerettem ezeket az épületeket. Állandóan az járt a fejemben, hogy kik lakhattak itt előttem, hány generáció használta ezeket az épületeket. 1911-ben szörnyű tragédia történt a környéken: tűz ütött ki a Triangle ruhaüzemben, 146-an haltak meg, nagyrészt fiatal nők és lányok, a legtöbben bevándorlók. Nem volt rendes menekülési út a tűz elől, voltak, akik a tizenegyedik emeletről ugrottak ki végső kétségbeesésükben. Az egyik áldozat abban az épületben élt, ahová hetven évvel később beköltöztem. Maga a gyárépület ma a New York Universityhez tartozik.

Korábban hogyan alakult a viszonya New Yorkkal? Mely környékeken időzött hosszabban?

Az ismerkedést gimnazistaként kezdtem, reggelente New Jerseyből ingáztam New Yorkba, az iskolába. 1968 őszétől New York Upper East Side nevű részére jártam középiskolába. Aztán 1972 és 1976 közt a Columbia Egyetemen tanultam, majd két éven át az Upper West Side-on laktam a barátaimmal. Később mindannyian elindultunk lefelé, a downtown irányába, az egyetemi társaság tagjai szétköltöztek, mindenkinek saját helye lett. 

A barátnőm, Eva volt az első, aki megtette ezt a lefelé tartó utat Manhattan térképén. Nem sokkal azután, hogy elkezdte működését a CBGB (egy híres New York-i zenei klub, ahol olyan bandák tűntek fel, mint a Ramones vagy a Blondie. 2006-ban zárt be – a szerk.). Volt valami mindent átható várakozás, valami kreatív vibe a levegőben. 

Éveken át el sem akartam hagyni New Yorkot, attól féltem, kimaradok valamiből, ha elutaznék. Olyan volt New York, a downtown, mint egy nagy színház, ahol bármelyik nap történhet valami.

Meddig maradt ebben a színházban?

1992-ig. Akkor megházasodtam, és jöttek az ilyenkor szokásos dolgok, például, hogy nagyobb lakásra volt szükségünk. És akkor Brooklynba költöztünk, utána pedig még tovább távolodtunk Manhattantől, feljebb, New York állam északibb részén kötöttünk ki. A mai napig itt élek, de legalább a saját házamban.

Azért még kedveli New Yorkot?

A régi New York, az én régi New Yorkom nem létezik. Egy szellem csupán. 

Oké, a Ray's Candy Store még megvan, de más már nem nagyon. Úgy érzem magam, mint egy 18. századi alak, aki a régi helyeit keresi. 

Alig ismerek rá a városra. De legalább a parkok és a folyók a helyükön maradtak. Meg a barátaim. Sokan közülük a mai napig New Yorkban élnek, holnap is hivatalos vagyok egy vacsorapartira. És persze, majdnem minden munkával kapcsolatos dolog New Yorkhoz köt, szóval, gyakran kell mennem.

Ön Belgiumban született. Hogyan került New Yorkba?

Gyerek voltam, amikor a család kivándorolt. A városunkban tulajdonképpen nem volt más, csak a gyapjúipar, és amikor az ötvenes években az iparág összeomlott, nem maradt más munka a környéken. Apám egy gyerekkori barátja után ment, az illető hadi menyasszony volt, aki a férjével New Jerseybe települt. Hát, így történt.

Én csak turistaként ismerem New Yorkot, de az évek során így is lettek kedvenc épületeim, ilyen az Upper West Side-on az Ansonia és persze a Plaza Hotel a Central Park sarkán. Önnek, mint ős New York-inak biztosan rengeteg kedvenc sarka van.

Két épületről is azt fantáziáltam a megboldogult húszas éveimben, hogy majd megállapodott felnőttként az egyikükben fogok lakni. Nem így történt. Már csak azért sem, mert mindkettőt lebontották a kilencvenes években. Az egyik egy kicsi ipari épület volt a Bowery városrészben, ma egy hotel áll a helyén. A másik egy loft-épület a Broadway-n, a 10. utca közelében, szemben a Grace Church-csel. Csodálatos épület volt az 1800-as évekből. Frank O’Hara is itt lakott hosszú ideig, igazi kurátortanya volt. Emeletből ugyanannyi maradt, de sikerült úgy átalakítani, hogy az épület minden eredeti báját, kecsességét elvesztette.

Az 1991-ben megjelent Low Life megírását részben Herbert Asbury 1927-ben kiadott könyve, a The Gangs of New York ihlette. Ez alapján készült később Scorsese filmje, a New York bandái is. A történelmi hitelesség nem volt Asbury erőssége…

Rá kellett, hogy jöjjek miközben a könyvemet írtam, hogy Herbert Asbury, akit a New York-i alvilág legfőbb krónikásának tartottak, valójában a korabeli újságcikkek tartalmát vette át, többnyire szó szerint. 

A cikkek mögötti történeteknek nem nézett utána, így aztán a könyvének nagy része kitalált történetekből áll, mai szóval fake news. Kezdjük ott, hogy valószínűleg nem létezett Dead Rabbits nevű banda, miközben persze voltak bandák és voltak bandaháborúk is. A valós részletekből legendákat gyúrtak. 

A legendás bankrabló, George Leonidas Leslie alakja is merő kitaláció. Fikció az egész. A 19. századi sajtó tele volt ilyen kitalációkkal. Ahogy az John Ford westernjében elhangzik: Ha a legenda ténnyé válik, nyomtasd ki a legendát! Asbury tényként tálalta a kitalációkat, de ha elolvassa Tyler Anbinder Five Points című könyvét, képet kaphat a valóságról. Anbinder nem spórolta meg a kutatómunkát, vette a fáradságot például, hogy átnyálazza a rendőrségi nyilvántartásokat.

Egy külön könyvtárat lehetne megtölteni a New York történetét feldolgozó munkákkal. Annak, akinek nincs egy egész élete arra, hogy áttanulmányozza valamennyit, melyik könyvet ajánlaná?

Az egyik legjobb ebben a műfajban Mike Wallace könyve, a Gotham, és a folytatása. De ha a személyes kedvencemre kíváncsi, számomra a legjobb New York-író, Joseph Mitchell. A New Yorkerben jelentek meg az írásai a harmincas évektől a hatvanasokig. Őt is megvádolták azzal, hogy elragadta az írói hév és itt-ott fikcióvá alakított a tényeket, de nála ez semmit nem vesz el az írásai lényegéből. Észak-Karolinából jött, New York-i riporter lett, senki sem értett annyira a hétköznapi kisemberek világához, mint ő. 

New York költője volt, a legnagyobb a huszadik században. Méltó utóda Whitmannek. 

Ha Brooklynról akar jó regényt olvasni, Gilbert Sorrentino Steelwork című könyvét szerezze be. Fantasztikus munka. Ha pedig Harlem, akkor Chester Himes, nagyon szeretem a Harlemben játszódó detektívtörténeteit. Noha nem sokat időzött Harlemben, mégis csodás, ahogy a környékről ír. A kedvencem a Blind Man with a Pistol.

Amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Lower East Side és az East Village kreatív pezsgésében élt, együtt bulizott a korabeli művészvilág híres New York-i arcaival?

Hogyne. Két évig voltam Jim Jarmusch lakótársa. 

Jól ismertem Basquiat-t, még azelőtt, hogy híressé vált. Sokszor összefutottam Patti Smith-szel, nagyon szeretem. 

Nan Goldin régi jó barátom. És dolgoztam Scorsese-nek, én voltam a New York bandái történésze.

Milyen volt Jim Jarmusch lakótársnak?

Jó lakótárs volt. Az egyetem után az Upper West Side-on éltünk egy fedél alatt, a Broadway és a 101. utca magasságában. Ő, én és egy harmadik lakótárs. 

Jól emlékszem az 1977-es New York-i áramszünetre, Jim és én a tizenegyedik emeletről néztük, ahogy alattunk, az utcán fosztogatnak. Elég vad idők voltak, de mivel semmi pénzünk nem volt, nem is nagyon féltünk attól, hogy kirabolhatnak. 

Négy nagy szobát béreltünk havi 400 dollárért. Végül aztán mindketten lakótárs nélküli életre vágytunk. Jól kijöttünk, a mai napig barátok vagyunk. Ma is kedvelem az Upper West Side-ot, maradt valami a régi stílusból és kultúrából, de ma már nem engedhetném meg magamnak, hogy ott éljek. Abban az épületben, ahol azt a négy szobát béreltük, főleg idős kelet-európai zsidók laktak, hegedűtanárok. Felettünk is egy hegedűtanár, alattunk is. Isaac Bashevis Singer (zsidó-lengyel származású amerikai író, akit 1978-ban Nobel-díjjal tüntettek ki – a szerk.) is ott sétált a környéken, olykor láttuk is. Egy Nobel-díjas a szomszédunkban.

Az élete nagy részét Luc Santeként töltötte, de ma már Lucy Santeként él. Ha ma az Upper West Side-on sétál, vagy a Lower East Side-on, felkapják a fejüket a New York-iak egy transznemű nő láttán?

Öreg vagyok, és az öregeket eleve nem veszik észre. 

De a fiatalabb transz barátaim azért Mace paprikaspray-t vagy kést tartanak maguknál, nekik voltak problémáik, de én sosem kerültem ilyen helyzetbe. 

Még csak azt se tapasztaltam, hogy bárki felvonta volna a szemöldökét.

És a New Yorkon kívüli világban?

Nem sokat utazom az Államokon belül, de Clevelandben, Detroitban, San Franciscóban és Los Angelesben megfordultam. Semmiféle incidens nem ért. Európa más. Sokat járok Párizsba, jövő héten is megyek. 

Ha belépek egy étterembe, madame-ként szólítanak, de amint meghallják a hangom, azonnal monsieur leszek. Ez azért feldühít.

Ha jól tudom, a következő könyve arról az átmenetről szól majd, melynek során Luc Santéból Lucy Sante lett.

Februárban jelenik meg, I Heard Her Call My Name lesz a címe. Két idősáv váltakozik benne: a tranzícióm első hat hónapja és a teljes élettörténetem.

Nyitókép: Jem Cohen