A Borsodi Warhol rejtélye: felbecsülhetetlen értékű kincs került elő egy lebontásra ítélt nyaraló tetőteréből

A huszadik századi magyar reklám egyik legtermékenyebb és legegyedibb korszaka a 60-as, 70-es és 80-as évekre tehető. Ezekben az évtizedekben születtek azok a filmplakátok, amelyek a nemzetközi hírű cseh és lengyel plakátművészek mellé emelték a hazai képzőművészek, festők, grafikusok nevét.

Olyan magyar művészek alkottak ekkor, mint Csernus Tibor, Felvidéki András, Gunda Antal, Hajnal Gabriella, Helényi Tibor, Herpai Zoltán, Kakasy Éva, Máté András, Müller Ilona, Rényi Katalin, Sándor Margit vagy Szyksznian Wanda, csak hogy a legismertebbeket soroljuk a teljesség igénye nélkül. Bár gyökeresen eltérő és egyedi stílusban alkottak, közös bennük, hogy a forgalmazó Mokép megbízásából ők és társaik tervezték a Magyarországon bemutatott hazai és külföldi filmekhez a hivatalos, Mahír által terjesztett, utcákra, mozikba, hirdetőoszlopokra ezerszám kikerülő plakátokat.

Volt azonban a fentin túl egy másik közeg is, a kis, vidéki moziüzemi vállalatok, helyi filmforgalmazók megbízásából készült, sokkal kisebb példányszámban megjelent filmplakátok grafikusaiból álló alkotói csoport. Sőt egy harmadik is, az úgynevezett pannófestőké. 

Míg a plakáttervezők – úgy a fővárosi nagy nevű festők, grafikusok, mint a sokszor ismeretlen vidéki alkotók – munkássága elég nagy részben fennmaradt a nyomdai sokszorosításnak köszönhetően, ez egyáltalán nem mondható el a pannófestőkről. A pannók ugyanis szigorúan egy-egy példányban készült festmények voltak, amiket mozik homlokzatára, villamosok, buszok oldalára, nagy felületű kerítésekre, házfalakra helyeztek ki. 

A budapesti pannók a Fővárosi Moziüzemeltetési Vállalat (Fömo) megrendelésére készültek a cég Reáltanoda utcai műhelyében, a megfestett vásznakat 3-4 hétre helyezték ki, aztán amikor letelt a hirdetési idő, lekerültek a hirdetőhelyről, és újra felhasználták azokat egy újabb film beharangozásához. A pannók tehát kérészéletű, igazán efemer alkotások voltak, múlandó létezésükről, utcaképet mégis formáló erejükről manapság a Fortepannak köszönhetően alkothatunk képet.

Ezért igazán izgalmas a Klebelsberg Kultúrkúriában (1028 Budapest, Templom u. 2-10.) november 23-ig látható időszaki kiállítás, amin 24 teljesen egyedi filmplakátfestményt avagy pannót lehet látni.

Igazi kincs a padlásról

A pesthidegkúti művházban kiállított – részben a cikkünk tetején nyíló galériában is megtekinthető – darabok története ráadásul igazán mesébe illő. 

A kollekció egy Miskolchoz közeli nyaralóház tetőszerkezetének bontása közben került elő, a vastag papírlapok ugyanis évtizedekig bélelőanyagként szolgáltak a tető és a kátránypapír szigetelés közt. 

A hetvenes évek elejéről származó alkotásokat Badits Marcell és Sombor András gyűjtők vásárolták meg, nekik köszönhetően ismerkedhet meg most velük a nagyközönség.

Nagyjából nyolcvan festmény volt a tető alatt a kátránypapír alá dugva. Nagy részük sajnos nagyon rossz állapotban került elő, volt, amit szét is vagdostak, mielőtt zaj- és hőszigetelésként felhasználták. 

A kiállításon látható 24 kép maradt meg viszonylag szépen, egyben, kissé kátrányszaguk van ugyan, és néhol magukon viselik az elmúlt évtizedek nyomait, de így is rendkívül  különlegesek” – mondta az rtl.hu-nak Badits Marcell.

Badits, akit Plakátfiúként ismerhetnek a filmplakátok iránt érdeklődők, több ezer magyar filmplakát tulajdonosa, és szakértő gyűjtőként azon a véleményen van, hogy a Borsodból felbukkant festménysorozat a hazai plakátművészet egyik legizgalmasabb lelete.

„Budapesten sokfelé lehetett látni hasonló festményeket, egészen nagy méretben, vászonra festve. Ezek viszont kisebbek, nagyjából szabvány plakátméretűek, ráadásul papírra készültek, de nem egyforma alapra, van köztük vastagabb, vékonyabb, mártott és kartonpapír is. Olyan papírra dolgozott tehát, ami épp kéznél volt. Ez arra utal, hogy a költséghatékonyság fontos szempont volt, amikor megrendelésre elkészítette ezeket az ismeretlen művész” – magyarázta Badits Marcell. Ezzel el is érkeztünk a sztori egyik legfontosabb pontjához.

Azt ugyanis nem sikerült mostanáig kideríteni, hogy ki lehetett a kivételes tehetségű képzőművész „kismester”, akinek kezei alól ez a meghökkentően egységes és egyenletesen magas színvonalat képviselő sorozat annak idején kikerült. A pazar festményeken ugyanis se név, se szignó, se becenév, de még egy árva monogram se szerepel. 

A nyaraló tetőszerkezetében megtalált, eredeti és egyedi kézzel festett plakátok mindegyike a hetvenes évek első feléből származik, az akkoriban bemutatott filmekhez készült. Akad köztük magyar mozgóképes alkotás – például Bacsó Pétertől a Harmadik nekifutás vagy Fábri Zoltántól a Plusz-mínusz egy nap, és olyan külföldi sikerfilmek, mint a West Side Story, A 22-es csapdája, az Öt könnyű darab, a Chato földje, a Kis nagy ember, A kaktusz virága, A munkásosztály a paradicsomba megy vagy A szerelem anatómiája.

De hogy ki festette ezeket, az rejtély. „Én is dolgoztam a Mahírnál mint plakátragasztó, elég jól ismertem a közeget.

 Az én tippem az, hogy egy meglettebb korú férfi lehetett az alkotójuk, aki magánéleti gondjai miatt nem futhatott be rendes képzőművész karriert. 

Lehet, hogy nem vették fel a képzőművészeti vagy az iparművészeti főiskolára, nehezen kezelhető volt mint ember, netalán politikailag megbízhatatlan, esetleg problémái voltak az itallal. Ilyenekkel volt tele akkoriban a szakmának ez a rétege” – mondta Badits, dióhéjban megvillantva a kádári társadalom egy különleges szeletének szociográfiáját. Azt persze nem lehet teljesen kizárni, hogy nő volt a titokzatos művész, de erre azért elég kevés az esély, mivel nem sok nő fordult meg ebben a foglalkozási körben, fűzte hozzá.

Mesteri alkotó volt a magyar Warhol

Bár a nagy valószínűséggel vidéki festőművész neve fél évszázados homályba vész, időkapszulaként felbukkant munkássága bámulattal töltötte el a szakértőket, szakmabelieket. Árendás József grafikusművész, Munkácsy-díjas, Érdemes Művész és Bakos István, Ferenczy Noémi-díjas tervezőgrafikus (ők nyitották meg október 26-án a kiállítást) egybehangzóan azon a véleményen vannak, hogy nagyon profi, biztos kezű, kiforrott stílusú művész munkáiról van szó.

„Nagyon szépen festett, remek az ecsetkezelés, a színek pedig egyenesen pompásak, sőt a korszakhoz, a miliőhöz képest kifejezetten meglepőek. Ezért is neveztük el úgy, hogy »Borsodi Warhol«, mert egyetlen kortársára sem volt jellemző az effajta élénk színek használata, az ennyire pop-artos látványvilág” – mondta Badits a képeken megfigyelhető vakító neonzöldek, parádés rózsaszínek, világító kékek, káprázatos sárgák és éjmély feketék kavargó foltjairól. 

Ilyen színeket szinte senki nem használt, efféle festéket nem is nagyon lehetett készen boltban venni, biztos, hogy külön ki kellett keverni.

Az, hogy borsodi illetőségű lett volna a festő, nem biztos, mindössze a plakátok előkerülési helye utal arra, hogy az észak-magyarországi térségben élhetett alkotójuk. Mindenesetre a „Borsodi Warhol” elég jól hangzik ahhoz, hogy amíg ki nem derül valódi személyazonossága, így kerüljön be a hazai popkult krónikákba.

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a sorozat egy ember munkája. Annyira egységes a stílus és a kifejezésmód, hogy minden egyes plakát nagyon tudatosan az adott film egyetlen főszereplőjére vagy központi alakjára fókuszál, szuggesztív portréját nyújtva olyan színészeknek, mint Anthony Quinn, Dustin Hoffman, Goldie Hawn, Charles Bronson, Natalie Wood vagy Jack Nicholson.

„Ami egyből megragadja az embert, azok a szemek. Kifejező tekintetet rajzolni, festeni az egyik legnehezebb. Aki ennyire megbabonázó szemeket tudott festeni, annak tehetségéhez nem férhet kétség” – vélekedett Badits. Szerinte nemcsak a portrék zseniálisak, de a plakátok feliratai is magas szakmai hozzáértésről tanúskodnak, hibátlan tipográfiai színvonalat képviselnek. Arra van egyébként egy kis esély, hogy a plakátok feliratait másvalaki, esetleg egy gyakorlott kalligráfus, címfestő készítette, de ezt megállapítani még nehezebb, mint a festőt beazonosítani.

A kollekció jelenlegi tulajdonosai, Badits Marcell és Sombor András alapvetően két dolgot szeretnének. Egyfelelől, bár erre nagyon kis esély mutatkozik, jó lenne, ha fény derülne az alkotó személyére: „Sajnos valószínű, hogy sem ő, sem hozzátartozói nem élnek már. Vagy ha élnek is, nem emlékeznek arra, hogy rokonuk ötven évvel ezelőtt névtelen művészként moziplakátok festésével kereste a kenyerét. Hiába volt hatalmas tehetség, akit akár külföldön is elismertek volna, lehet, hogy soha nem tudjuk meg, ki volt ő. Pedig megmozgattunk minden követ, de nem bukkantunk nyomra, például olyan más, névvel bíró alkotásra, ami stílusban köthető lenne ezekhez a festményekhez.”

A két plakátgyűjtő másodsorban azt is szeretné, ha a Borsodi Warhol alkotásai, amelyeket most először láthat a nagyközönség, közgyűjteménybe kerülnének. „Van most ugyan még egy meghívásunk Debrecenbe kiállításra, de nem bánnánk, ha ez a kivételes munkásság nagyobb figyelmet kapna egy állandó kiállítóhelyen vagy egy olyan nyíltan kutatható gyűjteményben, mint amilyen például a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. Egy különleges, keveset kutatott korszak relikviái ezek.”

A „Rejtélyes plakátlelet – a titokzatos magyar Warhol” című kiállítás díjtalanul megtekinthető a Klebersberg Kultúrkúriában (1028 Budapest, Templom u. 2-10.) október 26-ától november 23-áig, hétköznap 8-20 óráig, hétvégén 10-18 óráig.