Amikor Kereki Sándor odaadta fotóit a Fortepannak, még nem sejtette, hogy ő lesz a XX. századi magyar fotóművészet legnagyobb felfedezése

Az RTL Híradója is beszámolt róla a minap, hogy különleges hangulatú, 50 éven át a fiókban heverő fotókból nyílt kiállítás a Capa Központban – amiből mi is bemutatunk egy apró szeletet a fenti képre kattintva megnyíló galériában. A kortárs fotográfiai kiállítótér új tárlatának december 6-i megnyitóján szinte egy tűt sem lehetett leejteni, annyian voltak kíváncsiak a szinte egész életében tévés operatőrként dolgozó Kereki Sándor életművére. De hogyan lesz egy híradós kameramannak fotós életműve?

A magyar fotográfia kétségkívül egyik legfantasztikusabbnak tartott életművéről szóló történetet talán ott érdemes kezdeni, hogy 2021-ben 1775 különleges fényképpel bővült a Fortepan, a legnagyobb és legjobb szabadon használható hazai fotóarchívum. A Kereki Sándor fotóiból álló kollekció nagy feltűnést keltett, mivel javarészt egy jól behatárolható korszakot és helyet ölelt fel: a hetvenes évek Budapestjét. A rendkívül karakteres, egyedi látásmódot tükröző fotók közt lapozgatva szinte mindenki talált magának rengeteg kedvére valót, sőt voltak – mint az RTL Híradójának nyilatkozó fiatal nő is –, akik rokonokat, hozzátartozókat, ismerősöket, egykori szomszédokat ismertek fel a fotókon.

Tamási Miklós, a Fortepan alapítója úgy méltatta Kereki legjobb fotóit 2021-ben a Telexen, hogy azok a Magnum fotóügynökségnél vagy a Life magazinban is megállták volna a helyüket, és hogy Kereki tehetsége olyan világhírű fotósokhoz mérhető, mint Henri Cartier-Bresson vagy Brassaï. 

Streetfotó, amikor még nem volt streetfotó

A Capa Központban látható kiállítás tömör esszenciáját adja Kereki Sándor mindössze tízegynéhány év alatt létrehozott, majd lezárt fotográfiai munkásságának. Több kiváló magyar fényképésznek, fotóriporternek is köszönhetően jól ismerni ezt a korszakot, a hetvenes éveket, az egyre puhuló szocialista diktatúra, a langymeleg kádárizmus kellemetlen hangulatú, málló tűzfalakkal, kallódó emberekkel, helyüket sehol nem találó munkásokkal és parasztokkal, a szüleik majd a rendszer ellen lázadni próbáló fiatalokkal teli világát. 

Kereki Sándor ebben a közegben nőtt fel és kezdett gimnazista korában fotózni. Képei javarészt igazi streetfotók – bár akkor még ismeretlen fogalom volt ez Magyarországon –, remekül elkapott pillanatképek Budapest belvárosi utcáiról, parkjairól, tereiről, a városlakók mindennapjairól. És sugárzik belőlük valami utánozhatatlan, nehezen körülírható sallangmentesség, könnyedség és olyan törődés, empátia, sőt: szeretet, ami teljesen egyedivé teszi Kereki képi fogalmazásmódját.

Kereki fényképei tagadhatatlanul a Kádár-korszak kulisszái között láttak világot. A pergő vakolatú bérházak, a félig gránitköves, félig aszfaltozott utcák és terek, a foghíjtelkek, a pályaudvarok, metróállomások és piacok sokaknak ismerősek: gyerekkoruk, fiatalkoruk helyszínei. Amiben Kereki szemlélődő, mélyen együttérző objektíve különlegeset nyújt az az, hogy az apró örömök, a mindenek ellenére való létezés pillanatait ragadta meg vele a fiatal fotós. Streetfotók, de sokszor inkább tolakodástól, póztól mentes portréimprovizációk, telis-tele igéző szemekkel, beszédes pillantásokkal, amik máshogy, másképp mesélnek ugyanarról, mint a korszak gyomorszorító szociofotói.

Ez az anyag soha nem létezett

A tíz év alatt született hétezer fotó mint talált tárgy megtisztítása a világjárvány idején, a karantén alatt kezdődött. Kereki ekkor nyúlt újra a fiókban kallódó fényképeihez, elsősorban lomtalanítási szándékkal, amire végül szerencsére nem került sor. A Capa Központ kiállításának megnyitóján Tamási Miklós alaposan ki is kérdezte minderről a még mindig csak 71 éves Kerekit, hogy miért akarta kidobni ezt az anyagot, miért gondolta azt, hogy ez az egész tulajdonképpen mit sem ér?

Azt gondoltam, hogy az az idő elmúlt, amikor én ezeket a képeket csináltam, hogy az a korszak befejeződött. Amikor abbahagytam a fényképezést, elraktam a képeket. Még egyszer-egyszer megmutattam néhány ismerősnek, aztán egyre távolabbinak tűnt az egész 

– válaszolta a fotós-operatőr, aki egy rég lezárt életszakasz kukázásra érett dolgai közé sorolta a fiatal korában saját maga által előhívott negatívokat és fekete-fehér papírképeket. Az ötven évvel ezelőtti önmaga által készített fotókat évtizedek óta nem is látta senki. „Furcsának is éreztem volna, hogyha valaki eljön hozzánk, egy vendég, és azt mondom, ülj le egy picit, megmutatom a 30-40 évvel ezelőtt készült fotóimat” – mondta Kereki, aki maga is meglepődve éli meg a hirtelen jött fotós hírnevet.

Egy ilyen válogatás, mint amit itt lehet látni, nekem soha nem volt. Ez az anyag soha életében nem létezett így együtt. 

Vannak képek, amik 1970 körül már kiállításon, pályázaton szerepeltek, esetleg valamilyen elismerést is kaptak, de vannak olyanok, amik most először szerepelnek kiállításon – tette hozzá.

Az utca az általában ugyanolyan

Kereki mesélt rövid fotós pályafutásáról is, ami nagyjából ugyanúgy kezdődött, mint bárki másé: születésnapjára kapott egy fényképezőgépet. „Másodikos gimnazista lehettem talán. Apám mondta, próbáld meg, fényképezz. Én pedig fényképeztem mindent, nagyon sok vacakot, ahogy az ember szokott.” Hazament az iskolából, gyorsan megcsinálta a leckét, és onnantól szabad volt, másnap reggelig szinte semmi dolga nem akadt, oda ment, ahova akart, nem voltak az új keletű hobbiját akadályozó feladatai. „Aztán egy idő után kezdtem válogatni. Elkezdtem érdeklődni iránta, néztem más fotókat, megnéztem az újságokat, és abból próbáltam tanulgatni, hogy mások hogy csinálják. Apámnak jó ízlése volt, tudott abban segíteni, hogy melyik kép az, ami érdekesebb.”

Kicsit később elkezdte képeit beküldözgetni pályázatokra, mivel akkoriban sokféle pályázat volt még Magyarországon belül is, szigorúan amatőröknek. Volt ahonnan köszönettel visszaküldték, volt, ahol azt mondták, hogy tetszik, kiállítják. A szórványosan itt-ott megjelenő képeinek főszereplője a budapesti utca és az utca embere lett. Arról készített fényképet, amit az utcán látni lehetett, amit egyszerűen érdekesnek talált. 

Kerestem a képet, de nem volt előtte koncepcióm. Amikor elindultam délután, fogalmam nem volt, hogy hova fogok érkezni. És azt sem tudtam, hogy ott mi történik. 

Saját bevallása szerint nem volt semmi tervszerűség ezeknek a képeknek az elkészültében. Ha mégis volt bennük valami közös, akkor az az ő érdeklődése, ízlése, de nem volt olyan, hogy kitalált volna előre egy témát, hogy azt megvalósítsa: „Érdekes képeket szerettem volna csinálni, amit én érdekesnek éreztem.” 

Ha lett volna ars poeticája, akkor így utólag ez lehetett volna:

Az utca az általában ugyanolyan. Hogy találsz-e benne valamit, hogy észreveszed-e vagy sem, rajtad múlik. Ezek nem olyan nagy dolgok, ezek mindennap előfordulnak. Vagy észreveszi az ember, vagy nem, erre rá kell hangolódni. 

Próbálkozott más műfajokkal, más eljárásokkal, például műteremben is, de nem működött a dolog:

Az egy más műfaj. Én nem akartam berendezni, nem akartam instruálni, soha senkinek nem tudtam megmondani, hogy mit csináljon éppen, hogy az jól nézzen ki. 

Bár tíz év alatt megismerté és elsajátította a fényképezés csínját-bínját, a komponálástól kezdve az otthoni laborálásig, mégsem lett belőle hivatásos fotós. „Nem láttam olyan lehetőséget, hogy ezeket a képeket bárhol el tudtam volna adni” Volt ugyan néhány fiatalkori próbálkozása, például az Új Magyarország című hetilapnak is dolgozott, fotóillusztrációkat készített szerkesztői instrukciók alapján: „Például fényképeztem a szüleimet. Amint apám a konyhában levesporból levest főz. Mert ez volt a feladat. De nekem ez nagyon nem ment. Rettentően kínosan éreztem magam, a képek nem sikerültek jól.” 

Az a világ elmúlt

A középiskola után háromszor is próbált felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára operatőr szakra, sikertelenül. Végül felvették a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, de azt másfél év után abbahagyta. A katonai szolgálat után a Magyar Televíziónál kezdett el dolgozni, először rendezőasszisztensként, segédoperatőrként, majd kameramanként. 1978-ban megnősült, és a családalapítás végleg háttérbe szorította a fotográfiát.

Megnősültem, gyerekek születtek, építkeztünk. A szokásos. Amikor az ember életformát vált. Nem volt már időm rá. 

A kérdésre, hogy fotózna-e újra, így felelt:

Ekkora sikerem, mint most, a Fortepannak hála, sosem volt. Én egy tizen-huszonéves srác voltam, aki csinált viszonylag jó fényképeket, ide-oda beküldözgette, de hogy ennyi emberhez eljusson, a Fortepan és az internet nélkül, elképzelhetetlen volt. 

De az a világ elmúlt. Az emberek viszonya a fényképező emberhez meg a fényképezőgéphez már másmilyen. A rendszerváltás után már megtapasztalhattam, hogy hány ember hány különféle módon tud engem a kamerámmal elküldeni a francba.” 

Kereki szerint egy mai streetfotósnak már egészen más közegben kell helytállnia. „Az embereknek lettek személyiségi jogaik. 1970-ben ez senkinek nem jutott eszébe. Nem zavarta az embereket. Ma már nem tudod ezt megcsinálni, de nem is nézne már így ki. Sokkal kevesebb embert látsz az utcán, a tereken ilyen szituációkban” – magyarázta. 

„De amúgy sem lenne értelme ugyanezt megcsinálni. A mai világ változik, a fotózás is változik, már az az ihlet nincs meg. Ha sokat járkálnék az utcán, valószínűleg tudnék még ilyen képeket készíteni, de attól félek, hogy a harmincöt év televíziózás kicsit megölte ezt az élményt. Bár mondhatom azt, hogy profi lettem, bárhol, bármikor tudok tisztességes képet csinálni, csak az élmény nincs már benne. És ha nem tudok ennél jobbat, akkor meg minek” – zárta le másodjára is fotográfus pályafutását Kereki Sándor.

A hetvenes évek Budapestje egy srác szemévelcímű kiállítás megnyitóján készült fotóinkat az alábbiakban lehet megtekinteni.

A kiállítás 2024. február 4-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. 

Kereki Sándor munkásságát külön albumba rendezték a kiállítás kurátorai, Barakonyi Szabolcs és Szilágyi Róza Tekla (Eidolon Centre for Everyday Photography). A hetvenes évek egy srác szemével című könyv hivatalos, beszélgetéssel egybekötött bemutatója december 12-én, kedd este lesz a Capa Központban. A könyvről és a fotós életművéről Barakonyi Szabolcs, a könyv képszerkesztője, Petrányi Zsolt, a könyvben megjelenő esszé szerzője, valamint Stalter György fotóművész beszélget Kereki Sándorral.