„Mindenki félt a filmemtől” – interjú Todd Solondzzal, a 25 éves Boldogságtól ordítani rendezőjével

A napokban újranéztem a Happiness (nálunk: Boldogságtól ordítani) című filmjét. Három dologra jól emlékeztem 25 év távlatából is: a fia osztálytársát megerőszakoló pedofil apára, a spermát felnyaló kutyára és arra a könnyedségre, amivel a középosztálybeli emberi nyomor változatos formáit ábrázolta. Ma is találna befektetőket egy ilyen filmre?

Ma már biztosan nem tudnék pénzt szerezni egy ilyen filmhez. Nagy szerencse kellett ehhez már a régi szép időkben is. Már mögöttem volt az Isten hozott a babaházban című filmem sikere, és volt egy forgalmazó, aki mindenképpen együtt akart működni velem. Az illetőt Bingham Raynek hívták, a függetlenekre szakosodott October Films nevű céget vezette, ami a Universal stúdió alá tartozott. Ray már az Isten hozott a babaházbant is meg akarta venni, de a Sony Classics megelőzte. Ő volt az egyetlen, aki igent mondott a Boldogságtól ordítanira.

Ahhoz képest, hogy milyen tabudöntögető filmet csinált, egy sor nagynevű színésszel dolgozott, igaz, Philip Seymour Hoffman még csak ekkoriban kezdett ismertté válni.

Szerződéses kötelezettségem volt, hogy sztároknak is felajánljam a szerepeket, de a pedofil apa szerepét, amit végül Dylan Baker játszott el, egyetlen sztár sem akarta vállalni.

Kiknek ajánlotta fel?

Nem számít. A lényeg, hogy végül Bakernek adhattam a szerepet, ami nagy megkönnyebbülés volt, mert a meghallgatások során tökéletesnek bizonyult. Ma már azonban nagyon más a világ, nem hiszem, hogy bárki is meg tudná csinálni ezt a filmet. Nemcsak a pénz felhajtására gondolok, hanem az egész kulturális környezetre.

A fia osztálytársát megerőszakoló pedofil apa figurája vágná ki a biztosítékot?

Ez már 25 éve is érzékeny témának számított, nem hiszem, hogy bárki is pénzt fektetne ma egy ilyen filmbe.

Annyi sperma van a filmben, amihez aligha lehettek a hollywoodi producerek hozzászokva. Sokkolták őket a forgatókönyv idevágó jelenetei?

A Universaltól senki sem olvasta el, csak Bingham Ray. Ő volt az, aki zöld utat adott a filmnek és hagyta, hadd csináljam a dolgomat. Csak később, amikor Cannes-ban már bemutatták a Boldogságból ordítanit, akkor kezdett felocsúdni a stúdió. 

Meg is tiltotta az October Filmsnek, hogy forgalmazza a filmet. Szerepelt egy kitétel a szerződésben, amit szinte soha nem alkalmaznak, de ezúttal a Universal elnöke arra hivatkozva tiltotta meg az amerikai forgalmazást, hogy a Boldogságtól ordítani erkölcsileg kifogásolható. 

De nemcsak az Egyesült Államokban ütköztünk falakba, a cannes-i bemutató ellenére Franciaországban sem akarták bemutatni a filmet. Végül egy nő vállalta be, aki épp akkor indította be a cégét. Egyetlen dollárt sem fizetett a filmért, és végül szép nyereséget könyvelhetett el. De ez csak egy példa a sok közül. Mindenki félt a filmemtől.

Végül csak bemutatták az Egyesült Államokban is.

Erről akkoriban nem beszélhettem, de a következő történt. A Universal elhatárolódott ugyan a filmtől, de egy kölcsönszerződés révén mégiscsak lehetővé tette, hogy forgalmazzák. Létre is jött egy cég külön erre a célra. A terv az volt, hogy ha a Boldogságtól ordítani hasznot hajt, a nyereség a végén a Universalt illeti meg. 

Ha erkölcsileg kifogásolták is a filmet, profitálni azért szerettek volna belőle. Mindenki tudja, hogy az egyetlen morálisan kifogásolható dolog Hollywoodban, ha valamin pénzt buknak. 

De végül mindenhol játszották a filmet, nem panaszkodhatok. Előfordulhat, hogy itt-ott cenzúrázták, bár azt nem tudom, mit vághattak ki, annyira egymásra épülnek az elbeszélés rétegei.

Szomorú filmnek tartja a Boldogságtól ordítanit?

Egy szomorú komédia, maradjunk ennyiben. Erős szatírai éllel és kiváló színészekkel. És milyen jó Marla Maples-t látni. A forgatás előtt nem sokkal vált el Trumptól (ő volt Trump második felesége). „A válás volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem” – mondja Maples filmben. Azt hittem, az előző elnökválasztáskor felkapják az idézetet, mém lesz belőle, de senkinek sem jutott az eszébe.

A színészek egyszer sem érezték kényelmetlenül magukat a szerepükben?

Nézze, mindenki olvasta a forgatókönyvet, senkit sem ért meglepetésként, mi vár rá. Nagy lelkesedéssel ugrottak fejest a munkába. 

Mint mondtam, Dylan Baker szerepét egyetlen sztár sem akarta elvállalni, mert attól féltek, romba döntené a karrierjüket. Philip Seymour Hoffman szerepe ugyanakkora nem is lehetett volna kapósabb. Mindenki magának akarta. Külön ezért repültek ide a nagynevű színészek, és azt bizonygatták, hogy „én vagyok ez a figura”. 

Ami a filmben szereplő gyerekszínészeket illeti, természetesen a szüleik olvasták a forgatókönyvet, és jelen is voltak a forgatáson. A szülőkre hagytam, hogy magyarázzák el a gyerekeknek a forgatókönyvben leírt helyzeteket.

Itt él New Yorkban, Philip Seymour Hoffman is itt élt a haláláig. Tartották a kapcsolatot a Boldogságtól ordítani után?

Igen. Mindketten úgy gondoltuk, fogunk még együtt dolgozni. De mit lehet erre mondani? Történt, ami történt, az élet már csak ilyen. Ismerem a fiát, nagyon tehetséges fiatalember (Cooper Hoffman a Licorice Pizza című filmben játszott főszerepet). Nem baj, ha sétálva folytatjuk az interjút? 

(Elindulunk Todd Solondz munkahelye, a közelben lévő New York University felé.)

A Boldogságtól ordítaninak elkészítette a folytatását, ez volt az Élet a háború idején, amelyben új színészekre osztotta az eredeti filmben megismert alakok szerepeit.

Valami frisset akartam, és elég szórakoztatónak tűnt újraosztani a szerepeket. Élveztem a nüanszokkal való játékot.

A sors fintora, hogy Philip Seymour Hoffman egykori szerepét Michael K. Williamsre osztotta, aki Hoffmanhoz hasonlóan drogtúladagolásban halt meg.

Szörnyű, tragikus egybeesés, de hát ki láthatta volna előre? 

Mindketten tiszták voltak, amikor együtt dolgoztunk. Felkészültek voltak, koncentráltak. Azt tudtam, hogy Phil Hoffmannak fiatalabb korában voltak drogproblémái, de úgy tudtam, hogy ez már a múlté, legyőzte őket. Rendkívül szomorú volt az egész.

Most, hogy a munkahelye, a New York University felé sétálunk, adódik a kérdés, hogy milyen órája lesz?

Két kurzust viszek, egy forgatókönyvíróit és egy rendezőit. Tulajdonképpen nem csinálok mást, mint elmondom, mit gondolok a diákjaim munkájáról. Sok-sok éve én is ebbe a filmiskolába jártam, igaz, otthagytam az egyetemet, de azok más idők voltak. Nem mindenkinek való a filmiskola, de ez is csak olyan, mint minden más iskola, ahová a diákok jó esetben azért járnak, hogy képbe kerüljenek kicsit saját magukkal. Az is igaz, hogy ma már ez egy jobb iskola, mint amilyen az én időmben volt. A diákjaim közül sokan szép sikereket arattak, Chloé Zhaót, Charlotte Wellst és tanítottam.

Miért hagyta ott anno az egyetemet?

Több okom is volt rá, az egyik, hogy nem akartam még egy diákfilmet készíteni. Semmi örömöt nem leltem benne. Vannak rendezők, például Ang Lee is ilyen, akik akkor vannak igazán az elemükben, ha a forgatáson több száz stábtag veszi körül őket. 

Engem más fából faragtak, engem kifejezetten stresszel a forgatás. Élvezni semmiképpen sem élvezem, de mivel enélkül igencsak nehéz filmet készíteni, hát csinálom. Valakinek csak meg kell rendeznie azt a filmet.

Ha minden igaz, hamarosan újra stresszes időszak elé néz, új filmbe kezd.

Ebbe most nem szívesen mennék bele, túl nagy a stressz, de úgy tűnik, hamarosan tényleg belekezdek valamibe. Valamibe, aminek lesz cselekménye is. Szerintem nagyon szórakoztató lesz. Ez lesz szerintem a legközönségbarátabb, legjobban eladható filmem, már amennyire én közönségbarát és eladható tudok lenni.

A Boldogságtól ordítanit is szórakoztatónak nevezné?

Hogy maga milyennek látja, az magától függ, én nem nagyon nézem újra a filmjeimet, az ilyesmi nem tartozik a hobbijaim közé. Persze, megelégedéssel tölt el, hogy elkészíthettem ezeket a filmeket, hiszen pont ezeket a filmeket akartam megcsinálni. Rendezhettem volna egy csomó mást is, tévésorozatot is akár, de ezek mind nem érdekelnek. Engem csak a saját dolgaim izgatnak, így azonban nem lehet karriert építeni. Nem is építettem. A tanítást viszont élvezem, mert ez a filmkészítés ellentéte. Nincs benne stressz. A diákjaim persze stresszelnek, hogy mit gondolok a munkáikról, de én nem.

A Boldogságtól ordítani színészgárdájából Ben Gazzara képviselte a régi iskolát. Milyen volt John Cassavetes és Peter Bogdanovich egyik kedvenc színészével forgatni?

Emlékszem, a forgatás előtt leültünk egy közös ebédre. Jó volt hallgatni. Elmesélte, hogy lehetett volna sztár is, választhatta volna azt a karriert, amit Paul Newman választott. De inkább a színészi integritás mellett döntött. A szavaiból úgy vettem ki, hogy ez fontos volt számára, az önbecsülésének. Büszke volt rá. Jó volt dolgozni vele. Némi időbe telt, míg összeszokott a feleséget alakító Louise Lasserrel. Más-más tempóban dolgoztak. Louise-nak sokkal nagyobb figyelemre volt szüksége, míg neki két felvétel is elég volt. De azért kijöttek egymással.

Tegnap teljesen véletlenül a kezembe került Jonathan Ames egy régi könyve, az önironikus visszaemlékezéseket tartalmazó What's Not to Love? című kötet. A könyv alcíme: Egy enyhén perverz fiatal író kalandjai. Kinyitottam és rögtön az ön kis reklámszövegével találkoztam. Mindjárt odaérünk az egyetemre, még azt mondja meg, hogyan került a könyvbe?

Megmutatná, mit írtam?

„Jonathan Ames azt az életet élte, amire én is vágytam volna, ha nem félek a szexuális úton terjedő betegségektől” – ezzel a sorral járult hozzá a kötet sikeréhez.

Ames nagyon vicces fickó, ismertük egymást. Volt egy rovata, kifejezetten viccesnek találtam azokat az írásait. Megkért, írjak egy kis ajánlót a könyvéhez, én pedig megtettem. De most mennem kell tanítani. Örömömre szolgált, hogy találkoztunk.

Nyitókép: Ben Gabbe/Getty Images