Reisz Gábor: Az önirónia nem jellemző ezekre a rendszerekre

Ha összefutsz a barátaiddal, találkozol a családtagjaiddal, kollégáiddal, Orbán Viktor neve mennyi idő elteltével hangzik el a beszélgetésekben?

Hogy konkrétan Orbán Viktor neve mikor hangzik el először, azt nehéz belőni, de az aktuálpolitika szinte biztosan felmerül. Van úgy, hogy ez viszi el a beszélgetés felét, de van olyan is, hál’ istennek, hogy csak a tíz százaléka megy el a politikára. És vannak a 80 százalékos baráti sörözések, amik nagy részt az épp aktuális belpolitikai témákról szólnak.

Csak azért kérdeztem, mert a Magyarázat mindenre talán az első olyan magyar film, amiben a szereplők néven nevezik a dolgokat; a rendszer, amiben élünk nem a háttérben sejlik fel, nem óvatos utalásokkal van érzékeltetve, hanem a nagyon is konkrét, mindennapi valóságában van jelen. Nem tartottál attól, hogy miközben játékfilmet csinálsz, átcsúszol publicisztikába?

A szereplők valójában nagyon is átlagos dolgokat mondanak ki, könnyen felismerhető helyzetekbe kerülnek. Konkrét témák nem is nagyon kerülnek szóba. 

A cél az volt, hogy bemutassuk azt a borzasztó közbeszédet, aminek szerintem nagyjából minden magyar ember az áldozata. 

Kommunikációnak ez már alig nevezhető. Mindenki a saját maga véleményét igyekszik lenyomni a másik torkán, anélkül, hogy egy pillanatra is megállna és netán figyelembe venné, hogy a másik miért éppen ennek az ellenkezőjét állítja.

Nyilván számoltál azzal, hogy ha a mai magyar politikusok nevei kimondatnak a filmben, az sokakból megütközést fog kiváltani. Már pusztán az említésük is. Szokatlan jelenség ez magyar filmben.

Szokatlan, de nem kéne annak lennie. Az amerikai, a francia vagy az olasz filmekben, és még sorolhatnám, ebből nem csinálnak problémát, míg nálunk ez tabuvá vált, ami szerintem rossz irány, nagyon is érezhető ez a fajta elfojtás a magyar társadalmon. A filmekben meg aztán különösen így van, a magyar filmben ez tényleg tabu. A színház szabadabb ebben, de talán az irodalom a legszabadabb.

Melyek a nagyon szabad kortárs magyar regények?

Nem vagyok irodalmi szakértő, de azért olvasok kortárs magyar irodalmat, Krusovszky Dénesnél vagy Aradi Péter új regényében például éreztem ezt az írói szabadságot. Színházban Pintér Bélánál érzem ugyanezt, vagy ott van a Hol a színészünk? című darab a Szkénében, amiben konkrétan benne van az SZFE-ügy, a Nemzeti Filmintézet működése, az Elk*rtuk című film elkészítése – ezekre mind reagál ez a szuper szatíra.

A filmben megjelenő réteg az a szűk mezsgye, ami nálunk a középosztályt jelenti. Ezek az alakok nem nyernek tendereket, nem szolgálják ki a rendszert; van, aki a NER híve, van, aki épp ellenkezőleg, egy biztos, hogy ezen a szinten senki sem ért szót a másikkal. És akár szeretik a fennálló rendszert, akár nem, mindenkinek elég rossz a közérzete. Ha a Magyarázat mindenre közérzetfilm, akkor egy meglehetősen pocsék közérzet filmje.

Egészségtelen dolog ez, zsigerből lesöpörni a másikat, ez paranoiát, félelmet szül, ráadásul egy idő után azt veszed észre, hogy már csak magadban dörmögsz. Ez megy minden nap, magamon is sokszor észreveszem, hogy mennyire korlátolttá váltam ebben. 

Sokszor én is csak lököm a magam szövegét, kapásból elkönyvelem, hogy na, ez vagy az ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik, és így szépen felosztom a világot jókra és rosszakra. A szégyen talán túl erős szó ide, de semmiképpen sem jó érzés, ha ezt felismerem magamban.

A filmedben egy tanárt kezd ki a rendszer, és hasonló történik egy másik új magyar film, az Elfogy a levegő tanárnőjével is. Mindketten futnak, mintha ennyi maradna a felgyülemlett feszültségek levezetésére: a futás.

Én is sokáig futottam. Mostanában is vannak ilyen nekibuzdulásaim, ilyenkor rendszerint az történik, hogy gyorsan lesérülök, nem tudom a határaimat elég jól felmérni. Szépen, okosan beosztani – ez sajnos nem én vagyok. A futás az egyik legkirályabb dolog szerintem, van egy ilyen trend is, hogy a művészember fut. Most azonban visszatértem az úszáshoz, régen ugyanis vízilabdáztam. Pólósként utáltam úszni, de most mintha pont erre lenne szükségem. Futás közben jár az agyam, úszás közben viszont semmi más nincs, csak a matek; számolom a hosszokat. Ha futok, jönnek az ötletek, a film befejezése is futás közben ugrott be.

A Nemzeti Filmintézet több filmtervedet is elkaszálta, a Magyarázat mindenre esetében már nem is fordultatok az NFI-hez. Amikor a film díjat nyert Velencében, a beszédedet azzal zártad, hogy jó lenne, ha elkezdenénk beszélgetni, addig, amíg van kivel. Le tudsz ülni beszélgetni azokkal a filmesekkel, akiket – szemben veled – ez a rendszer bőkezűen és kitartóan támogat?

Ismerem őket, de nem találkoztam velük. Nem azért, mert nem akarok, hanem mert nem egy baráti körben vagyunk. Elég nyilvánvaló, hogy kettészakad ez a filmes közösség, a magyar filmipar. De azt hiszem, elég sokan megértőek azzal kapcsolatban, hogy egy csomó olyan szempont van, például anyagi szempontok, ami alapján, ha valaki ezt bevállalja, akkor csinálja!

Bevállalás alatt mit értesz?

Hogy kiemel valakit az elkaszáltak közül a rendszer. Egy kicsit ez arra hasonlít, ahogy Hollywoodban csinálják, hogy egy csomó projekt van, amikre találnak rendezőt.

Tehát, tegyük fel, hogy van egy kurzusfilm, mondjuk egy most divatos történelmi produkció, és akkor azt mondják, kéne nekem egy rendező, aki azért meg tud rendezni egy filmet? És akkor legyen XY…

Lehet, hogy nem közismert, de nagyon sok embert felkértek. Engem soha nem kértek fel, de több olyat is ismerek, akit igen, de visszautasították. Nem is arról van szó, hogy a rendszerrel kompatibilis vagyok-e, hanem valószínűleg nem vagyok ilyen jó iparosnak tekintve, aki ezeket a munkákat lehozza.

Leülnél, mondjuk Lajos Tamással vagy Rákay Philippel? Kijöhetne ebből bármilyen építő jellegű beszélgetés?

Vicces, mert most két olyan embert mondtál, akik hivatalosan nincsenek döntési helyzetben a rendszerben. Elvben olyan emberekkel lenne értelme leülni beszélgetni, akik hivatalosan is az NFI-t képviselik, például Káel Csabával vagy a többi döntőbizottsági taggal. Jól hangzik, hogy leülni vagy nem leülni, de ahhoz, hogy ez igazi beszélgetés legyen, nem elég meghallgatni a másikat, meg is kéne valamit érteni belőle.

Írtál is egy dalt Káel Csabáról.

Ez a dal arról az időszakról szól, amikor az NFI elkaszálta a filmtervünket. Jakab Julival közösen írtam egy forgatókönyvet, egy éven át dolgoztunk rajta, és akkor egyszer csak elkaszálták. És ha visszautasítják, többet nem tudsz vele mit csinálni, hiszen Magyarországon egy hely van csak, ahová lehet pályázni. 

Azt éreztem, hogy valamivel értelmet kell adnom így utólag ennek az egy évnek. Adta magát, hogy az NFI-ről írok egy dalt.

Kaptál bármiféle visszajelzést, hogy a dal meghallgatásra talált az NFI berkein belül?

Nem, pedig az Instagramon pofátlanul beteggeltem az NFI-t, de nem történt semmi. Pedig jó lett volna, ha megosztják.

Önironikus gesztus lett volna.

Az önirónia azért nem jellemző ezekre a rendszerekre.

Elkészült a Magyarázat mindenre, nagyrészt önerőből és a Szlovák Audiovizuális Alap támogatásával. De mi következik most? Pályázol a Nemzeti Filmintézethez a következő filmeddel?

Amíg ez a pályáztatási rendszer így néz ki, addig én nem akarok pályázni. Azt gondolom, hogy egy nagyon rossz rendszert tartunk fent így. 

A döntőbizottsági mandátumidők, hogy hogyan kerülnek oda az emberek, hogy a szakma és köztük mi a viszony… Egy csomó szakszervezet van, simán létre lehet hozni egy valóban a szakmából álló közösséget, akik mondjuk egy évre megkapnák ezt a mandátumidőt. Igazából nem átlátható a rendszer, hanem zavaros. Nincsenek ezek leírva sehol, de ha le lennének is írva, akkor mi van? A másik fontos tényező, hogy nincs normatív támogatás, azaz mindig ugyanoda kerülsz vissza, ahol elkezdted. A következő filmterveddel is ugyanúgy nulláról indulsz, ugyanúgy be kell adni fejlesztésre, előkészítésre, tehát nincs biztonságérzeted soha. Mindig gyomorgörcsöt kaphatsz, hogy pont most milyen hangulatban van a döntőbizottság. Jó lenne, ha csak a hangulat döntené el ezt az egészet, de nem a hangulat dönti el, hanem az, hogy vannak emberek, akik nem kaphatnak, és vannak, aki meg lehet, hogy szerencsések, vagy valahogy úgy alakult, hogy kapnak.

Nemrég Geszti Péter Nagy Ervinnel beszélgetett a most futó tévéműsorában és kiderült, a színész azért nem kaphatta meg a Szia, Életem! című film főszerepét, aminek Geszti volt az egyik producere, mert fentről üzentek, hogy nincs pénz, ha a NER-t gyakran bíráló Nagy Ervin lesz a főszereplő. Nem tudom, volt-e másnap tiltakozás a filmes szakma részéről, mindenesetre nem nagyon emlékszem ilyesmire.

Mindannyiunknak van ehhez hasonló tapasztalata. Geszti Péter és Nagy Ervin mindketten komoly közéleti személyiségek, közismert emberek, nyilván az ő történetük sokkal inkább reflektorfénybe kerül. 

Egyszer nekünk egy DB-tag elmesélte, hogyan működik belülről ez a pályáztatási rendszer. Olyan magabiztosság van az egész rendszerben, hogy te is átveszed ezt, hogy ja, hát ez így működik és kész. 

Plusz a szakma már korábban is kettészakadt, vagy legalábbis töredezett volt. Rengeteg ügy volt, ahol jó lett volna egységesen kiállni, de mindig van valaki, aki épp nem ér rá, mert várja a Filmintézet elbírálását, nem kockáztat.

Az előző két filmedben, aVAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban és aRossz versekben is Takács Katalin és Kovács Zsolt játszották a főszereplő szüleit. A hagyomány megszakadt, ezúttal nem ők a szülők.

Több oka is volt, hogy nem folytattam. Egyrészt Zsolt egy kicsit visszavonult, másrészt túl nagy lett volna a korkülönbség az apa és a 18 éves Ábel között. Nem törekedtem arra, hogy a Van és a Rossz versek között szoros kapcsolat legyen, de van, aki így is VAN2-nek hívja a Rossz verseket. Bennem ez meg se fordult, talán ezért is váltottam most szülőket, hogy ne kapcsolják össze Ábel történetét az előző filmjeimmel.

A Magyarázat mindenre október 5-tól látható a mozikban. Forgalmazza a Cirko Film.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu