Elvis Costello: Ha engem tüntetnek ki, az már önmagában jelzi, hogy valami nagyon nem stimmel

Az év elején tíz koncertet adott egymás után a manhattani Gramercy Theatre-ben. Azt ígérte, egyetlen számot sem fog újra játszani a tíz alkalom során. Az rengeteg dal. Betartotta az ígéretét?

Azt hiszem, igen. Minden egyes fellépésre tíz dalt terveztem be, és kilátásba helyeztem még egyszer ennyit, hogy minden estének valóban más legyen a hangulata, más-más történet bontakozzon ki a színpadon. Amit nem mondtam el előre, hogy talán még ennél is többet fogok játszani és lesznek meglepetések is. A második este vonósokkal játszottam, aztán volt, hogy egy Broadway-kórus kísért, máskor meg egy jazzgitáros vagy egy kürtszekció. 

A sorozat felénél Steve Nieve is csatlakozott hozzám, aki sokkal jobban játszik zongorán, mint én, úgyhogy jöhettek a zongoraalapú számok a repertoárból. Az utolsó este pedig az Imposters is színpadra lépett, ami jó lezárást adott az egésznek. 

Azt akartam, hogy a dalokról, a repertoárról szóljanak ezek a fellépések, és ne rólam. Ugyanezt a nyári szezonban már nehezebb volt összehozni, ilyenkor több az alkalmi látogató, akik az ismert számokat akarják hallani, mint az elmélyült műértő, de még így is sikerült a mostani turné kétharmadánál teljesen megváltoztatni a programot.

Jó, de ez azért így is hatalmas dalmennyiség, amit a Gramercyben lenyomott.

Száz dalt ígértem tíz koncertre elosztva, de a százas már a negyedik napon összejött. A tizedik koncert végére úgy 230 dalt adtam elő. A mostani turnén nem számoltam, hány dalt játszottunk, de eddig még mindegyik koncert más volt, mint a többi. Az, hogy épp mit játszunk, nagyban függ a hely szellemétől, a koncertteremtől is. Van, amelyik szinte kiköveteli az intimitást, máshol meg épp ellenkezőleg, ki kell adni az energiákat. Van, ahol csöndben kezdünk, máshol meg nagy zajjal. Két napja az oslói operaházban léptünk fel, ennél jobb termet nem is kívánhat magának az ember. 

Az eddigi turné során csak egy koncertteremmel volt bajom, nem mondom meg, melyik városban történt, de a helyszín sehogyan sem illett a koncertünkhöz. Nem igazán találtam a hangom abban az épületben. A budapesti helyszínen játszottam már korábban is, csodálatos koncertterem.

Vannak olyan dalok a repertoárban, amiket korábban nem kedvelt annyira, de idővel megbarátkozott velük? vagy épp fordítva, olyanok, amikből idővel sikerült kiszeretnie?

A pályafutásomat egy független kiadónál kezdtem, és mivel teljes mértékben ismeretlen voltam, azok a dalok kerültek a lemezre, amelyektől a legnagyobb hatást vártuk. Kezdetben jó poplemezeket akartunk csinálni, és ez sikerült is, nagyjából ami csak megjelent az első 3-4 év alatt, az bejött. Volt némi sikerünk Amerikában és Európa bizonyos országaiban, de távolról sem mindenhol. Más okból, de hasonló volt a helyzet a későbbiekben, amikor már nagy lemezkiadóknál voltam. Azokat a dalokat akarták kiadni kislemezen, amikről azt gondolták, hogy a legjobb az esélyük arra, hogy a rádiók játszani fogják őket. A kiadó választott, de a döntéseik nem mindig estek egybe a saját elképzeléseimmel. Azok a számaim, amik így híressé váltak, nem feltétlenül azok voltak, amik a legjobban kifejezték a lemezeim lényegét.  

Mondana példákat…

Ott van például a Trust albumról a Clubland. Nem egy kimagasló album, de a Clubland azért elég jól sikerült. De ott van a lemezen a New Lace Sleeves is, ami sosem jelent meg külön, mégis hússzor jobb szám, mint a Clubland. Vagy ott van az Imperial Bedroom album, amit néhány éve újra elővettem és játszottam is koncerten. 

Ha nem tévedek, a You Little Fool című szám megjelent külön is. Jól sikerült darab, de meg sem közelíti az Imperial Bedroom legjobb dalait, az első ötben sincs benne. Fel sem ér a Man Out of Time-hoz, a Beyond Belief-hez, vagy az Almost Blue-hoz, csak hogy kapásból három jobbat is mondjak ugyanerről a lemezről.

Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy nem mindig azok a kedvenceim, amiket a nagyközönség ismer. De aki ott volt például a Gramercyben, szerintem nagyon is tisztában volt ezzel, és egyáltalán nem bánta, hogy olyan dalokat választottam, amik közelebb állnak hozzám. Még akkor is, ha volt köztük akár 40 éves szerzemény is.

Amikor két éve, a covidkorszak vége felé beszéltünk, említette, hogy nemrég egy barátja temetésén járt, ahol énekelt is. A halál gondolata mennyire foglalkoztatja a dalszerző énjét?

Olyan nagyon tudatosan nem foglalkozom vele, különösebben nem vagyok egy morbid alkat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van három fiam, az egyikük már felnőtt férfi, jó barátságban vagyunk, és ott van a két 16 éves, akik szenvedélyesen érdeklődnek a zene, a művészetek iránt, ami újabb és újabb inspirációt ad. A feleségem, Diana Krall is zenész, közös a szenvedélyünk, de egy csomó olyan dolog is érdekli, amit az eddigi lemezei alapján soha nem mondana meg róla senki. 

Így semmi okom a félelemre, de persze tisztában vagyok vele, hogy az előttem álló idő már kevesebb, mint amit magam mögött tudhatok. Nem akarom becsapni magam.

Ezért is kell megbecsülni mindent, amihez hozzákezd az ember. Sokkal jobb, mint az önsajnálat. Ki tudja, lehet, hogy holnap mindennek vége, de az is lehet, hogy csak harminc év múlva. Azt nem tudom megmondani, meddig akarom folytatni zenészként, de látom, milyen lett a világ, ma már olykor nagyobb kihívást jelent eljutni A-ból B-be, mint egy kétórás koncertet lenyomni a színpadon. 

A Rolling Stones nemrég jelentette be, hogy hamarosan jön a vadonatúj számokat tartalmazó új albumuk. Jagger elmúlt már nyolcvan is, Keith Richard decemberben lép a nyolcadik x-be,  de még mindig bőszen koncerteznek. El tudja képzelni magát nyolcvanévesen színpadon?

Hány zenésztől hallottam már, hogy ki van zárva, hogy negyvenévesen is ezt csinálnák. És mindig lesznek olyanok is, akik nagyon okosnak hiszik magukat amikor a Stones-szám, a Mother’s Little Helper kezdősorát, a „What a drag it is getting old”-ot emlegetik.Tavaly két koncertjüket is láttam, mondanom sem kell, szenzációsak voltak. Még úgy is, hogy Charlie már nem lehetett velük, ami nagyon szomorú. 

Nézze, szerintem a Stones azt csinál, amit csak akar. Mint mindenkinek, nekem is megvannak a kedvenc Stones-lemezeim, és meg lennék lepve, ha az új album közéjük tartozna. 

De nyitott vagyok a meglepetésekre. Vannak, akik idősen is olyan műveket hoztak létre, amik ugyanolyan értékesek a számomra, mint a korábbi teljesítményük. Elég csak Bob Dylanre vagy Leonard Cohenre gondolni. Magamról sem merném teljes biztonsággal kijelenteni, hogy a legjobb dalaim már mögöttem vannak, igaz, nem is vagyok olyan idős, mint a Stones tagjai. A minap, az oslói koncerten a 2020-as albumomról, a Hey Clockface-ről játszottam egy számot, amit legelőször az év elején, a Gramercyben énekeltem. Engem is meglepett, milyen hevesen reagált a közönség, egyike volt az est legnépszerűbb dalainak. Kifejezetten jólesett előadni, a saját mostani érzéseimet kiénekelni magamból.  A What Is It That I Need That I Don't Already Have? című szám volt. 

Nem is rossz, ha az ember így érez 69 évesen. Tényleg nincs is nagyon szükségem másra, mint hogy mindenki jól legyen, és azt csinálhassa, amiben a legjobb. És hogy eljöjjön a közönség és tudja, hogy mi nem alibizünk, nincs trükközés, nem a nosztalgia miatt vagyunk a színpadon, hanem mert van mondanivalónk a máról.

Nem sokkal a pandémia kitörése előtt Károly herceg, aki akkor még nem volt király, kitűzte önre a Brit Birodalom Rendje kitüntetést.

Igen, én még csak hercegként találkoztam vele.

Kitüntetést elfogadni hercegektől vagy királyoktól – mennyire fér ez bele a helyes rock’n’roll attitűdbe?

Különösebben sohasem foglalkoztatott, hogy mi rock’n’roll és mi nem. Ha akarok, tudok rock’n’roll énekes is lenni, de sosem csak az akartam lenni. Olyasmiket tudok a rock’n’rollról, amikről a legtöbben azt sem tudják, hogy létezik, szóval nem érzem, hogy bármit is bizonyítanom kellene. 

Őszintén szólva eredetileg vissza akartam utasítani a kitüntetést, már a neve is furcsán cseng, hiszen egy olyan birodalomra hivatkozik, ami már nem létezik. 

És ez a birodalmazás sokakat rosszul érint. Amikor hírét vettem a kitüntetésnek, beszámoltam róla az anyámnak, aki épp átesett egy sztrókon, és csak nagy nehézségek árán tudott beszélni. Szóval, elmondtam neki, hogy a miniszterelnök felterjesztett, aki épp Theresa May volt akkor. Az első, ami May nevére elhagyta anyám száját, hogy szemét egy alak. Mondtam is neki, hogy ezzel nem tudok vitába szállni, és persze visszautasítom a plecsnit. Mire anyám, hogy dehogy mondod vissza, szépen át fogod te venni.

Volt emögött valami családi indíttatás?

Apám és anyám családja is harcolt az első világháborúban. A királyért és a hazáért lőttek rájuk. Amikor gyerek voltam, apám a királyi családnak dolgozott zenészként. A hátsó bejárat volt az övé, én viszont a főbejáraton sétáltam be, és rajtam nem néztek keresztül. Elvi kérdés volt. Ami engem illett, különösképpen nem neheztelek a királyi családra. 

Amit képviselnek, az persze nevetséges, és a birodalom, amíg állt, nagy gonoszságokért volt felelős. Úgy éreztem magam, mint aki egy olyan áruházba lép be, ami bezárásra van ítélve. Na, jó, veszek itt egy sálat, úgyis le van értékelve – ehhez tudnám hasonlítani az érzést. És hát, ha engem tüntetnek ki, az már önmagában jelzi, hogy valami nagyon nem stimmel velük.

Nyitókép: Bryan Bedder/Getty Images for Disney+