Indiana Jones és az elveszett Banderas rejtélye, avagy a filmtörténet leghíresebb cameoszerepei

Már a cannes-i kritikák sejtették, mit sejtették, határozottan állították, hogy Harrison Ford utolsó dobása Indiana Jones-ként nem annyira a szent hármashoz, a kincskereső kalandfilmek klasszikusaihoz, vagyis az első három Indiana Jones-filmhez, inkább a sokat szidott negyedikhez áll közelebb.

Igen, rád nézünk Indiana Jones és a kristálykoponya királysága!

Pedig az elégedetlenkedő sorokból a régi rajongás is könnyűszerrel kiolvasható, mintha csupa olyan, Indy-rajongóból lett filmkritikus írta volna őket, akik – akárcsak mi – akkor is meglátják a jót egy Indiana Jones-filmben, ha azt úgy kell keresni, mint egy elveszett frigyládát vagy egy utolsó kereszteslovagot. 

A mélyről feltörő, nagy kollektív sóhajtozás közepette, miszerint régen minden jobb volt (pedig tényleg minden jobb volt!), azt azért a legtöbben megjegyezték, hogy az Indiana Jones és a sors tárcsája közel sem az a baklövés, mint aminek a 15 évvel ezelőtti Indiana Jones és a kristálykoponya királysága bizonyult, persze döntse el ki-ki a maga a vérmérséklete szerint!

Egy biztos: nem a színészeken múlott.  

Jó látni, hogy a régi szerepeit mostanában rendre felmelegítő Fordot (a folytatások sorában már nagyon várjuk a Még kisebb szemtanút és a Rabbi a vadnyugaton 2-t) hosszú idő után mintha ismét érdekelné, hogy miben is szerepel, és a Fleabag-rajongóknak sem kell a kardjukba dőlniük, amiért Phoebe Waller-Bridge, az angol humor ez idő szerinti legnagyobb reménysége egy újabb gigafranchise-hoz adta a tehetségét (a Star Wars és a James Bond után). 

A stáblistán lejjebb haladva elégedettséggel nyugtázhatjuk, hogy Thomas Kretschmann ismét nácit játszik, ami azt jelenti, hogy a szereposztók nem nagyon erőltették meg magukat, vagy megengedőbben fogalmazva, biztosra mentek. Ehhez képest Mads Mikkelsen főnáciként való szerepeltetése kifejezetten kreatív döntésnek tűnhetett, már csak annyi kellett volna, hogy egy rendes szerepet írjanak a dán fenoménnak és ne csak egy ördögi grimaszt utaljanak ki számára a díszletnáci-raktárból.

Közben persze örömmel nyugtázhatjuk, hogy régi ismerősünk, Indy megbízható segítője, Sallah is visszatér, vagyis John Rhys-Davies két képregény-találkozó között (tavaly a budapesti Comic Conon is lehetett közös fotón pózolni vele) ismét színészi feladatot kapott, még ha kicsit is. 

De míg őt épp az ilyen kicsi, vagy még ennél is kisebb szerepekben szoktuk meg, Antonio Banderas felbukkanása azzal kecsegtet, hogy valami fontos feladatot szántak neki, amihez feltétlenül egy Antonio Banderas-kaliberű sztár karizmájára volt szükség. Máskülönben, gondolhatnánk, minek bajlódni Banderas szerződtetésével, amikor éppen elég őszes halántékú karakterszínészt találni Dél-Európában, akik abszolút alkalmasak „az öreg búvár nem vén búvár” szerepkörre. 

James Mangold rendezőt azonban más megfontolások vezethették, mert szegény Antonio, aki nem olyan rég nyerte el élete első Oscar-jelölését, épp csak annyi időt tölt a vásznon, hogy felkerüljön az Indiana Jones-univerzum szereplőit katalogizáló rajongói oldalakra.

Amikor egy ekkora sztár csak pár pillanatra tűnik fel valaki más filmjében, hogy egy még nála is nagyobb sztár jelenlétét színesítse, azt hollywoodi szakszóval cameo szerepnek szokás nevezni. 

Egy-egy cameo mögött éppúgy lehet haveri-baráti gesztus (jó buli lesz, ugorj be a forgatásra!), rajongóként kikövetelt jelenlét (hatalmas sztár vagyok, látszódni akarok a kedvenc sorozatomban!), vagy éppenséggel az a szomorú helyzet, hogy a vágás végén egy valamirevaló szerepből néhány futó pillanat marad csupán. Ennek utólagos elleplezésére kifejezetten jól jön az említett kifejezés:

Ó, hát úgyis csak egy cameót vállalt!

Lássuk is, kik alkotják a filmtörténet cameo-válogatottját!

Hollywoodi klasszikus Hollywoodról

Hosszan lehetne sorolni Billy Wilder Alkony sugárútjának erényeit, olyan hosszan, hogy az teljes filmtörténeti kurzusokat megtöltene, sőt a következő szemeszterre is maradna kibeszélni való. A némafilmkorszak múltban élő dívájáról és a villájába beköltöző cinikus forgatókönyvíróról szóló tragikus történetnek már a nyitójelenete is tökéletes (a főszereplő medencében lebegő hullájával filmet indítani nem csak 1950-ben volt merész, ma is az lenne), de hogy Wildernek sikerült egy kártyaasztalhoz leültetnie a burleszkek legnagyobb művészét, Buster Keatont, aki tulajdonképpen önmagát, egy letűnt korszak letűnt sztárját alakítja, arra tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy ez maga a tökély. Még ha igen szomorú is.

És nem ő az egyetlen híresség, aki egy apró szerepben sokat ad a hollywoodi bennfentesség érzéséhez: Cecile B. Demille, akit Keatonnal ellentétben nem tört meg a hangosfilm-éra, és aki egyszer némafilmként, később pedig hangosfilmként is megrendezte a Tízparancsolatot, önmagát, a nagy Cecile. B. Demille-t alakítja Wilder sötét Hollywood-meséjében.

Vigyázat, humor az MCU-ban!  

Vannak, akik szerint az új-zélandi reneszánsz ember, Taika Waititi kissé túltolta a humort a rábízott két Thor-filmben, de azt talán senki sem vitatja, hogy a Thor: Ragnarök egyik valóban komikus jelenete az volt, amikor Asgard ripacs színművészei Loki élettörténetét adják elő feltűnően megszépítve, kulisszaszaggató átéléssel. 

Annál is viccesebb ez a kis kikacsintás a mítoszteremtés természetére, mivel a ripacskodó színjátszókat is igazi sztárok játsszák: a mű-Lokit Matt Damon, mű-Thort pedig Liam Hemsworth, ami dupla kikacsintás, hiszen ő az igazi Thort játszó Chris tesója. A színpadi Odin alakítója sem akárki, a királyi szerepben Sam Neill, a nagy új-zélandi színész bohóckodik. 

A Waititi-féle könnyedség új volt, különösen az izzadságszagú előző részhez képest, de hogy milyen gyorsan öregszik minden a képregényvilágban, azt jól mutatja, hogy ami itt még friss volt és fiatalos, az a folytatásban, a Thor: Szerelem és mennydörgésben már inkább tűrt lejárt szavatosságúnak

Rocksztárok a filmsztárokért

Volt idő, nem is olyan régen, hogy Johnny Deppről nem egy eldurvult válás, vagy egy nem túl jó állapotban lévő fogsor jutott az eszünkbe, hanem a filmjei. Fájdalom, ez az idő egyelőre a múlté, de azért ne feledjük el teljesen, már csak azért sem, mert Depp épp a karrierje újraélesztésén munkálkodik. Ennek keretében hamarosan Budapestre érkezik, hogy megrendezze a Modiglianiról szóló filmjét, de először még ad egy koncertet a Hollywood Vampires nevű zenekar húzóneveként. 

Régi hollywoodi szokás, hogy a filmsztárok elirigylik a rocksztárok pózait, Depp azonban, mint azt a koncertnaptára is bizonyítja, nem csak a négy fal között éli ki ilyen irányú ambícióit. Olyannyira nem, hogy leghíresebb szerepébe is beépítette a rock-sztár attitűdöt, és addig-addig mondogatta, hogy Jack Sparrow kalózfiguráját Keith Richards-ról mintázta, mígnem maga az ihletadó modell is feltűnt A Karib-tenger kalózai-sorozatban. Richards nem alakított maradandót, de nem is ezért volt ott, hanem a poén és Depp kedvéért. A sorozat azóta a hullámsír felé tart, de ahogy Depp karrierjét, úgy A Karib-tenger kalózait is korai lenne még temetni.

David Bowie-nak kalóznak sem kellett beöltöznie, elég volt David Bowie-ként megjelennie a Zoolanderben, hogy igazságot tegyen Ben Stiller és Owen Wilson két lábon járó férfimodell-paródiái között. Bowie igazi cameo-specialista volt, feltűnt Ricky Gervais sorozatában, a Futottak még…- ben, a Twin Peaks - Tűz, jöjj velem!-ben, és ő volt Nikola Tesla A tökéletes trükkben. Bowie persze nagyobb szerepeket is vállalt, olykor főszerepeket is, de a villanásokban is otthon volt.

Szupergazdagok a vásznon

Ha már a Tesláknál tartunk, itt kell említenünk, hogy igen, Elon Musk is feltűnt, sőt kezet is rázott Tony Starkkal a Vasember elég gyengére sikerült második részében. Nem Muskon múlott a végeredmény, de azért az ő cameója is elég erőltetettnek tűnik. Talán azért is, mert mire a Vasember 2. elkészült, már milliószor elismételték az alkotók, hogy Robert Downey Jr. Tony Starkját részben Musk alakja ihlette.

De nem Musk volt az egyetlen űrbe vágyó milliárdos, aki helyet követelt magának egy menő franchise-ben, Richard Bransonnak nem volt elég a Virgin-birodalom, neki egy James Bond-pillanat is kellett, amit a Casino Royale-ben, Daniel Craig első filmjében meg is kapott.

Craig nemcsak a James Bond-sorozat újraindításában vett részt, hanem a Star Wars-éban is, igaz, jóval szerényebb szerepben. Egy rohamosztagost játszik Az ébredő erőben, akit eljátszhatott volna bárki, de azért Craig sem nyújt rossz alakítást. A hangja kellőképp rohamosztagosos, a tartása rendben, a sisakja pedig a birodalmi munkavédelmi előírásoknak megfelelően végig rajta marad.

Amerikai elnökök

25 évvel azelőtt, hogy elnökké választották, Donald Trump a Reszkessetek, betörők! második részében törpült el színészileg a 12 éves Macauly Culkin mellett, Bill Clinton azonban már jócskán hivatalban volt, amikor magát alakította egy néhány mondatos szerepben az Elnökcsemete című közepes vígjátékban. Talán Joe Biden járt a legjobban Hollywooddal, ő még alelnök korában alakította önmagát a Városfejlesztési osztályban.

És még sokan mások

• Martin Scorsese mint Robert De Niro utasa a Taxisofőrben. 
• Tom Cruise mint mocskos szájú, kopasz filmproducer a Trópusi viharban. 
• Tarantino a Desperadóban. 
• Stan Lee a Marvel-filmekben. 
• Bill Murray a Zombielandban. 
• Stephen King az Az – Második fejezetben. 
• Bruce Springsteen a Pop, csajok satöbbiben. 
• Madonna a Halj meg máskorban. 
• Robin Williams a Halj meg újra vagy a Kilenc hónap című filmekben…

Nincsenek kőbe vésett szabályai, hogy hol végződik egy cameo és hol kezdődik egy valódi szerep, mindenesetre hosszasan lehetne sorolni a cameo-gyanús alakításokat és a szerepnek is beillő cameókat. 

Nyitókép: Gareth Cattermole/Getty Images for Disney