„Semmi közöm hozzá, mik a politikai nézetei, mégis csalódtam” – interjú Debbie Harryvel, a Blondie alapítójával

Többször is deklarálja a könyvében, hogy a mai napig New York-i punk maradt. Mit jelent ma, a mindennapi életében ez a punkság?

Céltudatos, makacs ember voltam mindig, és az is maradtam a mai napig. Talán ezt jelenti. Ragaszkodom a számomra fontos dolgokhoz, innen nézve mindig is punk leszek. Persze a hetvenes évek New Yorkja réges-rég eltűnt, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy része lehettem annak a kultúrának, ami épp a határán volt a nagy tömegkommunikációs forradalomnak. És aztán része lehetettem annak a világnak is, ami utána következett. Kiváltságos helyzetben voltam.

Az utolsó Blondie-lemezt abban a New York-i stúdióban vették fel, amelyikben David Bowie az utolsó két lemezén dolgozott. Bowie sokat tett azért, hogy a Blondie befusson.

Sokat tett azért, hogy Amerikában megismerjenek minket, hiszen a kezdetek során együtt turnézhattunk vele és Iggy Poppal. Ez valóban ránk irányította a figyelmet idehaza, az Államokban. Bowie-nak is megvolt a maga baja ekkoriban a lemezkiadókkal, akárcsak Iggynek. E tekintetben ugyanabban a cipőben jártunk, hasonló tapasztalatokkal rendelkeztünk, ezért is értettük meg olyan jól egymást. Ezen alapult a barátságunk.

Bowie maga választotta ki a Blondie-t, hogy részt vegyen az Iggy Poppal közös ’77-es turnéjukon?

Szerintem Bowie és Iggy együtt döntött. Ezen a turnén Bowie Iggyt támogatta. Ön valószínűleg nem lehetett még ott, de ha ott volt, azt láthatta, hogy David a show nagy részében a háttérbe húzódik, főleg billentyűsként van jelen, a sztár pedig Iggy. Régi barátság volt az övék.

Többször is említi, hogy ön volt az egyetlen nő ebben a férfivilágban. Ez hogy érintette?

Ilyen volt akkor a világ, a lányok még nem nagyon voltak jelen a popban. 

Én szerencsésnek mondhattam magam, mert életem szerelme (Chris Stein, a Blondie alapítója Debbie Harryvel együtt) is tagja volt a Blondie-nak, így sosem éreztem magányosnak magam. 

Jó lett volna, ha lány barátok is vannak a közelemben, de így sem volt magányos.

Vad turnétörténetek is olvashatók a könyvében: mint írja, Bowie nem kevés kokain felszippantása után egyszer csak „elővette a farkát”, és ragaszkodott hozzá, hogy ön szemrevételezze a méreteit. Kedves anekdotaként ír e jelenetről, ilyesmi azonban ma már teljesen megengedhetetlen lenne.

Hát, én egy ilyen lány vagyok.

A kokain számlájára írható Bowie magánszáma?

Nem hiszem, hogy a drogoknak bármi közük lett volna ehhez. Ez sokkal inkább a flörtölésről szólt. 

Tulajdonképpen kiváltságosnak mondhatom magam. Tudom, hogy sokan, férfiak és nők egyaránt, szívesen lettek volna akkor és ott a helyemben.

Mint írja, ön nem annyira kedvelte a kokaint, annál inkább a heroint. A drogok részei voltak a mindennapjaiknak. Egyszer csak eljött egy pont, amikor elege lett, és leszokott?

Nagyjából így történt. Már nem okozott izgalmat, monotonná vált az egész és meglehetősen problémássá. Úgy éreztem, bölcs dolog, ha megpróbálok leállni vele. Úgyhogy abbahagytam.

Egymaga jött le róla, vagy akadt segítsége?

Az a tapasztalatom, hogy amint fejben megszületik az elhatározás, meg fogod találni a módját, hogyan hagyd abba. Velem legalábbis így történt. Voltak, akik segítettek, de mint mondtam, a döntést magadnak kell meghoznod. Ha nem határozod el magad, nem fog sikerülni.

A drogok segítettek a nagy Blondie-slágerek megírásában?

Egy művész számára minden, amit megtapasztal, hatással van az alkotásra. Aminek megvan a maga jó és rossz oldala. De senkit sem bátorítok a drogozásra, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nekem szerencsém volt. Szerencsém volt, mert életben maradtam. 

De a barátaim közül sokan meghaltak, nagy veszteségeket szenvedtem. Szóval, senkit sem buzdítanék erre.

A dobosukat, Clem Burke-öt újsághirdetésre jelentkező zenészek közt találták meg. Mint írja, miközben Clem előadta, mit tud, váratlanul betoppant a meghallgatásra Patti Smith. Le akarta nyúlni a jövendőbeli dobosukat?

Engem is meglepett, hogy Patti Smith megjelent, magam sem tudom, mit keresett ott. Talán kíváncsiságból jött el, hogy megnézze, miben is mesterkedik a konkurencia, de az is lehet, hogy részeg volt. 

Riválisnak tekintették egymást?

Én biztosan nem éreztem őt versenytársnak, annyira más műfajban utaztunk, teljesen más stílust képviseltünk. Ő a költészet, az értelmiségi világ felől érkezett, míg én a pop, a rock’n’roll, az r’n’b, a lánycsapatok felől. Nem éreztem, hogy egy versenyszámban indulnánk, de azt tőle kéne megkérdeznie, hogy ő mit gondolt rólam, a riválisának tekintett-e.

Valakivel azért csak rivalizált…

Persze, már csak azért is, mert a rivalizálás az alaptermészetem kiiktathatatlan része, szinte mindenkit a versenytársamnak tekintettem. Olyan vagyok e tekintetben, mint egy sportoló. Nem a düh hajt, inkább a kíváncsiság, hogy mások mit csinálnak.

„Barbarella speeden” – mondta önre Iggy Pop. Találó a megjegyzése?

Clem, a dobosunk mindent nagyon gyorsan játszott, szerintem Iggy erre értette, hogy speeden vagyok. Ami a Barbarella-hasonlóságot illeti, ezt nagyon is hízelgőnek éreztem. Barbarellát (egy űrutazós-erotikus francia képregény hősnője, filmen Jane Fonda játszotta) mindig is nagyon szexinek és bájosnak találtam.

A színpadi megjelenését azonban nem Barbarella, hanem Marilyn Monroe ihlette, legalábbis ezt írja a könyvében.  

Kétségtelen, hogy Marilyn, a filmvászon szőke istennője nagy hatással volt rám, ám ettől még nem másokat, csakis magamat alakítom a színpadon. 

Persze, felnéztem az elérhetetlennek látszó, ragyogó női ikonokra, és azt gondoltam, a szőke image, és hozzá a Blondie név olyasmi, amivel a közönség könnyen azonosulhat. Más nevekkel, más koncepciókkal is próbálkoztunk, de végül ez lett a nyerő.

Milyen más nevek kerültek szóba?

Játszottam a Stillettoes nevű trióban, Chris és én pedig egy darabig Angel and the Snake néven léptünk fel, ami természetesen az Édenkertre utalt. Szóba került még néhány másik elnevezés, de azokra már nem emlékszem. Egyébként nem vagyok meggyőződve, hogy olyan szerencsés, hogy pont a „szöszi” név ragadt meg, túl gyakori kifejezés ez nálunk. A névválasztásban nagy szerepe volt a Blondie nevű régi képregényfigurának is. Az együttes minden tagja nagy képregényrajongó volt, a mangákat is nagyon bírtuk.

John Waters (interjúnk vele itt), aki a Hajlakkban rendezte önt, egyszer megjegyezte, hogy Madonna a Blonde Ambition turnéjával tulajdonképpen ellopta az ön karrierjét.

Látok benne igazságot. John Waters okos ember. Nem hiszem, hogy bírálatnak szánta, inkább csak egy megfigyelésnek.

Találkozott Madonnával?

Naná!

És említette neki Waters meglátását?

Nem.

A Blondie kezdeti időszakában ön és Chris Stein Manhattanban, az akkor még veszélyes környéknek számító Lower East Side-on béreltek lakást. Egy éjszaka, a koncertjükről hazatérve egy késes alak támadt önökre a lakásuk ajtajában. A támadó megerőszakolta önt. A könyvében azt írja, nem érzett nagy félelmet, jobban fájt, hogy a megerőszakolója a gitárjaikat is elvitte. Úgy ír az egészről, mintha ez is csak egy lenne a többi múltidéző sztori közül.

Csak azt tudom mondani erre, hogy fura egy alak vagyok.

Egy másik történetben is szerepel fegyver: a hírhedt producernél, Phil Spectornál vendégeskedtek, amikor Spector elővette a pisztolyát, és beledugta a combig érő bőr csizmájába. Ekkor sem félt?

Nem éreztem magam veszélyben. Úgy éreztem, ez mind része a showbiznisznek. Ezért is voltunk Spectornál, a biznisz miatt, hátha egyszer együtt dolgozhatunk. Ami nagy megtiszteltetés lett volna. Mélyen érint Phil Spector tragédiája (Spectort 2009-ben gyilkosságért ítélték el, 2021-ben halt meg a börtönben), de persze nem gondolom, hogy fel kellene oldozni a bűnei alól. 

Phil Spector élete olyan, mint egy opera. Úgy érzem, csak a jéghegy csúcsát láthattuk belőle.

Elmeséli a könyvében, hogyan verte át önöket Jean-Luc Godard, amikor ön és Chris felkeresték azzal, hogy elkészítenék az Alphaville remake-jét. Godard 1000 dollárt fizettetett önökkel, noha nem is rendelkezett a jogokkal. Megpróbálták visszaszerezni az ezrest?

Nem, nem. Nekem már az is nagy öröm volt, hogy találkozhattam Godard-ral. Látszott, hogy élvezi a hírnevét. Az volt az érzésem, hogy maga körül mindenkit idiótának tart. Mindenki el volt alélva tőle, hogy micsoda egy zseni. Istennek gondolták, amin Godard szerintem jókat derült magában.

Egyáltalán, Godard ismerte a Blondie zenéjét?

Igen.

Miről beszélgettek?

Mi inkább csak kellemkedtünk, és főleg róla beszélgettünk, ő volt a téma.

Szemben az Alphaville remake-jével, David Cronenberg Videodrome című klasszikusa valóban megvalósult. James Woodsszal játszott együtt, akiről az utóbbi években nem annyira színészként, mint inkább szélsőjobbos összeesküvés-elméletek híveként lehet hallani. Követte, mi történt Woodsszal?

Csalódottságot érzek, mert színészként nagy tehetség. Semmi közöm hozzá, mik a politikai nézetei, mégis csalódtam.

New York-i punkként követi az amerikai politikát?

Igen.

Az elnökök sorában kikre tudott felnézni?

Obamát remek ítélőképességgel megáldott, okos embernek gondoltam. Csoda, hogy egyáltalán elnökké választották, de az, hogy így lett, a politikai berendezkedésünk legjobb pillanatait idézte. Szerettem Kennedyt is, csodálatos beszédeket tudott mondani. Jimmy Cartert is rendes fickónak tartottam. A politikatörténet nem az én asztalom, kapásból most ők jutnak az eszembe. Szerintem a jelenlegi elnökünk, Biden is jó munkát végez, nagyon sokat tett például azért, hogy a pandémiából talpra álljunk, de mint mondtam, nem vagyok szakértő. A dark money beáramlását ugyanakkor nagy problémának látom, azokat a kívülről jött kampánypénzeket, amikkel szenátusi vagy képviselőházi helyeket, vagy akár elnökjelöltséget is lehet venni.

Ami a pénzeket illeti, a memoárjából úgy tűnik, hiába tartozott a rocksztárok közé, mégsem tett szert olyan vagyonra, amit a rocksztársághoz szoktunk társítani.

Ebből a szempontból két korszaka van a karrierünknek. Az első korszakban egy komoly adózási problémával kellett szembenéznünk. 

Rossz volt a menedzserünk, mi pedig hülyék voltunk, tudatlanok. 

Miután újrakezdtük a munkát, már jobb tanácsadóink voltak, jobbra fordultak a dolgaink.

Azt írja, New York-i punk lévén a brit punkoktól tanulta el a pogózást. Mikor pogózott utoljára?

Ezer éve már. Hiányzik is. Próbálta?

Sajnos, nem.

Ki kéne próbálnia.

Lehet még New Yorkban hitelesen punknak lenni?

Brooklynban vannak még igazi rockklubok, és van néhány kisebb hely New Yorkban is.

Debbie Harry Ez van című memoárját  a Jaffa Kiadó jelentette meg.

Nyitókép: Dave J Hogan/Getty Images