„Ebben volt Robin Williams zsenialitása” – exkluzív interjú az Oscar-díjas Barry Levinsonnal, az Esőember rendezőjével

Al Pacinót 2010 óta három filmben is rendezte. Meg lehet mondani egy ilyen kaliberű színésznek, hogy Al, itt most egy kicsit vegyél vissza, vagy itt most egy kicsit többet mutass?

Ezt kell tennie a rendezőnek. Azt kell mondani ilyenkor, hogy talán próbáljuk ki másképp, mi lenne, ha ehelyett most valami mást próbálnánk. Ez a munka része. Az olyan színészek, mint Al vagy Bob (Robert De Niro – a szerk.), ha javasolsz nekik valamit, és annak van értelme, ki fogják azt próbálni. És meglátjuk, működik-e. Mert ebben a szakmában nincsen biztos módszer, a kísérletezés része a filmkészítésnek. Al is, Bob is mindig felkészülten érkezik a forgatásra, alaposan átgondolva, miből mit lehetne kihozni. Ha a helyzet megengedi, kicsit alakítgatjuk a jeleneteket, van, hogy én dobok be egy plusz mondatot, van, hogy ők tesznek hozzá egyet, így megy ez.

Kinek a szívügye volt, Pacinóé vagy az öné, hogy filmet készítsenek Philip Roth kései kisregényéből, a Kiégésből?

Al mindenképp meg akarta csinálni. Ez azért nem az a fajta könyv volt, amire Hollywood ráveti magát, és már adja is a pénzt. Nagyon kevés pénzből csináltuk, de a producerek nem szeretik, ha fény derül az ilyesmire, ők abban érdekeltek, hogy minél drágábbnak tüntessék fel a filmjüket.

Al szívügye volt a film, én pedig boldogan benne voltam, úgy gondoltam, Al nagyot alakíthat benne, úgyhogy végül megtaláltuk a módját, hogy leforgathassuk. 

Több mint a felét a saját házamban vettük fel, Connecticutban. Ha a család, a gyerekek otthon voltak, valahogy megoldottuk. Kétmillió dollárból gazdálkodtuk ki az egészet. Igazi házi készítésű mozi volt, ennél háziasabb film nincs is. Néha 1-2 hétre le kellett állnunk, mert Alnak máshol volt dolga. Épp rosszul állt anyagilag, valami rossz befektetés miatt, ezért néha el kellett utaznia, hogy pénzt csináljon, azt hiszem, előadásokat tartott. Szeptemberben kezdtük a filmet, januárra végeztünk. Csodás élmény volt. Al nagyot alakított, de nem sokan látták, a forgalmazónk nem akart költeni rá, ide-oda adogatták a filmet. A dolog pénzügyi része maga volt a rémálom, de a kreatív részét nagyon élveztem.

A regény szerzője, Philip Roth nem volt oda Hollywoodért, a könyveiből készült filmekért pedig még annyira sem. Megmutatták neki a filmjüket?

Nem hiszem, hogy bárki megmutatta volna neki. Nem hiszem, hogy meg akarta volna nézni, annyira ki volt ábrándulva Hollywoodból. Talán akkor már beteg is volt, bár ebben nem vagyok biztos.

Utoljára a Paterno című filmet forgatta Pacinóval. Rév Marcell volt az operatőre, vele forgatja a fia, Sam Levinson az Eufória című sorozatot. Nem okozott családi vitát, hogy ki dolgozzon a magyar operatőrrel legközelebb?

Marcell fantasztikus. Sam figyelt fel a munkájára, találkoztak, és remekül megértették egymást. És mivel Marcell épp ráért, vele forgattam a Paternót. Csodálatosan tehetséges fiatalember. Ő és Sam nagyon jól kijönnek egymással, remek párost alkotnak.

Robin Williams-szel is több alkalommal dolgozott, leghíresebb filmjük, a Jó reggelt, Vietnam! a háborús vígjátékok klasszikusa.Williams olyan embernek tűnt, aki a forgatási szünetekben sem tud leállni és ontja a poénokat. Ontotta a poénokat?

Volt, hogy kikapcsolt, de volt, hogy tovább játszott. Elmondok egy történetet, ami jól mutatja Robin zsenialitását, és hogy mennyit tett hozzá a Jó reggelt, Vietnam!-hoz. A jelenet a következő: Robin helybélieket, vietnámiakat tanít angolra. Felvettük, szörnyen sikerült. Felvettük még egyszer, hamis volt az egész. Robin tette a dolgát, de a vietnámi szereplőink szájából, akik nem voltak tanult színészek, gépiesen csengtek a mondatok, mű volt az egész. Szünetet rendeltem el és azon törtem a fejemet, mégis mit csináljak, mivel lehetne élővé tenni a jelenetet. Gondterhelten járkáltam fel-alá, amikor észrevettem, hogy Robin és a vietnámi színészek nagyokat nevetve beszélgetnek. Gyorsan szóltam az első asszisztensnek, hogy forgatunk.

Robinnak annyit mondtam, hogy ne ragaszkodjon a forgatókönyv szövegéhez, a lényeg, hogy próbáljon hasonló hangulatot teremteni, mint a szünetben. 

Azt mondtam neki, úgy teszünk, mintha nem is forgatnánk, nem fogok mondani semmit, csak a kezemmel jelzek. Így vettük fel a jelenetet. Elengedtük a forgatókönyvet, Robin pedig olyan volt, mint a jól ismert Robin: csak mondta a magáét és mindenki a hatása alá került. Elképesztő tehetsége volt ehhez. Ebben volt Robin Williams zsenialitása.

Gondolom, Pacino, De Niro vagy Dustin Hoffman ennél jóval visszafogottabbak…

Igen. De Robin mindvégig tudta, merre tart a jelenet, végig is ment ezen az úton, de közben játszott a többiekkel, szórakoztatta őket. És így egyszerre hihetővé vált az egész.

A Jó reggelt, Vietnam! után következett az Esőember Dustin Hoffman és Tom Cruise párosával, amiért Hoffmannal egyetemben megkapta az Oscart. Úgy tudni, eredetileg Spielberg rendezte volna a filmet, majd Sidney Pollack próbálkozott, és csak ezután került ön a képbe.

Jöttek-mentek a rendezők. Sidney Pollackról biztosan tudok, ugyanaz volt az ügynökünk, Michael Ovitz, aki azzal keresett meg, hogy Sidney Pollacknak gondjai adódtak egy forgatókönyvvel, esetleg segítenék-e neki. Leültem néhányszor beszélgetni Pollackkal, de végül dobta a filmet, engem meg felkértek, hogy rendezzem meg.

Korábban is dolgozott Polackkal, az Aranyoskámon, bár nem volt feltüntetve a stáblistán. Mi volt a dolga?

Besegítettem egy kicsit, de őszintén szólva nem tudom, mennyit tettem hozzá a filmhez, néhány hétig ott voltam a közelben, ha szükség lenne rám. Nem tudnám megmondani pontosan, mit is csináltam, régen volt, homályos emlék, talán arra kellettem, hogy Sidney kikérje a véleményemet erről-arról, hogy megfuttassa az ötleteit.

Remekül működő párosokkal dolgozott: Hoffman és Cruise az Esőemberben, De Niro és Hoffman az Amikor a farok csóváljában és a Sleepersben… Vagy Warren Beatty és Annette Bening a Bugsyban: ők annyira jól kijöttek egymással, hogy utóbb össze is házasodtak. Érezhető volt a kettejük közti kémia a forgatáson?

Valószínűleg túlságosan is naiv vagyok, mert rendezői szemmel nekem csak annyi tűnt fel, hogy hűha, milyen remek az összhang közöttük. Annyira a munkára koncentráltam, hogy fel sem merült, hogy netán épp a szemem láttára szeretnek egymásba.

Az esküvőre azért meghívták?

Ha jól emlékszem, titokban házasodtak össze, aztán Warren felhívott, hogy ugorjak át, és akkor beszámolt az eseményről.

Az Esőemberben is remekül működött a főszereplőpáros, még ha nem is a Beatty-Bening hőfokon. Hoffman és Cruise volt az első kiszemelt a főszerepekre?

Mire én megjelentem a színen mint rendező, ők már rég igent mondtak. Már vagy három-négy éve. Aztán elkezdtük a közös munkát és sok mindent megváltoztattunk. Mindketten nagyon nyitottak voltak, sokat improvizáltunk. Tomnak színészként, a szerepe szerint sok nyomta a vállát, hiszen neki kellett előremozdítania a cselekményt. Itt van egy fickó, akinek a nyakába szakad az autizmussal élő bátyja, akinek a létezéséről nem is tudott, és ott vannak a pénzügyek is. Tomnak meg kellett találnia a módját, hogy úgy vigye mindig előbbre a történetet, hogy ne váljék a dolog monotonná.

De Dustin és Bob párosa is remekül működött, amikor az Amikor a farok csóválját forgattuk. Bob is, Dustin is nagyon az elemében volt, fejest ugrottak ebbe a világba, nyitottak voltak a kísérletezésre, ami nekem is nagyon fekszik. Sok apró, de értékes pillanat születhet így. Mindehhez persze kellett egy erős forgatókönyv, és David Mamet forgatókönyve ilyen volt. Hozzá kell tegyem, Anne Heche is nagyszerű volt, ő volt az ütköző a Bob és Dustin játszotta karakterek közt, talán az egyetlen szereplő a filmben, aki megőrizte a józanságát. Aki ki is mondja, hogy mégis, mi van? Mit csinálunk mi itt? Háborút fogunk indítani? Szerettem csinálni ezt a filmet.

Legújabb filmje Harry Haftról, a bokszolóról szól, aki túlélte Auschwitzot. Ön 1942-ben született Baltimore-ban: hallott bármit is odahaza a holokausztról?

Semmit. Soha senki nem beszélt róla. Egy kis házban laktunk, a nagyszüleimmel együtt. Öt éves lehettem, amikor megjelent nálunk egy férfi, nem ismertem, aztán kiderült, hogy a nagymamám testvére. Korábban egy szó sem esett róla, és akkor egyszer csak itt van ez a rokon, Simka, aki heteket fog nálunk tölteni. Jiddisül beszéltek, ha nem akarták, hogy értsem őket. Az én szobámba szállásolták el. Az első éjszaka arra riadtam fel, hogy kiabál álmában, vadul forgolódik az ágyában. A szoba másik végében aludt. Nem értettem semmit az egészből. Ugyanez történt a következő éjszaka is, és így tovább. Vadul forgolódott, dobálta magát és egy számomra ismeretlen nyelven beszélt. Két hét múlva továbbállt, New Jersey-ben telepedett le. 16 éves voltam, amikor újra szóba került. 

Ülök anyámmal a konyhában, és anyám mintegy mellékesen megemlíti, hogy Simka koncentrációs táborban volt. Hogy hol? – kérdeztem vissza, annyira meglepődtem. Fogalmam sem volt róla.

A bokszoló-filmek klasszikusa a Dühöngő bika Robert De Niróval. Nem kérdezte ki De Nirót, mielőtt belevágott Harry Haft történetébe?

Nem, mert a Dühöngő bikában De Niro egy profit alakított, Jake LaMottát, aki nagyon is tudta, hogyan kell bokszolni, míg Harry sosem tanulta meg igazán. Olyan volt a ringben, mint egy elszabadult hajóágyú. Semmi technika.

Az utolsó filmje, amit De Niróval forgatott, a nagy pénzügyi csalóról, Bernie Madoffról szólt, aki tavaly halt meg, miközben a 150 éves börtönbüntetését töltötte. Madoff a világ egyik legnagyobb piramisjátékát működtette, több hollywoodi nagyágyút is megkárosított. Ön nem volt köztük?

Szerencsére engem személyesen nem érintett a dolog, de ismertem olyanokat, akiket igen. És olyanokat is, akik mások pénzügyi machinációinak estek áldozatul, de Bernie Madoff volt a pénzügyi csalások abszolút bajnoka, aki dollármilliárdokkal játszott. 

Nyitókép: Frederick M. Brown / Getty Images