Megnéztük Al Pacinót színpadon, és azóta várjuk, hogy újra láthassuk

A bomba 2010 kora őszén robbant.  

A hír, hogy Al Pacino hamarosan fellép New Yorkban, a Broadway-n, a nyugati 44. utcában, a Broadhurst színházban, régóta nem tapasztalt izgalommal töltötte el világszerte mindazokat, akik Mindenre Képesek, hogy Élőben Láthassák Al Pacinót. 

A sokakat kínzó kór röviden: M.K.É.L.A.P.

A jegyelővétel megkezdődött, az M.K.É.L.A.P.-pal élők, főleg a távoli kontinenseken, remegő kézzel ellenőrizték számlaegyenlegüket, hogy eldöntsék: kigazdálkodható-e egy közel 150 dolláros színházjegy (plusz az olyan apróságok, mint a repülőjegy és a szállás), és ha igen, nem őrültség-e A velencei kalmár egy szünettel játszott, háromórás előadásáért kiadni egy kisebbfajta vagyont. A másik oldalon persze ott tornyosult Al Pacino, A-L P-A-C-I-N-O, és a soha vissza nem térő lehetőség, hogy néhány széksor távolságból csodálhassuk, amint szegény Shylock egyre megtörtebb alakjában brillírozik. Ahogy csak Al Pacino tud.

A filmsztárokat felvonultató színházi előadások producerei, bár könnyen lehet, hogy szabadidejükben a nagybetűs művészet lelkes támogatói, ugyanúgy a kassza csilingeléséből élnek, mint a hollywoodi filmstúdióknál alkalmazott kollégáik. A színház, legalábbis a broadway-i értelemben vett színház puszta üzlet, sok millió dolláros tétekkel. 

A 44. utcában Shakespeare önmagában nem garancia a teltházra, kell Pacino is, aki még egy kelet-európai rajongót is őrült tettekre sarkallhat. 

Mint az a fentiekből is kiderül, igen, 2010-ben a Budapest-Manhattan távolság sem riasztott el minket attól, hogy élőben láthassuk Al Pacinót A velencei kalmárban. És elnézve a zsúfolásig megtelt nézőteret, így tett sok más színházi turista és Pacino-fanatikus is.

A nagy színész ekkoriban már javában küzdött a nagy Al Pacinó-s manírokkal, de a csata még korántsem tűnt megnyerhetetlennek (mára köztudottan győztek a manírok), az előadás is e szellemben zajlott, hol a színészt, hol a sztárt lehetett látni, sőt még Shakespeare-ből is átjött valami. Nem rossz üzlet, s hogy valóban mennyire nem volt rossz, azt a bevételi mutatók gyorsan vissza is igazolták. A produkció (amelyben a Stranger Things későbbi sztárja, az akkor még alig ismert David Harbour is fontos szerepet játszott) alig két hónap alatt visszahozta azt a 3 és fél millió dollárt, amibe a színrevitele került. És akkor még jó egy hónap hátra volt a színházi előadásnak sem utolsó Pacino-spottingból.

Ugyanebben az évben Denzel Washingtonért is megnyíltak a pénztárcák, és nyitva is maradtak: a kétszeres Oscar-díjas színész August Wilson színdarabjában, a Kerítésekben lépett fel a megszokott Broadway-méretekhez képest kicsinek számító Cort Theaterben. A nagy Denzel a kis színházban is csodát tett, a nyitóhét egymillió dolláros bevétellel zárult, a második hét is meghaladta a milliós álomhatárt, és így tovább – az ötvenes években játszódó pittsburghi családtörténet a szemetesként dolgozó apával a főszerepben három hónap alatt közel 13 millió dollárnyi jegybevételt hozott. Washington később filmet rendezett a darabból, természetesen saját magával a főszerepben, de nem ő, hanem a feleséget alakító Viola Davis kapott Oscar-díjat.

Tom Hanksnek is összejött már két Oscar-díj, amikor színpadra lépett a Broadway-n, a bulvárújságírás veteránjainak emléket állító Lucky Guy című darabban. Hanks régi jó kapcsolatot ápolt a szerzővel, hiszen Nora Ephronnak köszönhette két korai sikerét, A szerelem hullámhosszán és A szerelem hálójában című romantikus komédiákat. A Lucky Guy nem írt történelmet, de Hanksre akkora igény mutatkozott, hogy a három hónapig futó előadás (egy hollywoodi sztárt ennél hosszabb időre szinte lehetetlenség lekötni) közel 23 millió dolláros bevételnél állt meg. A kritikusok nemcsak a darabbal bántak kesztyűs kézzel, de Hanks Broadway-debütálásával sem voltak szigorúak.

Scarlett Johanssonnal már korántsem bánt ilyen megengedően a kritika, a Macska a forró bádogtetőn Maggie-jeként színpadra lépő Johansson finoman szólva sem nyűgözte le az ítészeket. 

Egyesekben az az eretnek gondolat is megfogalmazódott, hogy a színésznő híján van a szerephez nélkülözhetetlen színházi eszköztárnak. Ám abban mindenki egyetértett, hogy a nyomába sem ér Elizabeth Taylor híres alakításának. Ami biztos, hogy a 15 héten át futó produkció a New York Times beszámolója szerint anyagilag is megbukott, a Johansson nevével reklámozott előadás tisztes vesztéséggel zárult. 

Hogy a színésznő hogy viselte a kedvezőtlen kritikát, nem tudjuk, James Franco viszont kifejezetten rosszul tűrte, hogy a New York Times kritikusának nem tetszett az Egerek és emberek Broadway-előadásában nyújtott alakítása. Franco egy Instagram-posztban „little bitch”-nek (szabad fordításban: „kis kurva”) titulálta a Times színikritikusát, Ben Brantley-t, a nyomaték kedvéért pedig még azt is hozzátette, hogy a színházi közösség gyűlöli őt. Mármint Franco szerint a Franco alakítását kritizáló kritikust. A kis közjáték azzal zárult, hogy a színész  törölte a bejegyzését, a produkció pedig még ennél is szebb véget ért: már 12 hét elteltével visszahozta a közel 4 millió dolláros befektetést, és milliós bevételeket produkált a hátralévő hetekben is.

Christopher Walkent, az amerikai filmtörténet még Pacinónál is többször utánzott ikonját a kritika és a közönség is egyaránt imádta, olyannyira, hogy valahányszor a gengszterekre szakosodott színész színpadra lépett Martin McDonagh fekete komédiájában, A nagy kézrablásban, a nézők üdvrivalgásban törtek ki. Kelet-európai szemnek szokatlannak tűnhetett e sztárkultusz, főleg színházban, de ez sem zavarta meg a műélvezetet. 

Walken Walkenebb volt Walkennél, jelenléte minden dollárt megért, amit kiadtunk a földszinti – vagyis látótávolságon belül lévő – ülőhelyért. A három és fél hónapig futó előadást rajtunk kívül még 102 171 néző látta, és több mint 7 millió dollár gyűlt össze a pénztárakban.

Hasonlóan emlékezetes élményben volt részünk Glenn Close és John Lithgow láttán. A két nagy amerikai színész profi alakítását 145 dollárért élvezhettük, ami színészekre lebontva 72,5 USD/sztár. Close és Lithgow ezúttal a középosztálybeli családi poklok ábrázolásában verhetetlen Edward Albee drámájában, a Kényes egyensúlyban brillírozott megsavanyodott házastársakként – a végeredmény: 4 hónap alatt 18 millió dollár és némi apró. Persze, ha a főszereplő sztárok még házasok is, valóban házasok, mint Rachel Weisz és Daniel Craig, az még nagyobb reklámértékkel bír. A házaspár Harold Pinter szerelmi háromszögdrámájában, az Árulásban szerepelt a Broadway-n, és 14 hét alatt 14 és fél millió dollár folyt be a kasszába.

Nem sokkal a pandémia előtt Jake Gyllenhaal is visszatért a Broadway-re. 

Gyllenhaal először 2015-ben lépett színpadra a Constellations című darabban, majd 2017-ben Stephen Sondheim musicalje, a Sunday in the Park with George következett, rá két évre pedig ismét a próza volt a soros: a Sea Wall / A Life című monodráma 2019-ben. Az utolsó hét bevételei több mint 800 ezer dollárra rúgtak, ami nem rossz egy olyan színdarabtól, ami összesen két monológból és egy világsztárból áll. A teljesség kedvéért: Gyllenhall mellett az előadás másik főszereplője Tom Sturridge volt.

Gyllenhall még kiélvezhette az utolsó boldog Broadway-évet. Hamarosan jött a pandémia, és a Great White Way mind a 41 színháza bezárta kapuit. A zárás óta több mint két év telt el, és mostanában már a hollywoodi sztárok is kezdenek visszaszivárogni a Broadway színpadaira. Hugh Jackmant a Music Manben, Daniel Craiget a Macbethben, Billy Crystalt a Mr. Saturday Nightban, Laurence Fishburne-t az American Buffalóban, Pamela Andersont pedig a Chicagóban lehet közelebbről szemügyre venni.

De miben reménykedhetnek azok, akik… Igen, azok, akik Mindenre Képesek, hogy Élőben Láthassák Al Pacinót?

Nyitókép: Walter McBride/Corbis via Getty Images