„A mai napig tudok sírni az elvesztett magzat miatt” – Czakó Zsófia a gyászról, a női testről és a kórházak „C” szobáiról

Második könyvével jelentkezett idén tavasszal Czakó Zsófia. A Szívhang című kötet egy vetélés igaz történetét járja körbe, de jóval több, mint traumafeldolgozó írás. A kapcsolódó kórházi élmények és a vidékre költöző főhősre zúduló jó tanácsok ellentmondásai élesen világítanak rá, milyen nehézkes az átjárás szubkultúráink között, és mennyire nehezített a kommunikáció. Czakó Zsófival kórházi „C” szobáról, szavazatszámlálókról és mindennapi kultúrsokkjainkról beszélgettünk.

A Nagypénteken nem illik kertészkedni után a Szívhang is olyan szöveg, ami vállaltan rólad szól. Mennyire segít az írás feldolgozni a személyes élményeket és traumákat?

Amikor ez az egész megtörtént, elég mélyre zuhantam, és biztos voltam benne, hogy a kilábaláshoz külső segítségre lesz szükségem, hiszen már azt is nehezen fogadtam el, hogy a teherbeesés nekem nem megy magától értetődően. Az írással kifejezetten az volt a célom, hogy valahogy segítsek magamon. A pályázatot, amire társadalmi problémákat feldolgozó munkákat vártak, csak fél évvel később láttam, de éreztem, hogy a szövegem nagyon sokféle módon passzolhat ide.

Sikerült közben feldolgozni mindazt, ami történt?

Anya lettem azóta, és azt hiszem, hogy elvégeztem a feldolgozáshoz kellő munkát, már teljesen nyíltan, sőt szívesen beszélek erről az időszakról. De a mai napig tudok sírni az elvesztett magzat miatt.

Amikor megérkezett a nyomdából a könyv, olyan volt egy picit, mintha ő érkezne meg, és ez nagyon megérintett.

A könyv nem csak erről a tragikus élményről szól; legalább ekkora hangsúlyt kap benne a kultúrák találkozásának sokkja is. Melyik szálat érzed erősebbnek?

A kettősséget érzem erősnek. Teljesen más világban nőttem fel, mint amiben most élek, hiszen pár éve a fővárosból egy borsodi kis faluba költöztünk a férjemmel, és nem túlzás azt mondani, hogy a két világ közt óriási szakadék tátong. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak szinte kibékíthetetlenül más. Ebbe a szakadékba zuhantam bele életem eddigi legjelentősebb traumájával, ami azt hiszem, jócskán fel is erősítette a kontrasztot. Főleg mivel az egyenlőtlenség – vagy akár igazságtalanság – mindennél jobban kijön az egészségügyi ellátásban, a terhességhez kapcsolódó hiedelmek és meggyőződések pedig szintén homlokegyenest eltérnek a két világban.

A választások utáni időszak jut eszembe, amikor sok szavazatszámláló posztolt arról, hogy új univerzumba csöppent egynapos látogatása során. (És erről szólt a Házon kívül választás utáni riportja is.)

Nekem annyiban más a helyzetem, hogy lassan részese leszek egy közösségnek, ahová egyébként nem lenne bejárásom – hiszen mi itt élünk nap mint nap. De ha már behoztad ezt a témát, az nekem is érdekes tapasztalás, hogy mennyire árnyalja a sziklaszilárdnak hitt nézeteket, ha belecsöppenünk másvalaki valóságába. 

A helyi kormánypárti jelölt ide is hetente jött utat átadni, osztani valamit, részt vesz a falunapon, kalácsot vág, ismerik az arcát, miközben az ellenzékit életemben nem láttam. 

A mindennapokban így akarva-akaratlanul közelebb kerültem az itteniek megéléséhez: teljesen normális, hogy az, hogy mondjuk a CEU-val mi lesz, az itt senkit nem érdekel, és ehhez egyáltalán nem kell szűk látókörűnek lenni.

Én is így gondolom, éppen ezért nagyon tetszett, hogy ezeket a különbségeket szeretettel mutattad be a könyvben.

Fontosnak tartottam ezt, mert egyrészt a párbeszéd híve vagyok, másrészt mert ezek a különbözőségek részei a mindennapjainknak, és még csak vidékre sem kell utazni hozzájuk. Pont a napokban volt egy másik irányú kultúrsokk élményem, amikor a könyvbemutató miatt Pesten voltam. Két éve nem ültem BKV-n, és a metrón azonnal filmbe illő jelenetbe csöppentem: a jobbomon egy lány üvöltötte a telefonba, hogy „ma éjjel nem szoplak le”, a másik oldalamon pedig állatvédők lobogtattak egy telefont, mutatva, hogyan gyömöszölik szegény csirkéket a ketrecekbe. Az Újlipótvárosból is nehéz átlátni a Blahára, a különbség csak annyi, hogy ki tudsz menekülni, ha sok, amit a másik oldalon látsz. A „C” szobából viszont nincs átjárás.

A vetélés utáni kaparás miatt egy olyan kórterembe kerültél, ahol rajtad kívül csak cigány lányok, asszonyok voltak. Erre a folyosóra, szárnyra hivatkoznak a kórházban „C” szobaként, igaz?

Ez a kórháznak az egyik patológiás folyosója, nők vannak itt nőgyógyászati problémákkal: kaparás, mióma, petevezeték-gyulladás és legfőképpen abortusz: itt nem gyerekek sírnak, nem kismamák vannak összezárva, hanem szinte kivétel nélkül nehéz sorsú cigány nők. 

Én úgy kerültem ide, hogy nem ismertem a viszonyokat, és nem tudtam, hogy a „C” szobában azok fekszenek, akik nem adtak pénzt. Nem tudtam, hogy kell. 

De nem bántam meg, mert nagyon szemléletformáló tapasztalat volt, és a könyvemben is a szobát érintő részeken szerettem a legjobban dolgozni. Még akkor is, ha felkavaró és zavarba ejtő volt, hogy fehér nőként még a nehezebb körülmények között is élveztem bizonyos privilégiumokat. Ha mást nem, legalább azt, hogy nagyobb emberséggel szóltak hozzám. Olyan nők között feküdtem, akiket egyfelől nagyon sajnáltam, másrészt volt, akitől féltem is, és nem mondom, hogy ez könnyű volt feldolgozni.

Mi segített átlépni a különbségeken?

A kommunikáció. Ha az ember nyit a másik felé, ha figyel, akkor megérti, hogy van, akinek a kényszerű abortusz óriási gyászmunka, másvalakinek pedig nincs ideje erre, és műtét előtt azon agyal, hogy melyik gyöngyösi buszt fogja tudni elérni. Egy ilyen kórteremben nagyon gyorsan változik a kép, eltolnak valakit a műtőbe, behoznak valakit, akinek csupa vér a combja, hallod, ahogy a nők a családtagjaikkal párjukkal beszélnek, miközben rengeteg minden kiderül róluk. Muszáj valahogy kommunikálni. Ezt egyébként nemcsak én éreztem így. Egy másik lányban is megfogalmazódott, hogy „nem jól van ez, nem igazságos”, hogy valaki nagyon szeretne gyereket, és nem lesz neki, másnál meg ha kell, ha nem, jön az újabb terhesség. Vagyis az én történetem, világom is érthetőbb lett nekik az összezártság közben.

Említetted, hogy pénzzel másik szobába kerülhettél volna. Szerinted csak pénz kérdése az orvosi ellátás színvonala?

Azt hiszem, nem. Sokat számít, de az állami rendszerben is találkozik az ember olyan asszisztenssel, aki képes az együttérzésre, vagy orvossal, akin azt érzed, boldog, hogy segíthet. Miközben a magánegészségügyben is elhangozhat olyan, hogy „szűkre varrom neked”, vagy egy egyébként lelkiismeretes orvos szájából az, hogy „hát ezt jó nehéz lesz kaparni”. A körülmények persze nagyon is különböznek, és az, hogy a „C” szoba folyosóján rettegsz, hogy elkapsz valamit a vécén, a magánrendelőben meg érintésmentesen nyílik a kuka, szintén nagy különbség.

Ami itt is-ott is nehézzé teszi az egészségügyben eltöltött időt, az az, hogy gyerekstátuszba kerül az ember.  

A leginkább éppen akkor, amikor terhes, gyereket szeretne, vagy nem kívánt terhességet szeretne megszakítani. Minél inkább nehéz helyzetben van valaki, minél kevésbé áll mögötte támogató család, partner, annál inkább kiszolgáltatott ennek. Az én megküzdési stratégiám az, hogy hihetetlenül előzékeny próbálok lenni, hogy velem is kedvesek legyenek. Más kikéri magának, de a legtöbben meg se mernek szólalni, mert azt hiszik, hogy a tapintatlan bánásmód természetes. Jó lenne, ha többet beszélnénk arról, milyen óriási súlya van a kimondott szónak.  

És az is, ha a nők többet tudnának a testükről, szexről vagy akár a jogaikról.

Én azt hittem magamról, hogy felvilágosult, sőt modern vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy keveset tudok a testemről, irreális elképzeléseim vannak a terhességről vagy a teherbeesésről, és hogy sok szempontból prűd vagyok. Erre utal a könyvben, amikor megpróbálok rászokni, hogy micsoda helyett mondjuk puncit mondjak. De ennél nyilván sokkal nagyobb tudáshiány van annak a 13 lánynak a fejében, aki nem tudta, hogy a szextől terhes lehet, vagy akit a saját anyukája is 15 évesen szült. Elképesztően fontos lenne ezekről a dolgokról beszélni, ítélkezés helyett segíteni , és megelőzni azt, hogy nők ilyen nehéz helyzetekbe kerüljenek.

Azért is örültem annak, hogy a könyvedben az abortusz sokféle aspektusa megjelenik, mert úgy tűnik, mintha egyre több szó esne a témáról, miközben a diskurzusnak semmi köze a mai magyar nők valóságához.

Elfogadom, hogy van, aki az emberi élet szentségét hangoztatja, de annak a lánynak az életével mi lesz, aki 13 évesen szül? És hol az a fiú, férfi, aki miatt most szülés vagy abortusz között választhat? Az abortuszt egy nő se veszi könnyedén, soha, semmilyen helyzetben, senki nem akar ilyet átélni. Szerintem nem a tiltás felől kéne ezt megközelíteni, hanem a védekezésről lenne jó beszélni.

Kicsit a te történetedre visszatérve: végül mi segített hozzá, hogy anya legyél?

Természetes úton, a meddőségi kivizsgálás és beavatkozások sokadik lépcsőjén spontán teherbe estem. Mindent megtettem, mindenkinek minden praktikáját kipróbáltam, de a legtöbbet azt hiszem, annak elfogadása segített, hogy ez a teherbeesés nekem nem lesz könnyű. Hogy vizsgálatokra kell majd járni, és hogy a problémákat nem söpörhetem a szőnyeg alá. Érdekes, amikor terhes lettem, nehéz volt átállítani az agyam arra, hogy sikerült. Veszélyeztetett terhes voltam, és minden alkalommal úgy mentem a mosdóba, hogy rettegtem, hogy vért fogok látni. Összességében ez az egész sokkal-sokkal nehezebb volt annál, mint amit képzeltem róla.  

Szépirodalomként olvastam a könyved, és nagy hatással is volt rám. Te kinek szántad ezt az írást?

Örülök, hogy ezt mondod, mert azzal, hogy saját történetből indul, hogy traumafeldolgozásból nőtt ki, bennem átértékelődik, ezért nagyon jó azt hallani, hogy sikerült irodalmat csinálnom. Egyébként be kell, hogy valljam, hogy totál önző vagyok, mert ezzel a szöveggel csakis magamnak akartam segíteni. Amikor megnyertem az ösztöndíjat, féltem is, hogy ugyan ki fogja ezt elolvasni: aki boldog kismama, az azért nem, akit veszteség ért, az meg azért. Végül nem így lett, a dedikáláson is jöttek oda hozzám érintettek és érintettek családtagja isi. És klassz, mert ahogy most kérdezted, megfogalmazódik bennem, hogy a leginkább annak ajánlanám, aki szeretné megérteni, hogy mi zajlik a másik emberben, hogy milyen sokféleképpen lehet megélni egy magzat elvesztését. Hogy milyen a gyászfolyamat, amikor kívülről úgy tűnik, nem is történt semmi.

Nyitókép: Török Anna