„Nincs mit konszolidálni” – exkluzív interjú Nádas Péterrel

Tíz évvel ezelőtt, a hetvenedik születésnapján a narancs.hu-n megjelent egy összeállítás: kérdések és válaszok az első hetven év Nádas-interjúiból. Az első beidézett interjúrészlet rögtön a halállal kapcsolatos. A halál előszobájának szokta nevezni azt az állapotot…

Az életet?

Az életre is ráillik, de én arra a halálközeli állapotra gondoltam, amibe közel 30 éve az infarktusakor került. Ennek a saját majdnem halálának az emléke ott motoszkált a fejében, amikor a Rémtörténetek visszajáró halottairól kezdett írni?

A motoszkál enyhe kifejezés lenne. Nem motoszkál, hanem masszívan benne van a tudatomban. A halálközeli állapotnak nincs súlya, nem nyomasztó élmény, leginkább kellemes. Egy olyan létállapot és élmény, ami az embert bizakodással tölti el. A meghalás folyamata lehet nagyon kemény, fájdalmas is, de maga a halál felemelő létállapot. 

Az a három és fél perc, ami nekem jutott belőle, nagyon felemelő, nagyszerű élmény volt. 

Ha élménynek lehet egyáltalán nevezni. Nem lehet élménynek nevezni. Mert az életidővel egyenrangú, talán az életidőnél jelentősebb. Ennek a Rémtörténetekhez azonban nincs sok köze.

A Rémtörténetek a maga 460 oldalával a rövid Nádas-regények közé tartozik. A háromkötetes Párhuzamos történetek kapcsán egy interjúban Thomas Mann szellemes mondását idézte, hogy ő csupán egy novellát akart írni, aztán A varázshegy lett belőle. Lehet, hogy a Rémtörténetek is valami rövidebbnek indult?

Regénynek indult és az is lett belőle. Erősen korlátoztam magam, ami inkább az életkoromból következik. Idős korában a koncentrációs képességét nem feltétlenül veszíti el az ember. Tartós koncentrációra is képes. Csakhogy a regenerációs fázis ideje lényegesen emelkedik. Mértéktelenül kifáradok. Így aztán korlátoznom kellett a napi munkaidőket.

Ha nincs ez a korlátozás, mekkora lehetett volna a Rémtörténetek?

Több is lehetett volna. Sokkal több nem, mintegy 100 oldallal mindenképpen.

Jár fizikai fájdalmakkal az írás? Hát, derék, hasonlók?

Van egy nagyon jó finn székem. 35 éve van egy finn székem, és abban semmiféle fájdalmam nincs. Derékfájdalmam különben van, meg ez fáj és az fáj, a lábam is fáj, de ebben a finn székben írás közben nem fáj semmim.

Nemrég magyarul is megjelentek az amerikai Lydia Davis novellái, van közöttük egymondatos is. Ön tudna ilyet, akárcsak a játék kedvéért? Születhetne egymondatos Nádas-mű?

Nem, nem, azok nagyon kínos egymondatok lennének. Egymondatok nem is jutnak eszembe. Akkor valami jópofának vagy valami mélyenszántónak kéne eszembe jutnia. Ilyesmi nekem nem jut eszembe. Mindenféle eszembe jut, de nem említésre méltó vagy feljegyzésre méltó dolgok. Azok a feljegyzésre vagy említésre méltó mondatok, amikor megindul a folyamat. Ez érinthet tárgyat, embert, eseményt, jelenséget, mindenfélét. Vagy pedig irodalmat, szakirodalmat, mindazt, amit  egy munkához megnézek, mindazt, amit utánaolvasok.

Mennyi a resztli? A forgács, ami az írás során leesik? Például a Rémtörténetek esetében?

Ezt nem tudom megmondani, mert amíg munkában vagyok, addig minden vázlat, forgács. Akkor még nem tudjuk, minek mi lesz a következménye, az eredménye, miből mi jön ki. 

A kéziratoldalaim is elég rémisztően vagy éppen elég szépen néznek ki, attól függ, hogyan nézi az ember. Összevissza firkák. És minél idősebb vagyok, annál inkább összevissza firkák. 

Én kiismerem magam, más biztosan nem ismerné ki magát. Olyan, mint amikor a festők vagy a grafikusok skiccelnek. Amikor egy arcot többször felrajzolnak, többféle lehetőség kerül fel ugyanarra a papírra. Külön a keze, a lába, az orra, a szája, meg az egészről is van egyfajta elképzelése a rajzolónak. Egy ilyen nagy összevisszaságból emeli ki aztán az ember minden áldott nap a szükséges szálakat.

Mennyi a napi adagja, a hasznos anyag?

Régen, amikor az Emlékiratokat írtam (az Emlékiratok könyve 1986-ban jelent meg  – a szerk.), vagy még korábban, a hasznos adag soha nem volt több, hiába vinnyogtam, hiába hörögtem, olyan másfél oldalnál. 5-6 órás munka, és másfél gépelt oldal az eredmény. Siralmas. Újságírás esetében egy ülésben 3-4 oldalt kellett megírnom. Az újságírás rövidtávfutás. Nem volt kevésbé kínos, hogy ennyi munkával csak ennyi, de azért egyszerűbb. Mindössze a sprintnek kellett ülnie.

Az áprilisi országgyűlési választás előtt interjút adott Kertész Imre és Esterházy Péter korábbi svéd kiadójának, Svante Weylernek, ami aztán a Süddeutsche Zeitungban jelent meg…

A stockholmi Dagens Nyheter közölte először, és a Süddeutsche ezt a szöveget vette át.

Az interjúban szóba került Orbán Viktor, aki – mint mondja – a diktatúrában nőtt fel, és nem egyszerűen vidékről, hanem saját egykori szavai szerint a perifériáról származik, és aki maga beszélt nyilvánosan arról, hogy verte az apja. Ez nem ugyanaz a régi Magyarország, és ugyanaz az erőszakos világ, ami a Rémtörténetekben is megjelenik?

Mindannyian ugyanabba a világba születtünk bele, nem nagyon láthatók a különbségek. És az egykori különbségek, mondjuk a város és a falu, vagy a vidék és a város, még pontosabban a főváros és a vidék közötti különbségek gyakorlatilag eltűnőben vannak. Már csak azért is, mert a főváros lakosságának nagy része vidéki. A főváros mára nagy vidéki város lett.

Az áprilisi választás után volt, aki annak a reményének adott hangot, hogy mivel a Fidesz gyakorlatilag már mindent megnyert, Orbán valamifajta konszolidációba kezd. Ön szerint – aki már megélt egy konszolidációt, az úgynevezett kádári konszolidációt – naivitás ezt gondolni, vagy elképzelhetőnek tart egy ilyen fordulatot?

Ilyesmivel nem számolok, nincs mit konszolidálni. A kádárizmusban sem volt konszolidáció. Ők maguk is helytelenül használták a konszolidáció fogalmát, ami mindössze annyit jelentett, hogy ma nem akasztunk. Holnap talán megint akasztunk. 

A konszolidáció azt jelenti, hogy valamilyen elért eredményt, valamilyen elért szintet rögzítünk. Ilyesmire én nem számítok, nem látok semmiféle eredményt vagy bármilyen szempontból kívánatos szintet. Az egész magyar társadalom ismét csak átépül, alapjaiban épül át, tovább mélyülnek a tömegtársadalmi szakadékok és ennek a folyamatnak sem a vége, sem az eredménye nem látható. Nincs olyasmije, ami konszolidálható lehetne, legalábbis belátható időn belül nem lesz.

Mivé épül át?

Azt nem tudnám megmondani. Ahhoz prófétának kéne lennem. A kádári időszak végével azt hihette az ember, hogy a rétegezetlen és minden ízében idomtalan kispolgári tömegtársadalom a vagyonosodással lassan rétegezett, szociális felelősségtudattól áthatott polgári társadalommá alakul át, de ezt ma már nem remélheti az ember.

A Rémtörténeteket a hetvenes években kezdte írni, de csak a jegyzetekig jutott. Mint mondta, ezeket aztán egy német archívumból kellett visszakérnie, meg is kapta őket másolatban. Pihennek még Nádas-regénykezdemények ebben az archívumban?

Mindenféle ott pihen, mert semmi nem maradt itt a gombosszegi istállóban. Minden elment Berlinbe, a Művészeti Akadémia archívumába. Ami még munkában van, folyamatosan elmegy. De hát mindenféle van ott, minden bizonnyal kiadatlan kéziratok is vannak.

Akkor lehet, hogy a berlini jegyzetmásoló munkatárshoz lesz még kérése?

Nem valószínű, hogy még egyszer visszanyúlnék olyasmihez, ami már egyszer ott van. A Rémtörténetek speciális eset volt. 

A Világló részletek után úgy éreztem, hogy én nem akarok többet dolgozni, semmit, elég volt, nulla munka, de aztán mégis nekikezdtem. 

Ez tényleg egy olyan terv volt, ami régóta érdekelt vagy izgatott. Mit tudok ezekkel az egymás mellett élő, egymást alig értő nyelvhasználatokkal kezdeni. Mármint azzal, hogy a rémség és a gonoszság, a rosszindulat és a gyűlölet, a harag és a bosszú, a szitok és az átok, amelyeket joggal negatívizmusként tartunk számon, hogyan nyomják mégis át maguk között a jót, a jóságost, az empatikust, a szolidárist és a figyelmest. Tulajdonképpen ez izgatott, nem az elemi összecsapásuk, hanem a konzisztenciáik, hogy úgy mondjam a viszkozitásuk.

Nem merült fel, hogy magyarországi archívumban helyezze el a kéziratait? Miért Berlin?

Magától értetődött, hogy Berlinben kell elhelyeznem. Tagja vagyok ennek az Akadémiának, az Akadémia archívuma gondozza Kertész Imre hagyatékát, most már Esterházy Péterét, Konrád Györgyét. Van egy magyar munkatársa, Madácsi-Laube Katalin, s így a kéziratok sorsa szakmailag biztosítva van. Ezt akartam, szakmailag legyenek a papírjaim biztosítva. De hát másutt is vannak még anyagaim, a zalaegerszegi megyei könyvtárnak van egy terjedelmes nyomtatványgyűjteménye, valamennyi nyomtatásban megjelent munkám, egy nagy plakátgyűjtemény is van ott, főleg a külföldi felolvasókörútjaim plakátjai, de mindenféle színházi plakátok, könyveim külföldi megjelenéseit kísérő nyomtatványok és egy majdnem teljes külföldi és belföldi recenziós gyűjtemény. A Petőfi Irodalmi Múzeumban is van egy jókora fényképanyag, ezt néhány hete bővítettem is. 

Úgyhogy amennyire lehetett, szétosztottam, nálam ne maradjon semmi, örököseimnek ne kelljen papírokkal bajlódniuk.

Többször is beszélt róla, hogy írás közben elő szokta játszani a jeleneteket. Említette Ruttkai Évát, Eszenyi Enikőt, akiktől ellesett technikákat…

Meg Honthy Hannát se hagyjuk ki a felsorolásból. Tőle a megjelenést tanultam el. Hogy kell megjelenni egy nagy lépcsősor tetején, hogy kell lejönni egy térdben szűkített szoknyában, egy úgynevezett bukjel szoknyában, amikor az ember már olyan vén, hogy menni nem tud, mégis méltóságteljesen kell egy lépcsőn lelépdelnie. Akkor az ember köt egy nagy maslit a két térdére, s máris úgy néz ki, mintha a maslitól nem tudna járni.

Ez a megfigyelés hasznára volt?

Egyszer tartanom kellett egy előadást a müncheni Residenztheaterben, ami 600-800 nézőt tud befogadni, s minden jegy elkelt. Maslim ugyan nem volt, de egész éjjel alig aludtam, próbáltam a szöveget egész éjszaka. Reggelre olyan voltam, mint a mosott ruha, amit éppen most szedtek ki a mosógépből. Akkor kifejezetten Honthy Hannásnak kellett lennem, hogy ebből a semmiből megjelenjek és értelmesen végig tudjam mondani a hosszú és komplikált szöveget.

Visszatérve ahhoz a tíz évvel ezelőtti születésnapi válogatáshoz, amivel kezdtük a beszélgetést: az első idézett interjúrészlet a halálról szólt, a második pedig a szexről. Ha a szereplői szexuális életéről ír, a színészi technika, a jelenetek eljátszása akkor is működik?

Szexuális életről én még soha nem írtam. Erotikus életről írok. 

A szexualitás fogalma egyszerűsít, a nemi szervek működésére, a nemi szerepekre szűkít. Nem használom, nem használtam és nem fogom használni. A szexualitásnak van egy további egyszerűsítése, ez a szex. Ami aztán végképp nem érdekel. Az erotikában az istenek is jelen vannak a maguk kapcsolatrendszerével, s engem a kapcsolatrendszer érdekel. Ha két ember találkozik, ha nincsenek is mindig jelen az istenek, vagy nagyon is ledér istenek társulnak hozzájuk, mégsem egyedül, hanem összefüggésrendszerükben állnak.

Ilyenkor is működik a jelenetek előjátszása, hogy megsegítse a képzeletét?

Biztosíthatom, hogy egy csomó dolgot például meg kell kérdeznem a nőktől, mi hogyan zajlik, amit én nem tudhatok. Mit miként élnek át. S ez is egy tükör, amelyben az ember nézegetheti önmagát. De hát ez a tudományos kutatás területére tartozik. Hogy egyszerre két oldalról láthassam ugyanazt a dolgot. Ez az egyik. A másik, hogy az embernek csak a saját személyisége szempontjából vannak tapasztalatai, és a kíváncsisága miatt, a kérdései miatt, meg a kocsmai beszélgetések miatt, a pletykálkodások miatt, meg az öltözői beszélgetések miatt, meg a katonai táborok hálószobáiban folytatott élcelődések miatt van egyáltalán valamifajta vázlata arról, hogy ugyanazt mások rajta kívül miként élik át. Azonosat vagy hasonlót. Mindenképpen csak a hasonlóról lehet szó, mert azonos nincs.

A könyvheti nyitóbeszédében kitért arra is, hogyan kerülgeti a kertjében a földigilisztákat. Ön ugye macskás ember?

Vannak macskáink, mert menekültként odajönnek, és akkor befogadjuk őket, de nem vagyok se macskás, se kutyás, sem madaras. Flúgos vagyok egy kicsit. 

Minden élőlényt a maga mivoltában szeretek megtanulni. A macskákat is jól megtanultam, tudok macskául. Régóta vannak menekült macskáink, egyre újabb nemzedékek.

Csak azért kérdeztem, mert azt vettem észre magamon, amióta kutyás lettem, hogy minden más állat iránt is megnőtt az empátia bennem, a giliszták iránt is. Nem érzett hasonlót?

Tanító jellegük van az állatoknak. Annál is inkább, mert minden emlős lény alaprendszere hasonló. Valaki táplálta, szoptatta, és ezért ehhez a lényhez erősen kötődik. Amikor az anyaállat elválasztja, elveri a kölkeit, akkor ezekben a kis egyedekben a kötődés igénye és feltételrendszere emlékként azért megmarad. Az emberhez hasonló viszonyt alakítanak ki. Ami mindig kétoldalú viszony. Ő megtanul emberül, megtanulja az ember gesztikáját, én meg megtanulom a kutyát vagy a macskát vagy a madarat. A madár nem emlős, de madárral is lehet kommunikálni. Egyszer sikerült egy fészekből kiesett madarat fölnevelnem, amit az ornitológusok nem helyeselnek, de nem tudtam mit csinálni, különben ki kellett volna dobnom a szemétre, és erre egy sérült élőlénnyel szemben nem voltam képes. Több talált madarat megpróbáltam felnevelni, egyet sikerült is kirepítenem. Nagy pillanat volt. Ezzel az állattal abszolút értettük egymást. Annyira értettük egymást, hogy hajnalban, ha valami nem stimmelt vele, akkor felébredtem. Lehet, hogy hangokat adott ki, amit hallottam, de lehet, hogy csak az anyai ösztönöm ébresztett föl. Vagy az apai ösztönöm.

Nyitókép: Nagy Attila Károly