„Arra tanítottak, hogy az utolsó leheletemig harcoljak az igazamért, így éltem túl” – interjú Szentesi Évával

Azt nyilatkoztad az új könyved, a Merkúr a retrogádban kapcsán, hogy csak az olvasó hiszi azt, hogy egy regény minden esetben a szerzőről szól, mert valójában a szerzők mindig az olvasóról írnak. Ennek ellenére a saját életedből is ihletet merítettél?

Természetesen merítettem ihletet a saját életemből, de ami ezzel az ihlettel az írás alatt történik, már nem az enyém, hanem az olvasóé. Az olvasó képezi le magának, külön-külön a saját életére igazítja, mint egy jól szabott ruhát, eltulajdonítja a szerzőtől, és az már nem szól a szerzőről többé. Még annyira se, mint amennyire azt elsőre elképzelik. Amikor azt mondja az olvasó: ez olyan, mintha rólam írtad volna, akkor már nem az enyém a történet. Ekkor végeztünk jó munkát. Legalábbis az én olvasatomban.

Elvesztetted az édesanyádat, amit a követőid előtt sem titkoltál el. Az új könyved főszereplője is ugyanezen esik át. Mennyire nehéz egy ennyire fájdalmas sebet feltépni, amikor kiírod magadból?

Rettenetesen nehéz. Azokat a részeket végigbőgtem. Azt tényleg úgy írtam meg szinte percre pontosan, ahogyan megtörtént velünk, néhány rész kivételével. 

Az életben természetesen sokkal keményebb volt, viszont nem lehet kiadni mindent egy ennyire személyes tragédiából. Bőgtem a szerkesztés közben is, nem akartam azokat a fejezeteket visszaolvasni, de kénytelen voltam. A végén pedig megkönnyebbültem. Így ez is a gyászmunkám részévé vált.  

Hogyan reagáltak erre a részre az olvasók? Kaptál már visszajelzéseket?

A gyász kollektív élmény lett az utóbbi években. Ugyanez igaz erre is. Azzal, hogy belevittem a történetbe anyám halálát, már nem az enyém többé, hanem közös gyásszá vált.

Idén is szembe kellett nézned a rákkal, és megint kórházba kerültél, aminek kendőzetlenül leírtad minden részletét. Mennyire segített abban a cikkírás, hogy feldolgozd ezeket az eseményeket?

Sokat. Annyira vacakul voltam, annyira mélyen és annyira nyomorultul, hogy ha nem írhattam volna, nem tudom, mi történik velem.

2016-ban jelent meg Szentesi Éva Hamvaimból című első könyve, amelyben áttétes méhnyakrákjából való felépüléséről írt. Rákellenes aktivistaként több művében is próbálja felhívni a figyelmet a szűrések fontosságára. Legújabb könyve, a Merkúr a retrográdban idén májusban jelent meg.

Az írás terápia is számodra?

Egyértelműen. Mindig is az volt. Viszont nem váltja ki a szakember segítségét. Kisegítő terápiának tartom, de vigyázni kell vele, mert ellenünk is fordulhat. Velem ez megtörtént, amikor A legfontosabbat utoljára hagytam című rákedukációs könyvemet írtam. Észrevettem, hogy iszonyat mélyre rúg, és már nem szolgál többé, hanem bánt. Akkor tudtam, hogy egy időre abba kell hagynom, hogy erről a betegségről beszéljek.

Egy regényötlet általában kipattan a fejedből, vagy hosszasan kell gondolkodnod, miről szeretnél írni?

Akkor írok könyvet, ha már kipattant valami. Sosem agyalok hosszan rajta, miről kellene írnom. Inkább vissza kell fognom magam, hogy ne cikázzak az ötletek között. Nincs semmiféle nyomás rajtam, hogy kipréseljek magamból egy új könyvet, ha nincs ötletem. Ha nem lenne ihletem, nem írnék semmit.  

Hogyan állsz hozzá egy új regény vagy egy novelláskötet megírásához?  

Mielőtt elkezdek írni egy új történetet, jegyzeteket készítek a karakterekről, a helyszínekről és a cselekményekről. Egyfolytában jegyzetelek, ezekkel kelek-fekszem. Azokból táplálkozom, ami szembejön velem. 

Az új könyvben van egy szén-monoxidos jelenet, az például megtörtént úgy, ahogy megírtam. Másnap felébredtem és lejegyeztem, hogyan zajlott a párbeszéd, mi volt a hely, hogyan éreztem magam.

Utána belehelyezem az adott karakterbe, hozzá formáltam, és onnantól kezdve már nem az enyém többé, nem velem történt meg, hanem a regény szereplőjével.

Nagyon sok cikket írsz, emellett pedig már több kötetet is olvashattak tőled a rajongóid. Melyik áll hozzád közelebb? Van különbség egyáltalán ezekben az alkotói folyamatokban?

A cikkírás közelebb áll hozzám, mert akkor a legjobb írni, ha benne vagyok a flow-ban, ha – úgymond – elkap a gépszíj, és ledarálom a szöveget, gyors reakciót tudok adni valamire. A könyv hosszabb, lassabb és összetettebb munkafolyamat, mire megjelenik, már sok rész talán nem is érvényes, vagy van már a fejemben folytatása. Amíg könyvet írok – és az ugye több hónapig, vagy évig tart –, akkor végig úgy érzem, nem fejeztem be valamit, és ingerel ez a befejezetlenség. Viszont hiába vagyok benne elég régóta az online publikálásban – az első könyvem is hat éve jelent meg –, nem lehet összehasonlítani a könyv eufóriáját a cikkmegjelenéssel. Még akkor sem, ha olyan cikket írok, ami százvalahányezerrel több emberhez eljut, mint egy-egy könyvem.

Mivel tudod rápörgetni magad az írásra például egy nehéz nap után? Vagy ilyenkor inkább mindent félredobsz?

A körmömre égő határidővel például nagyon jól be tudom pörgetni magam. De az is sokat segít, ha nem otthon vagyok, hanem beülök a kedvenc helyemre, és ott sürögnek-forognak körülöttem. 

Írni nem könnyű, sőt, írni nehéz, de akkor is kell írni, ha nem érezzük túl jól magunkat, vagy egyenesen fáj.

Némi spleen életérzés mindig érződik az írásaidon, miközben a valóságban egy életvidám, jókedvű személyiség vagy, és élettel töltöd meg a körülötted lévő embereket.  Ki valójában Szentesi Éva?

Jótól kérdezed (nevet). Öt évvel ezelőtt sokáig gondolkodtam volna a válaszon, és nagyon ügyeltem volna arra, hogy tökéletesen feleljek. Ma már csak rávágom: egy olyan ember vagyok, aki megmondja a frankót, és ez nem tetszik azoknak, akik életvitelszerűen hazudnak maguknak. Érzékeny vagyok, nagy az igazságérzetem, de közben hirtelen haragú vagyok, meg nagy pofájú, ironikus, hangosan kacagó, sértődékeny és önérzetes.

Nagyon sokszor beleállsz a téged érdeklő témákba, a kommentelőkkel is rendszeresen kommunikálsz. Miért tartod fontosnak, hogy kiállj a véleményed mellett?

Engem arra tanítottak gyerekkoromban, hogy az utolsó leheletemig álljak ki magamért, ne hagyjam magam, harcoljak meg az igazamért. Ez vitt előre, így éltem túl, és ezt az attitűdöt érzik a kommentszekcióban is.  

Megosztó személyiségnek tartod magad?

Az emberek annak tartanak: vagy imádnak, vagy utálnak. Azok is, akik ismernek és azok is, akik nem. Szerintem én egy aranyos, kedves ember vagyok (nevet).

Mennyiben más írónak lenni a közösségi média világában? Könnyebb vagy nehezebb a köztudatban maradni?

Fogalmam sincs, milyen a közösségi médián kívül írónak lenni, mert én már ebben kezdtem a pályafutásom, egy internetes blogból lettem online magazinban dolgozó szerző. A social média mindig is egy erős csatornája volt a munkásságomnak. Ebből a szemszögből szerintem könnyebb a köztudatban maradni. Nekem pedig még azért is, mert egy eléggé olvasott online magazin állandó szerzője vagyok, folyamatosan pörög a nevem a heti két-három anyag miatt, amiket leadok. Sokan persze továbbra is finnyáskodnak a social platformokkal kapcsolatban, pedig megkerülhetetlen része lett az életünknek. Ezt nem beismerni, és nem kihasználni önámítás.

Aktívan frissíted az oldaladat személyes tartalmakkal is. Mennyire kell megszabni egy határt, hogy íróként és ne influenszerként azonosítsanak? Egyáltalán hogyan határoznád meg magad?

Influenszer is vagyok, meg író is vagyok. Én vagyok az az influenszer, aki nem krémeket meg rúzsokat reklámozott először, hanem nőgyógyászati szűréseket, HPV edukációt, meg azt, hogy hogyan kell sokkal tudatosabban foglalkozni önmagunkkal, hogy elkerüljünk egy esetleges nagyobb bajt, például a rákot. 

Bocsásson meg a világ, de én büszke vagyok arra, hogy influenszer is vagyok. 

Nem akarom különválasztani a kettőt, nem teszem az egyiket egy magas polcra, a másikat meg nem nézem le, mert mindkettőt szeretem és élvezem. Mindkét munka elképesztően kreatív, és nagyon megtaláltam benne magam. Arra is büszke vagyok, hogy olyan cégekkel dolgozom együtt hosszútávú, évek óta tartó kampányokban, amik között van világmárka is, de egytől egyig mindegyik hiteles brand. És arra is büszke vagyok, hogy a megkeresések nagy részére nemet mondhatok, mert örök hitvallásom, hogy csak olyasmihez adom a nevem, amiben tényleg hiszek, amit tényleg használok, és ebből nem fogok engedni soha.  

Vannak író példaképeid? Kedvenc könyveid?

Nincsenek példaképeim. Kedvenc íróim vannak. Például szeretem Cserna-Szabó Andrást, Bret Easton Ellist, meg Szabó T. Annát, és a friss hangú Patricia Lockwoodot is. Ha kedvenc könyvet kell mondanom, akkor a Szíved helyén épül már a halálcsillagot mondom Csernától. Ötször olvastam el, és a legutolsó példányomat rátettem a bőröndömre az egyik londoni reptéren, aztán szépen elhagytam.

Ha megfilmesítenék a Pedig olyan szépen éltek vagy a Merkúr a retrogádban című könyveidet, melyik színésznő játszaná a főszerepet?

Jennifer Connelly eljátszhatná mindkét főszerepet. Az RTL leszerződne velünk egy sorozatra?  

Megkérdezzük. Egyébként mit gondolsz egyáltalán az adaptációkról? Szívesen látnád viszont egy másik univerzumban a munkádat, vagy esetleg félelmetes lenne, hogy abba még többen beleszólnának?  

Dehogy lenne félelmetes. Sőt, fejben általában filmet írok, már egyből el is képzelem, hogy nézne ki a vásznon, a képernyőn vagy a színpadon. És nem baj, ha beleszólnak mások, ha attól jobb és több lesz. A szerkesztőimmel is szeretek együtt dolgozni, mert imádom, amikor látszik a szövegen, hogy jobb lesz a közös munka által.
 

Éva legutóbb a Reggeliben mesélt vadonatúj könyvéről: