Meghalt Moldova György, aki egész életében azt csinálta, amit akart

– Mi az a ferencvárosi koktél? – kérdezte Rizsa.

– Egy rész rum és két rész rum – H. Kovács figyelmeztetően felemelte az ujját –, de jól összerázva.

A mára szállóigévé vált részlet Moldova György talán egyik legismertebb művéből (Ferencvárosi koktél – H. Kovács történetei, 1974) származik. Ez a könyv csak egyike a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írója mintegy 70 művének, amik között drámák, novellagyűjtemények, regények és riportkönyvek is vannak. És a részlet csak egyike annak a számos sztorinak, idézetnek, amit még ma is rengetegen ismernek annak ellenére, hogy talán nem is tudják, ki vetette papírra.

De a 88 éves korában elhunyt Moldova György titka éppen ez volt: a társadalom alján, peremén élő, a társadalmi megbecsülést még nyomaiban sem ismerő rétegek, vagyis a prolik, a munkások, a lenézettek, a kitaszítottak néplelkének része volt, és nem csupán kívülről ismerte ezt a közeget.

Hiába vált a Kádár-kor jól kereső, sikeres és népszerű alkotójává, akit a veszélyes rendszerkritikához közelítő tényfeltárásai ellenére is békén hagyott a hatalom, sorsa már élete kezdetén összefonódott a „melósokkal”, akik egyaránt elszenvedték és élvezték is azokat a körülményeket, amelyeket a kommunista diktatúra teremtett számukra. Moldova soha nem az ideológiák mentén ítélkezett, hanem az alapján, hogy mit adott az adott szisztéma neki és a „népének”. Számára minden – Kádár János és a demokratikus piacgazdaság, a liberális elvek megítélése – viszonylagos volt, és a történelmi tapasztalatból táplálkozott. Az értelmiség emiatt soha nem fogadta be igazán, se a rendszerváltás előtt, se utána.

Kiszakadtam az írói kapcsolatokból, de mindből. Jól is kerestem, ez különösen fájt a pályatársaimnak. Aztán megkaptam a Kossuth-díjat, meg minden hasonlót. És aztán, ami legjobban fájt nekik, hogy nagyon népszerű voltam, és tulajdonképpen a mai viszonyok között még most is az vagyok

– fogalmazott a XXI. századnak adott 2014-es interjújában.

Kőbányáról Komlóra

Moldova György 1934-ben Reif György néven született Budapesten. A Moldova nevet 1955-ben, első nyomtatásba került műve után vette fel. Szüleivel, a zsidó származású Reif Sándorral és Berkovics Máriával, valamint két lány- és egy fiútestévérével együtt Kőbánya nyomornegyedében, a Pongráctelepen éltek. Bár a Horthy-korszak megítélése ma is élénk viták tárgya, az tény, hogy a Pongráctelepen (amelyet eredetileg a trianoni békeszerződés után az anyaországba menekült magyarok számára építettek) ma már elképzelhetetlen mértékű nélkülözésben éltek az emberek. Az említett 2014-es beszélgetésben így mesélt erről Moldova, a maga ironikusnak tűnő, de valójában teljesen őszinte stílusában:

Nagyon szép volt a gyerekkorom, nem emlékszem rá például, hogy valaha is esett volna az eső, mindig sütött a nap. Nyomortelepen éltünk, hihetetlenül szegények voltunk, ráadásul az apám nagyon kemény piás volt. A nagyapám meg kommunista, mindig ki lett rúgva, taxisofőr volt. Mégis mindig arra emlékszem, hogy a teknő meg volt töltve vízzel, reggel kirakták, átmelegedett és abban fürödtünk.

A családot 1944 végén, a német megszállás és a nyilasok uralma idején a budapesti gettóba deportálták. Moldova édesanyját Németországba hurcolták, de szerencsésen túlélte a vészkorszakot. Az apa és a gyerekek sem kerültek azon ezrek közé, akiket a nyilasok kivégeztek a gettó lakói közül.

A jövendő író ebben a sötétségben is észrevette a fényt: a gettóban, a Klauzál utca 13. szám alatt először látott polgári, fürdőszobás lakást belülről. A lakásban találkozott először Tamási Áron műveivel és a Képes Sporttal, évfolyamonként bekötve. Elmondása szerint a vészkorszak alatt egyszer nézett közvetlenül farkasszemet a halállal: még a gettón kívül, Kőbányán bujkáltak, amikor egy fegyveres őr ráfogta a puskáját, de nem lőtt.

A háború után a család visszatért a Pongráctelepre. A kamaszodó Moldova nem lett tagja a „galeriknek”, vagyis a fiatalok bandáinak, nem is barátkozott sokat. Inkább a tanulást választotta. Sokat olvasott, könyvtárosnak készült. Ám végül az írói pálya mellett döntött: dramaturg szakos hallgató lett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol Csurka Istvánnal járt egy osztályba, de évfolyamtársa volt Szabó István filmrendező, a színészek közül pedig Garas Dezső és Törőcsik Mari.

Az 1956-os forradalom kis híján derékba törte ígéretes írói karrierjét: Moldova október 24-én csatlakozott a felkelőkhöz, bár harci tevékenységben nem vett részt, november 6-án pedig fegyverét egyszerűen eldobta egy óbudai átjáróban. Talán megbocsátott volna neki a hatalom, ám 1957 elején nem fogadta el a felajánlott József Attila-díjat, mert akkoriban Csurka István és osztályfőnöke, Háy Gyula is börtönben volt forradalmi tevékenysége miatt.

Diplomamunkáját, egy színdarabot a Rajk-perről nem akarták elfogadni, ő viszont nem volt hajlandó másikat írni.

Hiába volt meg az államvizsgája, 1957 nyarán otthagyta a főiskolát, hogy kazánszerelőként dolgozzon. Számos kétkezi munkát elvállalt a következő években, még a kor egyik legkeményebb munkahelyén, a komlói szénbányában is dolgozott.

Akit a mozdony füstje megcsapott

Moldova végül mégis állást kapott a Hunnia filmgyárban, ami sínre tette írói pályáját.

Írtam két rossz filmet, abból lett annyi pénzem, hogy tudtam írni valami normális prózát. Elveszett időszak volt, ami mögöttem volt, de ezután már nem kényszerültem rá, hogy pénzért dolgozzak

– fogalmazott az író.

Jelentős szépirodalmi munkássága ellenére Moldova számára az 1970-es évektől kezdve írt riportkönyvei, szociográfiái jelentették a szakmai és anyagi befutást. A saját élményekből is táplálkozó Tisztelet Komlónak (1971), valamint az 500 ezres eladott példányszámával ma is kirívó sikernek számító, a vasút és a vasutasok világát bemutató Akit a mozdony füstje megcsapott (1977) alapozta meg országos népszerűségét.

A Kádár-kor alatt írt riportkönyvei nyers őszinteséggel tárták fel a társadalom többsége által lenézett és/vagy rosszul fizetett, illetve alig ismert szakmák világát (bányászok, textilipari munkások, vasutasok, rendőrök), a mindent átitató alkoholizmust, dilettantizmust és nyomort. A rendőrökről írt Bűn az élet (1988) című könyvében jelent meg először a „cigány bűnözés” fogalma, amelyet a rendszerváltás előtt a rendőrség külön kategóriaként használt a szerintük többségében romák által elkövetett bűncselekményekre.

Moldova egy-egy ilyen riportkönyvön sokszor évekig dolgozott, gyakran inkognitóban, beépülve a munkások közé, bár a főnökség mindig tudott a jelenlétéről, hiszen munkamódszere szerint előzetesen mindig engedélyt kért.

A textiliparról írt A szent tehén (1980) című könyve megjelenése után például sokan állították, hogy Moldova mellettük dolgozott álnéven a gyártósoron, csak akkor még nem ismerték meg őt. A kamionosokról írt A pénz szaga (1986) című könyve kedvéért rengeteget utazott keresztül-kasul Európában.

Fontos részei voltak Moldova munkásságának a szatírák, például a már említett Ferencvárosi koktél (1974), amely humorral és túlzásokkal átitatva mutatta be a Fradi-drukkerek, és általában a Kádár-kor futballdrukkereinek világát; ez a világ a bűnözés és a melóslét határmezsgyéjén húzódott, ahol a jól szituált polgároknak akkoriban nem sok keresnivalójuk volt.

Riportkönyvei készítése idején hónapokig, évekig távol volt otthonról, első házassága mégis öt évtizeden keresztül, egészen felesége 2020-as haláláig tartott. Moldova ezután 86 évesen újraházasodott: irodalmi szerkesztőjét vette el.

Nem voltam tökéletes férj, nem voltam tökéletes apa, nem vagyok tökéletes nagyapa. Néha évekre elmentem, és amikor hazajöttem, csak azt láttam, hogy a lányaim ruhája ott a szék karfáján. A feleségem sokat volt egyedül. Soha nem tett panaszt

– mondta az író 2014-ben.

Kádár árnyéka

A rendszerváltás után Moldova ugyanazzal a hévvel dolgozott tovább, mint a Kádár-korban. Riportkönyvei jelentek meg többek között a börtönök, az igazságszolgáltatás, az egészségügy, a környezetvédelem világáról, a nyugdíjasokról, illetve Magyarország elfeledett, szegény régióiról. Meglátta a demokratikus piacgazdaság árnyoldalait, a nyomort, a munkanélküliséget, az állami szolgáltatások leromlását, a korrupciót és a féktelen vagyonfelhalmozást.

Nem csinált belőle titkot, hogy a Kádár-rendszert tartotta Magyarország legjobb korszakának a 20. században.

2006-ban megjelent kétkötetes Kádár János-monográfiája végképp kiszorította Moldovát a főáramú értelmiségből. Az író úgy gondolta, hogy akiket az 1956-os forradalom és szabadságharc után kivégeztek Kádár János országlása idején, azokat többnyire „jogosan”, köztörvényes bűntettekért ítélték el. Véleménye később némileg finomodott, de 2014-ben nyilatkozva sem tűnt úgy, hogy felülvizsgálta Kádárral kapcsolatos nézeteit.

Nekem mindenképpen ő a példaképem (…) Az a jellem, amit hozott ő is a nyomorból magával, az is követendő példa, továbbá a szabadságért való harc is. És hihetetlenül okos volt (…) Ami a kivégzéseket illeti, az is meggondolandó, hogy hol kezdődik a politikus önállósága, hol érvényesül a történelem kényszere. Azt el szokták felejteni, hogy amikor Szent István rendet teremtett, fél Magyarországot kivégeztette

– fogalmazott Moldova, egyértelművé téve, hogy a Magyarországot 33 évig uraló kommunista pártvezért nem az abszolút morál, az emberi jogok vagy a nemzeti szabadság ítélőszéke előtt mérette meg, hanem mindent a maga viszonylagosságában vizsgált. A nyomorban felnőtt, zsidóként gettóba kényszerített, 1956 után egy időre margóra szorított emberként nemcsak ő tudott felemelkedni a Kádár-rendszerben, hanem közegéből sokan mások is. Például azok, akik a fűtetlen, vezetékes víz nélküli nyomortelepekről összkomfortos panelházakba kerültek, vagy éppen megengedhették maguknak az évi egy balatoni nyaralást a gyár üdülőjében.

A rendszerváltás után a nyomorba visszasüllyedő munkások és nyugdíjasok világában ő a rendszer kudarcát látta meg, és talán ez szépítette meg számára a kádári korszak általa is feltárt visszásságait.

2012-ben Moldova is beszédet mondott a főtitkár sírjánál, a Fiumei úti temetőben felavatott Kádár-mellszobor átadásán. Az eseményen jelen volt Biszku Béla, volt kommunista belügyminiszer is, aki az 1956-os forradalom leverése utáni megtorlások irányítója volt. Az író ezen az eseményen is ellentmondásos beszédet mondott: az MSZMP volt főtitkárát „proletárszentnek” nevezte, majd közölte, hogy szerinte Magyarország nem méltó Kádár János emlékéhez, és mivel az ország megtagadta őt, „rászolgál minden jelenlegi és eljövendő nyomorra és megaláztatásra”.

Bár Moldova nézeteivel lehetett vitatkozni, őszinteségét és bátorságát soha nem vonták kétségbe. Soha nem azt mondta és írta, amit elvártak tőle, és hajlandó volt vállalni a szavai és a tettei következményeit. Nyolc évvel ezelőtt így fogalmazott a XXI. századnak:

Azt mondta rólam valaki, hogy egy szabad ember vagyok. Születésemtől az vagyok. Szóval nem lehet megfogni előnyökkel, semmivel. Azt csinálom, amit akarok.

Nyitókép: RTL / XXI. század

A család közleménye

Életének 89. évében meghalt Moldova György Kossuth-díjas író.

Moldova György szombaton otthonában, családi körben hunyt el. Tiszta és rettenthetetlen szellemét megőrizzük, írásai, hite, elvhűsége velünk marad és mindannyiunkkal, akik őt olvassuk.

Moldova György 1934. március 12-én született Budapesten. A Szent László Gimnáziumban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára járt. Diplomáját csak 1986-ban vehette át: 1957-ben letett államvizsgái után ugyanis diplomamunkaként a Rajk-perről írt drámát, amelyet osztályfőnökének, Háy Gyulának olvasott fel. Háyt azonban az 1956-os forradalomban és szabadságharcban játszott szerepéért „menet közben” letartóztatták, az új osztályfőnök pedig ragaszkodott ahhoz, hogy Moldova változtasson témát. Erre nem volt hajlandó, és a főiskolát otthagyva bányásznak állt, ezután még több kétkezi munkát is kipróbált, volt kertész, konzervgyári munkás és javítóintézeti nevelő, úgyhogy „alulnézetből” is megismerte az életet. Éppen kazánszerelő volt, amikor egy munkára a filmgyárba küldték, ahol barátai rábeszélték, hogy írjon meg egy forgatókönyvet. A Szerelemcsütörtököt egymilliónál többen látták, Moldova pedig ott ragadt dramaturgként, 1964-től szabadúszó volt.

Első könyve, Az idegen bajnok 1963-ban jelent meg, és nyomban a közönség kedvencévé tette. Ezután ontotta a könyveket, a hatvanas évek közepétől a rádiókabaré, a nyolcvanas évek közepén a Ludas Matyi című élclap és a Magyar Nemzet című napilap munkatársa volt. Rendkívül termékeny író volt, félszáznál több szépirodalmi, harmincnál több riportkönyve jelent meg, több mint tízmillió általa írt könyv kelt el, és több színdarabját is bemutatták.

Korai elbeszéléseinek kedvelt témája a külváros világa volt, későbbi regényeiben morális hevület fűtötte hősök mondják ki erkölcsi ítéletét. Feldolgozott történelmi témákat is, például a Negyven prédikátor a hitükért gályarabságot szenvedő protestáns prédikátorokról, A napló Che Guevara életéről szól. Szatíráiban és aforizmaköteteiben a társadalmi fonákságokat és a közélet romlottságát ostorozta.

A legnagyobb sikert talán riportregényei és szociográfiai jellegű írásai aratták. Ezekhez szívós oknyomozó munkával gyűjtötte az anyagot, olykor hónapokat töltve az adott területen. A maga korában revelációként hatott a Tisztelet Komlónak, az Akit a mozdony füstje megcsapott, A szent tehén, Az Őrség panasza, A tékozló koldus, a Bűn az élet megjelenése – utóbbi miatt rasszizmussal is meggyanúsították.

Megítélése vegyes: sokan a volt rendszer kritikusát látták benne, mások – főként utólag – úgy vélekednek, hogy annak inkább apologétája volt, megkérdőjelezik szociológiai módszereit, forráskezelését. Moldova soha semmilyen politikai pártnak nem volt tagja, baloldali rokonszenvét azonban soha nem titkolta. Nagy vihart kavart például Kádár Jánosról írott munkája, és sarkos kijelentései is nagy feltűnést keltettek: hevesen tagadta az egykori pártfőtitkár bűneit, akit „proletár szentnek” is nevezett. A világ talán legtöbbet focizó írója, a Szocreál, később Hunreál jobbhátvédje volt, szavai szerint azért, mert ahhoz nem kellett ész, csak erő.

A József Attila-díjat 1973-ban és 1978-ban is megkapta (a kitüntetést 1957-ben nem vette át), 1983-ban Kossuth-díjas lett, később megkapta a Prima Primissima díjat, a SZOT-díjat, a Nagy Lajos-díjat, a Maecenas-díjat, a Karinthy-gyűrűt, az MSZOSZ-díjat és a tiszteletbeli vasutasnak járó Arany Sípot.

A rádiókabaréban felolvasott humoros történeteinek poénjaiból szólás lett; szavai szerint már életében két utcát is elneveztek róla: a Szép utcát és a Mester utcát.