A magyar aranyvonat teljes személyzetét ki akarták végezni, hogy senki se tudjon a kincsekről

A második világháború végén felbukkanó, majd eltűnő nagy aranykincsek legendája régóta mozgatja nemcsak a kincsvadászok, de az írók és filmrendezők fantáziáját. Elég csak az 1970-es Kelly hőseire, vagy az 1984-ben, Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült Az arany bűvöletében című filmekre gondolni. Magyarországon hasonló mozi nem készült, pedig lenne miből: a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 33 tonna aranyát szállító vonat valóban létezett, nem csak a képzelet szüleménye.

A háború végén Ausztriába menekített, majd amerikai kézbe került aranyvonat történetét mégsem dolgozták fel filmen, még átfogó könyv sem született róla (néhány újságcikk mellett az RTL műsora, a XXI. század jelenti a kivételt, amely 2008-ban részletes riportot forgatott a szerelvény történetéről). Ennek talán az az oka, hogy a történet főszereplői vagy nem tértek haza a háború után, vagy hallgatni kényszerültek az aranyvonatról. A rendszerváltásig úgy tekintettek rájuk, mint akik – a Szabad Nép fogalmazott így 1945 novemberében – „Hitler és Szálasi megbízásából elrabolták a Nemzeti Bank aranyát”.

Pedig nem így volt, sőt az aranyat a Vörös Hadsereg mellett leginkább a nyilasoktól és a németektől kellett megóvni. A Magyar Nemzeti Bank egyes vezetői már 1944 elején felismerték, hogy a háború elveszett, ezért megpróbálták Svájcba juttatni az aranytartalékot, de a német megszállásig csak körülbelül egy tonnát sikerült kimenteni, később pedig ez teljesen lehetetlenné vált. Úgy kellett tehát nyugat felé menekíteni a bank értékeit, hogy azok ne kerüljenek német kézre. Nem volt könnyű feladat, az erre vállalkozó banktisztviselők többször kerültek életveszélyes helyzetbe.

A Gestapo leplezetlenül érdeklődött az aranyvonatról

Jankovics László, a nemzeti bank vezérigazgató-helyettese (később vezérigazgatója) nemrégiben előkerült, az Országos Levéltárban őrzött visszaemlékezése szerint 1944 márciusától sejteni lehetett, hogy a náci Németország rá akarja tenni a kezét a magyar aranytartalékra. 

A DGT [Első Duna-Gőzhajózási Társaság] egyik, csak németül beszélő igazgatója, aki információim szerint a Gestapo egyik budapesti fővezetője, aranytartalékunk mennyisége és holléte felől érdeklődött, teljesen leplezetlen nyíltsággal

 – írta Jankovics.

Az október 15-i, sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilasok a nemzeti bankban is átvették a hatalmat: Szálasi régi barátját, Temesváry Lászlót nevezte ki elnöknek, utasítására Fazekas Emil pártmegbízott lett a személyzeti igazgató. Ahogy a front közeledett – ezekben a napokban zajlott a Hortobágyon a háború egyik legnagyobb tankcsatája – a németek már nyíltan sürgették, hogy a bank Veszprémben tárolt aranykészletét a Harmadik Birodalom területére kell szállítani, a nyilas bankvezetés pedig készen állt teljesíteni ezt.

Az MNB régi vezetői igyekeztek hátráltatni az indulást. Okkal tartottak attól, hogy ha az aranytartalékot elviszik Magyarországról, soha többé nem kerül elő. Jankovics visszaemlékezése szerint még az is felmerült, hogy a harminc tonnányi aranyrudat elsüllyesszék a Balatonba. A kalandfilmbe illő ötletet egészen komolyan vették, állítólag bizonyos ellenálló körökkel is felvették a kapcsolatot. A megvalósítás azonban elmaradt, egyszerűen nem maradt rá idő. A front közeledése miatt Temesváry döntésre jutott: el kell kezdeni a bank értékeinek Németországba szállítását.

Veszprémből végül december közepén indult el két szerelvény, előbb Sopronba, majd sokáig Fertőboz állomásán vesztegelt. Az aranykészlet mellett felpakolták az MNB ezüstjét, devizatartalékát, nagy mennyiségű készpénzt és egyéb értékeket, például a platina méteretalon-rudakat vagy Mátyás király corvináit. Egyes cikkekben felbukkan, hogy zsidónak minősített polgároktól elrabolt műkincseket is szállítottak, de valószínűleg összekeverik egy másik, szintén aranyvonat néven emlegetett szerelvénnyel. A szemtanúk visszaemlékezései szerint az MNB vonatán legfeljebb Temesváry saját ládáiban lehetett ilyen „lopott holmi”, illetve közvetve, a Budapesti Árvaszék értékei közt lehetett olyan vagyon, ami „távol lévő” – valójában meggyilkolt vagy haláltáborba küldött – zsidóktól származott.

A bank vagyona mellett ugyanakkor a vonaton utazott több száz ember is: az MNB alkalmazottai és családtagjaik, illetve az arany őrzésére kirendelt csendőrök. Az aranytartalék sorsa miatt aggódó bankvezetők ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a vonaton a banki személyzet együtt utazzon. Időhúzásra játszva azt igyekeztek elérni, hogy a szerelvény addig ne hagyja el Magyarországot, míg alá nem írnak egy német-magyar megállapodást, ami garantálja, hogy a nemzeti bank értékei – mindenek előtt az aranytartalék – magyar kézben maradnak.

Az aranyvonat hat hétig vesztegelt Fertőbozon, a legnagyobb hidegben. Ez alaposan próbára tette a vagonlakó banktisztviselőket és családtagjaikat. Az egyik szemtanú a XXI. századnak azt mondta: azzal viccelődtek, hogy „cirkuszi kocsiban” élnek, ugyanakkor féltek is, hiszen a szövetségesek tudták, hol vesztegel a vonat, minden nap be is mondták a rádióban, hogy bombázni fogják (tényleges bombatámadás végül csak a szerelvény távozása után, a hátrahagyott tehervagonokat érte).

A németek folyamatosan sürgették a Sopronba menekült nyilas kormányt, hogy szállítsák a Birodalom területére az aranyat, de a jegybank igazgatói sikeresen húzták az időt. A németek egy idő után elunták az alkudozást, és egy mozdonyt indítottak Fertőbozra, hogy saját felügyeletük alatt elvontassák a tehervagonokat – hátrahagyva a banki személyzetet. Jankovics és más igazgatók nem tehettek mást, a sínekre állva állták útját a mozdonynak. Egészen közel voltak ahhoz, hogy agyonlőjék őket a katonák, de csodával határos módon megúszták, és a szerelvény sem került német kézre.

Kriptában helyezték volna el a kincseket

Végül megszületett a német-magyar egyezmény a bank „áttelepüléséről”, az indulás napját 1945. január 23-ra tűzték ki. A nyilasok még az utolsó pillanatban is megpróbálták eltéríteni, amit – Eisenbarth Magda, Jankovics László titkárnőjének visszaemlékezése szerint – szintén kalandos módon sikerült megakadályozni. A bank egyik tisztviselője véletlenül kihallgatta, hogy Fazekas Emil pártmegbízott arról beszélt: 

ha a vonat elindul, a magyar határ előtt felszállnak rá a nyilasok, és nem az eredetileg tervezett helyre, a felső-ausztriai Spital am Pyhmbe, hanem a Birodalom belsejébe irányítják.

Eisenbarth Magda nem a vonaton, hanem Sopronban lakott egy barátnőjénél, így őt kérték meg, hogy mondja azt: a városban maradt a bőröndje, vissza kell mennie érte. Sopronban találkozott Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszterrel, és elmondta neki, mi készül. Reményi-Schneller ugyan nácibarát volt (a háború után halálra ítélték és kivégezték), de ebben az ügyben megmakacsolta magát. Eisenbarth visszaemlékezése szerint pénzügyőröket küldött a szerelvényhez, akik megakadályozták, hogy a nyilasok felszálljanak az induló aranyvonatra.

A végállomás Spital am Pyhm volt, egy apró hegyi falu volt, amelyet nem véletlenül választottak: egyrészt volt itt egy kolostor, amelynek a kriptájában el lehetett helyezni az aranyat, másrészt az MNB vezetői valahonnan tudták, hogy ez már amerikai megszállási zóna lesz a háború végén, így a kincsek nem kerülhetnek szovjet kézbe. A németeket valószínűleg azzal sikerült meggyőzni, hogy a félreeső falu vasúton jól megközelíthető. A plébános visszaemlékezése szerint a helyiek is örültek a különös vendégeknek: azt mondták, őket nem bombázzák majd az amerikaiak, hiszen itt van a magyarok aranya.

A kolostorban és a faluban berendezkedő, emigráns nemzeti bank élén Temesváry és Fazekas Emil igyekeztek úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Fazekas azon ügyködött, hogy mindenkit beléptessen a Nyilaskeresztes Pártba, származási igazolást követelt az alkalmazottaktól, vagy például elkobozta Jankovics László rádióját, hogy ne tudjon híreket hallgatni. A bankvezetés és a nyilasok közti konfliktus odáig fajult, hogy Temesváry felmentette Jankovicsot a vezérigazgatói posztról, és elintézte, hogy behívják a honvédségbe – vagyis vissza kelljen térnie Magyarországra.

Jankovics viszont Sopronban el tudta intézni, hogy visszaküldjék Spitalba, így az arany közelében lehetett, amikor bekövetkezett a végső összeomlás. Amikor április elején visszaérkezett a faluba, kiderült, Temesváry ismét az arany elszállításán dolgozott, hogy az majd a nyilas mozgalom rendelkezésére álljon a háború után. Jankovics és Sopronyi-Thurner Mihály, Sopron polgármesterének fia honvédtiszti egyenruhában mentek Linzbe, ahol egy hamis paranccsal elirányították az arany elszállítására kirendelt vagonokat.

Az aranykészlet azonban még mindig nem volt biztonságban, pedig már nagyon közel járt a szovjet és az amerikai hadsereg is. Az MNB vezetői három, angolul beszélő tisztviselőt küldtek ki nyugat felé, hogy keressék meg az amerikaiakat, tudassák velük, hogy hol van a magyar aranytartalék. A nyugtalanság jogosnak bizonyult: Deme Lajos csendőr százados, az aranyat őrző különítmény parancsnoka visszaemlékezésében azt írta, hogy a háború utolsó napján, 1945. május 8-án tíz-tizenkét német teherautó állt meg a kolostor előtt, és SS tisztek mentek be a bank vezetőihez. Követelték, hogy az összes aranyat adják át nekik.

A vezérigazgatói posztot akkor betöltő Cottely István igyekezett húzni az időt, arra hivatkozva, hogy nincs elég jármű a személyzet elszállítására. Az SS tisztek viszont szenvtelenül közölték, hogy arra nem lesz szükség, a személyzet meg fog halni, így csak ők fogják tudni, hova rejtik az aranyat. 

Az időhúzó taktika sikeresnek bizonyult: délután 3 óra körül feltűntek a völgyben az első amerikai csapatok, mire – ahogy Deme százados írja – „a németek pillanatok alatt eltűntek”. Az első amerikai tankok még megállás nélkül keresztülhajtottak a falun, de nem sokkal később megérkezett egy ezredes, aki közölte: az aranykészlet és egyéb értékek őrzését átveszik.

A Magyar Nemzeti Bank aranya egy maroknyi tisztviselő határozott kiállásának köszönhetően – némi szerencsével – megúszta, hogy elrabolt és elveszett kincs legyen belőle. Az amerikaiak előbb Frankfurtba szállították, majd hosszú tárgyalás után 1946 augusztusában visszaadták Magyarországnak. Ezen az aranytartalékon alapult az új, stabil fizetőeszköz, a forint. Sok más banki vezető mellett Jankovics László sem tért vissza soha Magyarországra, előbb Londonba ment, majd kivándorolt Brazíliába. Halálának időpontja ismeretlen.

A cikk elkészítéséhez Jankovics László – az Országos Levéltárban elérhető – visszaemlékezéseit, illetve a XXI. század vonatkozó részét használtuk.