Reményteli kézfogástól az embertelen öldöklésig – 30 éve írták alá a Gáza-Jerikó megállapodást

1994. május 4-én izraeli és palesztin vezetők találkoztak Kairóban, hogy aláírják a gázai-jerikói megállapodást, amellyel megkezdődött az első, 1993. szeptemberben kötött oslói egyezmény végrehajtása. Az eseményen Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat palesztin vezető is részt vett. A megállapodás előírta az izraeli hadsereg kivonulását a Gáza-övezetből és a ciszjordániai Jerikóból, valamint a hatalom átadását az izraeli közigazgatástól az újonnan létrehozott Palesztin Hatóságnak. A megállapodás meghatározta 

• a Palesztin Hatóság felépítését és összetételét, joghatóságát és jogalkotási hatáskörét, 
• a palesztin rendőrség létrehozását, 
• valamint az izraeli állam és a Palesztin Hatóság közötti rendszeres diplomáciai kapcsolattartás szükségességét.

Az oslói egyezmények előtt érdemes szót ejteni az 1991-es madridi békekonferenciáról, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió is támogatott. Izraeli, jordániai, libanoni, palesztin és szíriai küldöttek vesznek részt a tárgyaláson, aminek a végső célja a közel-keleti béke megteremtése lett volna. A tárgyalássorozat két évig tartott, lényegi áttörés akkor nem történt, de elindult egy párbeszéd, ami az első oslói egyezmény alapja lett. Az első oslói egyezmény az első személyes megállapodás volt Izrael kormánya és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) között. Az egyezményről szóló tárgyalások titkosak voltak, az oslói Fafo Intézetben zajlottak, és 1993 januárjától egészen 1993. augusztus 20-áig tartottak.

Az egyezmény létrejöttét nyilvánosan Washingtonban jelentették be 1993. szeptember 13-án, és személyesen írta alá Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke és Jichák Rabin, Izrael miniszterelnöke Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében. A dokumentumokon szerepelt még Mahmúd Abbász PFSZ-vezető, Simón Peresz izreli külügyminiszter, Warren Christopher amerikai külügyminiszter és Andrej Kozirev orosz külügyminiszter aláírása. Az Egyezmény lehetővé tette a palesztin ideiglenes önkormányzat, a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) létrehozását. Az egyezmény emellett az Izraeli Védelmi Erők részleges kivonását írta elő a Gáza-övezetből és Ciszjordánia egyes részeiről.

Netanjahu első színrelépése

Azt remélték, hogy a koncepció sikeres lehet egészen addig, amíg egy állandó megállapodásra kerül sor nem kerül. 

Maradtak azonban fontos kérdések, amelyeket nem tisztázott az első egyezmény, ilyen volt Jeruzsálem ügye, a palesztin menekültek sorsa és az izraeli telepek biztonsága. 

A második oslói egyezmény során a kérdéses területeket három részre osztották. A palesztin igazgatású területekre, a Palesztina igazgatása alá eső, de Izrael és Palesztina erői által közösen ellenőrzött területekre és az izraeli igazgatású és ellenőrzésű területekre.

Az oslói folyamatokat azonban nagyban akadályozta, hogy Jichák Rabin kormányfőt 1995 november 4-én meggyilkolták. A merénylő Jigál Amir, egy radikális jobboldali ortodox zsidó volt, aki hevesen ellenezte az oslói egyezményeket. Rabin egy olyan tömeggyűlésre érkezett a tel-avivi Izráel királyai térre (most Rabin tér), amelyet az oslói egyezmény hívei szerveztek. Amint a gyűlés véget ért, Rabin a városháza lépcsőin lefelé tartott autója felé, amikor Amir három lövést adott le rá egy félautomata fegyverből. Két lövés találta el a miniszterelnököt, a harmadik a testőrét érte, aki könnyebb sérüléseket szenvedett. Rabint súlyos sérülésekkel vitték a közeli Ichilov Kórházba, de kevesebb mint 40 perc múlva elvérzett a műtőasztalon.

Izraelben 1996-ban választásokat tartottak, amelynek eredményei tükrözték az izraeli közvélemény növekvő aggodalmait a nemzetbiztonsággal kapcsolatban. Benjamin Netanjahu került hatalomra, aki többször is hangosan kritizálta az oslói egyezményeket, és azoknak a tartalmával sem értett egyet. Netanjahu kemény vonalat képviselt az erőszak visszaszorításában, nem volt hajlandó találkozni Arafattal, és végrehajtani sem akarta az Izrael által egyezségben megígért visszavonulását Hebronban. Netanjahu végül 1997-ben beleegyezett a visszavonulásba, de a viszony továbbra is feszült maradt. Egy évvel később Bill Clinton amerikai elnök közbelépésének köszönhetően megkötötték a Wye River-i memorandumot, ami az oslói egyezmények folytatása volt.

A megállapodás felfüggesztése

A megállapodást 1998. október 23-án írta alá a Fehér Házban Benjamin Netanjahu és Jasszer Arafat a Bill Clinton amerikai elnök vezetésével folytatott tárgyalások révén. 1998. november 17-én Izrael 120 tagú parlamentje, a Knesszet 75-19 arányban jóváhagyta a memorandumot, amely 1998. november 2-án, az aláírástól számított tíz napon belül lépett hatályba a rendelkezés szerint.

1998. december 18-án azonban Izrael csak az átcsoportosítás első részét hajtotta végre, azaz a ciszjordániai területek nagyjából 2 százalékáról vonult ki a szükséges 13 százalék helyett. Ezután a felek kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy nem teljesítették vállalásaikat, a megállapodás további végrehajtása pedig abbamaradt. A megállapodást a következő hónapban fel is függesztették, miután Netanjahu koalíciójának ellenzéke bizalmatlansági szavazással fenyegetett a Knesszetben. A megállapodás felfüggesztése ellenére a Knesszet mégis bizalmatlansági indítványt nyújtott be, így előrehozott választásokat tartottak.

Az 1999-es választásokon a Munkapárt került ismét hatalomra, és az új miniszterelnök, Ehud Barak folytatta a végleges státuszról szóló béketárgyalásokat. Bár a tárgyalások jól haladtak, a Camp David-i nagyszabású csúcstalálkozó meghiúsult, Barak miniszterelnöksége rövid életűnek bizonyult. A tárgyalásokat ugyancsak megzavarta Ariel Saron Likud-vezér 2000-ben tett vitatott látogatása a Templom-hegyen.

A Templom-hegy, amely az Al-Aksza-mecset és a Szikladóm helyszíne is, az izraeliek és a palesztinok által egyaránt fővárosként számon tartott Jeruzsálem centrumában található. A hegy a zsidók és a muszlimok számára egyaránt szent helynek számít, a látogatást így szándékos provokációnak tekintették, és zavargásokat váltott ki. Barak 2000 végén lemondott, mielőtt bármilyen végleges békemegállapodás született volna.

A második intifáda és a Hamász felemelkedése

Ariel Saront 2001-ben választották meg, a második intifáda közepén, amelyet a Templom-hegyen tett látogatása váltott ki. Az intifáda szó jelentése a magyar nyelvben felkelést, lázadást jelent. A fogalom eredetileg az arab világból származik, ahol az intifáda kifejezés a palesztinok 1987 és 1993 közötti lázadását jelölte az izraeli megszállás ellen. A két fél közötti tárgyalások elakadtak, mivel az izraeli-palesztin konfliktus az egyik leghevesebb időszakát élte.

Az izraeli csapatok újra bevonultak ciszjordániai városokba, és Arafatot a ramallahi táborába zárták, amíg 2004-ben súlyosan meg nem betegedett. Saron eközben 2005-ben új megközelítéssel próbálkozott békét teremteni: egyoldalúan felszámolta a Gáza-övezetben lévő zsidó településeket (négy ciszjordániai zsidó településsel együtt), és kivonta az izraeli csapatokat a területről. Mivel heves ellenállásba ütközött, különösen saját pártján belül, új pártot alapított, a Kadimát, amely a kétállami megoldás követése mellett kötelezte el magát.

Saron 2006 elején, mindössze néhány hónappal a választások előtt agyvérzést kapott és meghalt. Ehud Olmert lett a megbízott miniszterelnök, és átvette a Kadima vezetését, amely a választások után a Knesszet domináns pártja lett. A Palesztin Hatóság ugyancsak az év elején tartotta a parlamenti választásokat, amelyeken a Hamász meglepő többségbe került. 

Bár a Hamász egyes vezetői jelezték, hogy hajlandók elfogadni a kétállami megoldást, valamint az Izrael és a Palesztin Hatóság közötti kétoldalú megállapodásokat, Izrael nem volt hajlandó tárgyalni a Hamász vezette kormánnyal.

A frakciók közötti fegyveres belharcok után 2007-ben Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke feloszlatta a kormányt, és a Hamász kikerült a Palesztin Hatóságból. Az Izrael és a Palesztin Hatóság közötti béketárgyalások még abban az évben megkezdődtek egy nemzetközi konferencián az amerikai Maryland államban, Annapolisban. A tárgyalások 2008-ban is folytatódtak, de nem vezettek új megállapodáshoz, miután Olmertet korrupciós vádak miatt lemondásra kényszerítették, külügyminisztere, Cipi Livni pedig nem tudta átvenni a helyét. 

A tárgyalások tartalmát, amelyek a végső státusz kérdéseit tárgyalták, 2011-ben kiszivárogtatta és közzétette az Al Jazeera. Úgy tűnt, hogy mindkét fél elvben elfogadja Jeruzsálem felosztását és a jelképes számú palesztin menekült visszatelepítését Izraelbe. A megszerzett iratokból az is kiderült, hogy az egyik találkozón Olmert egyébként felajánlotta a palesztin tárgyalófeleknek az általuk követelt ciszjordániai terület több mint 93 százalékát.

Netanjahu visszatérése

Netanjahu 2009-ben került vissza a miniszterelnöki székbe. Abbász elnök ragaszkodott ahhoz, hogy Netanjahu ott folytassa a tárgyalásokat, ahol Olmert abbahagyta. A palesztin fél nem volt hajlandó találkozni anélkül, hogy leállítanák a zsidó telepek építését a palesztinok által követelt területeken. Az Egyesült Államok nyomására az izraeli kormány 2009 novemberétől 2010 szeptemberéig végül szüneteltette a ciszjordániai telepek építését. Mivel a kelet-jeruzsálemi zsidó városrészek esetében – amelyek Netanjahu szerint nem is települések – nem került sor az építkezések leállítására, Abbász végül lemondta a találkozót.

Közvetlen tárgyalásokra nem került sor egészen addig, amíg Livnit meg nem bízták a palesztin béke ügyének rendezésével 2013-ban. Az egyeztetés végül kurdarcba fulladt, miután a két fél között végérvényesen megromlott a viszony. Az évek óta holtponton lévő tárgyalások után Donald Trump 2017-ben bejelentette szándékát a békefolyamatok újjáélesztésére. Bár mind az izraeli, mind a palesztin vezetők kezdetben optimistán reagáltak a kezdeményezésre, a palesztinok elkeseredtek, amikor az Egyesült Államok 2017 decemberében elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, és a következő májusban átköltöztette nagyköveti képviseletét a városba.

Ahogy az Egyesült Államok és a Palesztin Hatóság között egyre nagyobb feszültségek alakultak ki, az Egyesült Államok csökkenteni kezdte a Palesztin Hatóságnak, valamint az UNRWA-nak (az ENSZ Közel-Keleti Palesztin Menekülteket Segélyező és Munkaközvetítő Ügynökségének) és más segélyprogramoknak nyújtott támogatásokat arra hivatkozva, hogy a szervezet támogatása nem felel meg az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek. Az ország elrendelte a PFSZ washingtoni irodájának bezárását is arra hivatkozva, hogy a közelmúltban nem folytattak tárgyalásokat Izraellel.

Időközben 2018-ban szigorú biztonsági intézkedések mellett kezdődött az előrehozott parlamenti választás Izraelben: nem a legtöbb voksot gyűjtő Kék Fehér Pártszövetség alakíthatott kormányt, hanem Benjamin Netanjahu regnáló miniszterelnök.

Mire a Trump-kormányzat bemutatta béketervét, amelyet az „évszázad alkujaként” reklámozott, a palesztinok már úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államok nem tud többé tisztességes közvetítő szerepet játszani a konfliktusban. A terv első részét, amely a palesztin területek gazdaságának és infrastruktúrájának jelentős fejlesztését javasolta, 2019 júniusában jelentették be. A terv második része 2020 januárjában jelent meg, és előre meghatározott megoldásokkal állt elő a státuszkérdésekre: Izrael megtartaná szinte valamennyi ciszjordániai települést, szuverenitást gyakorolna a Ciszjordánia keleti határa mentén fekvő Jordán-völgy felett, és fővárosának megtartaná az osztatlan Jeruzsálemet, míg a palesztinok demilitarizált önkormányzatot kapnának egy csökkentett ciszjordániai területen és a Gáza-övezetben.

A tervet az izraeli vezetők kedvezően fogadták, a palesztin vezetők viszont elítélték. 2021-ben Joe Biden amerikai elnök kormánya megkezdte a palesztinoknak nyújtott segélyek helyreállítását, és ígéretet tett a PFSZ washingtoni irodájának újbóli megnyitására.

Időközben 2020-től valamelyest normalizálódtak a kapcsolatok egyes arab országok és Izrael között, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek megállapodnak a diplomáciai kapcsolatok megerősítéséről a zsidó állammal, és ezzel ők lettek 25 év után az első arab országok, amelyek közeledni kezdtek Izrael felé. Cserébe Izrael bejelentette, hogy felfüggeszti a ciszjordániai területek annektálására irányuló terveit. Ezt követően Marokkó és Szudán is aláírta a megállapodást, és normalizálta kapcsolatait Izraellel.

2021-ben nagyobb intenzitású konfliktussá vált az Izreal-Hamász szembenállás. Amikor tömegessé vált a palesztinok kilakoltatása Kelet-Jeruzsálemben, összecsapások is kitörtek emiatt az izraeli védelmi erők és a Hamász között az al-Aksza mecsetnél. Gázában több mint kétszáz, Izraelben pedig legalább tíz ember halt meg az összecsapásokban. A Joe Biden-kormányzat segített közvetíteni a fegyverszünet megkötésében, de a konfliktus csak tovább mélyült, amikor 2022-ben Izrael terrorellenes műveletet indított Ciszjordániában, válaszul a palesztinok zsidó izraeliek elleni támadásaira.

A háború éve

Izrael belpolitikai zűrzavarral nézett szembe az igazságszolgáltatás átalakítására irányuló kormányzati lépések miatt, miközben 2022-ben az izraeliek és a palesztinok közötti erőszak kiújult. 2023 első kilenc hónapjában folyamatosak voltak az összecsapások Ciszjordániában. Október 7-én pedig az Izrael elleni meglepetésszerű terrortámadás során gázai palesztin fegyveresek megszállták a dél-izraeli Nir Oz kibucot. Sok helyit megöltek, a házakat felégették, és civileket hurcoltak el. A The New York Times szerint a nagyjából 400 lakos közül 180-at öltek meg vagy hurcoltak el túszként. Az október 7-ei támadásnak legalább 1400 izraeli esett áldozatul. Az ENSZ vizsgálata szerint a Hamász terroristái nemi erőszakot is elkövettek, anyákat és csecsemőket gyilkoltak meg.

A Hamász katonai vezetője, Mohammed Deif a támadás után közölte, hogy a csoport azért követte el a támadást, mert Izrael hosszú ideje blokád alatt tartja a Gáza-övezetet, megszállva tartja a palesztin földeket, és rendszeresen bűnöket követ el a muszlimok ellen, beleértve a jeruzsálemi al-Aksza mecset meggyalázását. Netanjahu izraeli miniszterelnök a támadás után bejelentette, hogy Izrael háborúban áll a Hamásszal. Az izraeli haderő rakétázni kezdte Gázát, később pedig megindították a szárazföldi offenzívát is.

Április 22-éig mintegy 34 ezer palesztin halt meg Gázában, köztük csaknem 15 ezer gyerek és 9670 nő – közölte az ENSZ emberi jogi főtanácsosa. A konfliktus első hónapjában mintegy 1,4 millió palesztin kényszerült lakóhelye elhagyására. 

Október 17-én az Egyesült Államok megvétózta az ENSZ BT szavazását a konfliktus humanitárius szüneteltetéséről, Izrael önvédelemhez való jogára hivatkozva. Az Izrael és a Hamász közötti 2023. októberi háború az évtizedek óta tartó izraeli-palesztin konfliktus legjelentősebb eszkalációját jelenti. 

Felhasznált források: Britannica / World101

Nyitókép: Jichák Rabin és Jasszer Arafat kezet fog Kairóban. Fotó: Barry Iverson / Getty Images