Minden idők egyik legbrutálisabb cápatámadását élte túl, majd a fehér cápák legfőbb védelmezője lett

Rodney Fox arra készült, hogy megvédje bajnoki címét az dél-ausztráliai szigonyvadász bajnokságon, amikor az élete örökre megváltozott. Az akkor 23 éves férfi éppen a győzelmet jelentő halat akarta kilőni, amikor hirtelen úgy érezte, „mintha egy vonat, vagy egy tengeralattjáró ütközött volna” neki. Mint utóbb felidézte:

Mellkason vágott, kiverte a kezemből a szigonypuskát, leverte a maszkomat, és olyan gyorsan ragadott magával, amilyen gyorsan még soha nem úsztam. Egy rémálom volt.

Az a valami, ami hatvan évvel ezelőtt, 1963. december 8-án nekiment az Adelaide közelében található Aldinga Beach partjainál, egy fehér cápa volt. Az állatot feltehetően az a sok vér vonzotta a környékre, amit a versenyen részt vevő negyven szigonyvadász több óra alatt kiontott. 

A cápa a férfi bal oldalára harapott rá, a mellkasánál. Fox elmondása szerint olyan volt, mintha satuba szorították volna, mintha „csont lettem volna egy kutya szájában”. Ekkor eszébe jutott, hogy a cápáknak a szemét kell támadni, és így is tett. „A cápa elengedett, és kiestem a szájából. Gyorsan el akartam lökni a fejét magamtól, de a karom eltűnt a fogai között”. Az utolsó pillanatban tudta kirántani, mielőtt a hírhedt állkapocs összezárt. Jobb karját az éles fogak így is összeroncsolták.

Hogy védje magát, átölelte a cápát, amilyen szorosan csak tudta, hogy ne kerülhessen a fogai közé, de ez csak ideiglenes megoldás volt. A snorkelező szigonyvadásznak kezdett elfogyni a levegője, és nem volt más választása, mint felmenni a víz felszínére. 

Levegőért kapkodva ért fel, és amikor pár nagy levegővétel után visszanézett, olyan kép tárult elé, amit soha többé nem tudott elfelejteni:

Lenéztem, és megláttam azt a hatalmas cápát, ahogy a vérrel teli vízben tátott szájjal jön fel felém.

Megpróbálta megrúgni, de úszótalpa éppen hogy csak érintette a cápa orrát, a ragadozó pedig folytatta a támadást. Fox szerencséjére azonban nem rá, hanem a bójájára harapott rá. A cápa ekkor elúszott – magával rántva a mélybe a férfit, akinek a bója a derekára volt erősítve.

A pörögve merülő fiatal szigonyvadász kétségbeesve próbálta leoldani magáról a kábelt a még használható bal kezével, de képtelen volt megszabadulni tőle. Már szinte az összes levegő elfogyott a tüdejéből, és közel volt ahhoz, hogy megpróbáljon levegőt venni a víz alatt, amikor újabb csoda segítette: a kötél, amit a cápa félig átharapott, hirtelen elszakadt, Fox – aki ekkor már nem is tudta megmondani, merre van fent és lent – „fordított falevélként” a felszínre lebegett.

Túléléséhez azonban még egy csodára volt szüksége. Valakinek ki kellett mentenie, de akkoriban ezeken a versenyeken egyáltalán nem voltak csónakok és hajók, mert „túl szegények voltunk, csak kiúsztunk és visszaúsztunk a partra”. Aznap azonban volt ott egy csónak, és látva a vérfoltot a víz felszínén, odamentek megnézni, hogy mi történik. Fox pont mellettük bukkant fel.

Beemeltek, és rekordidő alatt vittek kórházba.

Egészen addig még senki sem élt túl olyan durva cápatámadást, mint ő, és azóta sincsenek sokan. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az orvosok hirtelen nem is tudták, hogy mivel kezdjenek. 

• Összesen 462 öltéssel kellett összevarrni a jobb karját és a mellkasát. 
• A bal oldalán az összes bordája eltört. 
• A tüdeje kilyukadt és összeesett.
• Lyuk volt a lapockacsontján, a rekeszizmán és a lépén. 
• A mellkasa felszakadt, láthatóvá téve több szervét, köztük a szívből induló egyik fő artériát, ami, ha megsérült volna, Fox pillanatok alatt meghalt volna.
• Egy cápafogdarab máig benne van a kezében.

Fox egy interjúban elmondta, közvetlenül a támadás után nem igazán érzett fájdalmat.

A halálfélelem, hogy harcolnod kell az életedért, minden fájdalmat felülír. De az egy rosszabb fájdalom, a haláltól való rettegés.

A fájdalom csak a csónakban tört rá, és hullámokban érkezett. A kórházban annyira teletömték morfiummal, hogy mint mondta, „amikor a droghasználók később arról beszéltek, hogy milyen csodálatos színeket láttak, tudtam, hogy miről beszélnek”.

Áldozatból „cápaölelő”

Fox sikeresen felépült sérüléseiből, és hónapokkal később a rémálmoktól is meg tudott szabadulni, de a cápatámadástól való rettegés legyőzéséhez még idő kellett. Az nem volt lehetőség, hogy többet ne menjen a vízbe – bár folyamatosan azt hallgatta, hogy fel kéne hagynia a merüléssel, a tengertől nem tudott szabadulni.

Az akkor biztosítási ügynökként dolgozó férfi eleinte Mount Gambier kristálytiszta édesvízi krátertavában szoktatta magát a vízhez, mielőtt visszatért az óceánba. Egy évvel a támadás után már újra versenyzett, és majdnem megnyerte az ausztrál szigonyvadász-bajnokságot. Közben igyekezett minél többet megtudni a fehér cápákról, hogy sikerüljön legyőzni félelmét a ragadozóktól, amiket akkor mindenki – vele együtt – emberevő szörnyetegnek tartott.

Véleménye azonban kezdett megváltozni, amikor végignézte, ahogy a legendás sporthorgász, Alf Dean kifog öt fehér cápát. Megölésüket értelmetlennek érezte, és amikor elkezdte tanulmányozni őket, egyre inkább lenyűgözőnek találta a félelmetes ragadozókat.

Az első dolog, amire rájött, hogy nemcsak ő, hanem senki sem tud szinte semmit sem a fehér cápákról. „A könyvtárakban semmit sem találtam” – mondta Fox, aki végül saját maga kezdett el segíteni a tudósoknak, hogy tanulmányozhassák őket, és így az emberek biztonságban tudjanak búvárkodni, tudva, hogy milyen veszélyt is jelentenek rájuk a cápák.

A cápakutatáshoz végül egy felbecsülhetetlenül hasznos találmánnyal járult hozzá: a cápaketreccel. Az ötletet az oroszlánketrecek adták egy állatkerti kiránduláson – ekkor jutott eszébe, hogy a vízbe merített ketrecekbe bújva közvetlenül közelről, biztonságosan lehetne megfigyelni élőhelyeiken a rettegett fehér cápákat.

Az első ketreces merülések után teljesen megváltozott a véleménye a cápákról. Rájött, hogy a cápákat csak a csalik érdekelték, egyáltalán nem törődtek a ketrecben lévő emberekkel, nem voltak „őrült emberevők”, hanem „tiszteletet érdemlő, csodálatos, gyönyörű lények”.

Ron és Valerie Taylor ausztrál filmesekkel együttműködve ő készítette az első felvételeket szabadon úszó fehér cápáról, majd velük együtt részt vett Steven Spielberg legendás Cápa című filmjének készítésében, amiben kiemelt szerepet kapott az általa készített cápaketrec is.

Ezután cápaexpedíciókat kezdett szervezni kalandvágyó turistáknak és tengerbiológusoknak. Cége, a Rodney Fox Expeditions az egyetlen a világon, ami lehetőséget ad arra, hogy tengerfenékre eresztett ketrecekből figyelhessék meg a részt vevő búvárok a fehér cápákat. Életét emellett a cápák megmentésének szentelte: tengerbiológus fiával együtt alapítványt és múzeumot hozott létre, és nagy szerepe volt abban is, hogy a fehér cápát védett állattá nyilvánítsák.

Életét arra tette fel, hogy megértesse az emberekkel, hogy a cápák „megérdemlik a tiszteletünket és a védelmünket”, mert nem igaz az általános elterjedt nézet, hogy „vad gyilkológépek” lennének, és felbecsülhetetlenül fontos szerepet játszanak az óceánok életében:

Megeszik a beteg, gyenge, lassú és túlszaporodott állatokat, egészségesen és tisztán tartják az óceánokat, amik nélkülük nagy bajba kerülnének.

Nyitókép: Egy fehér cápa Dél-Afrika partjainál. Fotó: Education Images/Universal Images Group via Getty Images