A szovjet tiszt, aki józanságával „megmentette a világot az atomháborútól”

Sztanyiszlav Petrov alig fél órája kezdte meg éjszakai műszakját a szovjet légvédelem Moszkva közelében lévő központjában 1983. szeptember 26-án, amikor a műholdas megfigyelőrendszer riadót fújt. A 44 éves szovjet tiszt és kollégái hosszú másodperceken át hitetlenkedve nézték a monitoron megjelenő „indítás” szót, ami azt jelezte, hogy az Egyesült Államok atomrakétát lőtt ki a Szovjetunióra.

Egy perccel később aztán újra megszólalt a sziréna, jelezve, hogy egy második ballisztikus rakéta is elindult a Szovjetunió felé. Majd egy újabb, és egy újabb. Az Oko (Szem) rendszer végül a lehető legnagyobb magabiztossággal állította, hogy öt darab amerikai atomrakéta tart az ország felé. Az „indítás” szót felváltotta a „rakétatámadás”.

Az Oko irányítóközpontjában, a Szerpuhov 15 nevű bázis egyik bunkerében ülő Petrovnak ekkor ügyeletes tisztként élete legfontosabb döntését kellett meghoznia. Jelentse-e feletteseinek és egyben a szovjet vezérkarnak, hogy Washington atomcsapást indított a Szovjetunió ellen – lehetőséget adva ezzel egy mindent elsöprő szovjet válaszcsapás megindítására –, vagy azt közölje velük, hogy hibás riasztás történt?

Nem volt sok ideje gondolkodni. Az amerikai rakéták alig fél óra alatt érték volna el célpontjaikat. Petrov a BBC-nek elmondta:

Arra nem volt szabály, hogy mennyi ideig gondolkodhatunk, mielőtt jelentünk egy csapást. De tudtuk, hogy minden egyes tétovázással eltöltött másodperc értékes időt vesz el. A Szovjetunió katonai és politikai vezetését késlekedés nélkül értesíteni kell.

Ő azonban képtelen volt azonnal döntést hozni. Hiába villogott magabiztosan a rendszer, ahogy a Time magazinnak elmondta, nem akart az az ember lenni, aki „felelős a harmadik világháború kirobbantásáért”. És ennek a lehetősége akkor egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek.

Fagyos hangulat

Petrovnak egy olyan időszakban kellett választania a két lehetőség közül, amikor a szovjet-amerikai kapcsolatok a hidegháború egyik mélypontjára jutottak. A Szovjetuniót Jurij Andropov, a KGB egykori igazgatója vezette, aki már-már megszállottan rettegett egy meglepetésszerű amerikai atomcsapástól, és a szovjet hírszerzés az utasítására minden apró jelét kereste egy esetleges amerikai támadásnak.

Félelmét pedig csak tetézte a híresen kommunistaellenes amerikai elnök, Ronald Reagan ténykedése. Alig fél évvel korábban az atomfegyverek csökkentését akkor még ellenző Reagan egy beszédében a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót, majd pár héttel később bejelentette, hogy egy új, csak Star Wars néven ismert rakétavédelmi rendszert építenek ki, ami már az űrben megsemmisítené a támadó szovjet ballisztikus atomrakétákat. Közben Washington nagy hatótávolságú rakéták telepítését tervezte Európába, tovább szítva a feszültséget a két atomnagyhatalom között.

Emellett az amerikai haditengerészet egymás után tartotta a Szovjetuniót pszichológiai nyomás alatt tartó hadgyakorlatokat, és a szovjet légvédelem hónapokon át riadókészültségben volt, miután amerikai vadászgépek be tudtak repülni távol-keleti szovjet katonai bázisok fölé. Majd 1983. szeptember elsején egy szovjet vadászgép lelőtte a Korean Air Lines 007-es számú járatát, miután a dél-koreai légitársaság utasszállítója szovjet légtérbe tévedt a Kamcsatka-félsziget felett.

Bár az amerikai hírszerzés arra jutott, hogy a szovjetek tévedésből lőtték le a Szöulba tartó gépet, amit összetévesztettek egy pont akkor arra repülő amerikai kémrepülőgéppel, Reagan egy beszédben „mészárlásnak”, valamint „emberiesség elleni bűncselekménynek” nevezte az esetet, és kijelentette, hogy a szovjetek szándékosan lőtték le a polgári gépet, 269 ember, köztük 62 amerikai halálát okozva.

A Kremlben közben attól tartottak, hogy a KAL 007-es esete szándékos amerikai provokáció volt, amivel egy esetleges atomcsapás megindítását készítik elő. Petrovnak ebben a légkörben kellett döntenie.

Megérzés

A szovjet tiszt igyekezett minél gyorsabban minél több információt begyűjteni, köztük más radarállomásoktól származó adatokat is a műholdas rendszer által jelzett öt amerikai rakétáról. A többi radarállomás nem látott semmit, de ez nem lehetett minden kétséget eloszlató bizonyíték. Öt perccel a riadó után végül Petrov arra jutott, hogy hibás riasztásként jelenti az esetet a feletteseinek és a szovjet vezérkarnak.

Később elismerte, hogy a döntést főlként a megérzéseire hagyatkozva hozta meg, és egyáltalán nem volt biztos abban, hogy igaza is van. Leginkább az a tény nem hagyta nyugodni, hogy a rendszer nem egy mindent elsöprő amerikai támadást jelzett, hanem mindössze öt rakétát, és ahogy a Washington Postnak mondta, azzal „csak kis kárt lehet okozni”, a háború nem így indulna. A döntés után már csak várnia kellett. 

Fél órával később, amikor az állítólagos amerikai rakétáknak be kellett volna csapódniuk, de semmi sem történt, már megnyugodhatott: igaza volt. A rendszer valóban hibásan jelezte az atomrakéták indítását.

Mint később kiderült, az Oko egyik felderítő műholdja, a Kozmosz 1382 felhőkről visszaverődő fényt azonosított rakétának. Mindezt véletlenek sora okozta. 

A rendszert úgy alkották meg, hogy a műhold olyan pozícióból figyelje az amerikai rakétaindító bázisokat, hogy a felhőkről visszaverődő napfény ne okozzon téves riasztásokat. Aznap, az őszi napéjegyenlőséghez közel azonban a nap pont úgy állt, hogy a montanai Malmstrom légibázis felett akkor kialakult magas légköri felhőkről a műholdra vetülő fénye megzavarta a rendszert, így a rendszer a visszatükröződéseket rakétáknak hitte. A szovjetek később átállították a rendszert, hogy ezt a lehetőséget kiszűrje.

Az esetről a világ csak az 1990-es évek végén szerzett tudomást, amikor Jurij Votincev vezérezredes, a szovjet légierő rakétavédelmi parancsnoka megemlítette azt az emlékirataiban. Hogy közben mi zajlott le a szovjet katonai vezetésben, azt máig nem tudni, és az sem tiszta, hogy az ellencsapás megindításáról Andropovval együtt döntő szovjet vezérkar egyáltalán kapott-e értesítést a műholdas rendszer riasztásáról.

Azt sem lehet biztosan tudni, hogy Petrov konzultált-e döntése előtt a közvetlen feletteseivel, vagy már csak a hibás riasztás tényét közölte velük. Egyes történészek szerint elképzelhető, hogy vezérkart a rendszer automatikusan értesítette, amikor már nem csak egy, hanem öt rakéta indítását érzékelte.

A sors osztotta rá ezt a szerepet

Bár a válaszcsapásról szóló döntés nem Petrov kezében volt, helyzetjelentése a nukleáris hadviseléssel foglalkozó szakértők szerint felbecsülhetetlenül fontos szerepet játszott abban, hogy a világ elkerülte az atomháborút.

A megfelelő ember volt a megfelelő helyen és a megfelelő időben. Bár a fegyveres erőkben szolgált, nem katona volt. Mérnökként dolgozott a légvédelemnél, és feladata pont az alig egy évvel korábban felállított műholdas figyelőrendszer üzembe helyezése volt. Az eset előtti heteket a rendszert irányító számítógép hibáinak javításával töltötte, így nagyon is tisztában volt annak korlátaival és képességeivel.

„A kollégáim mind hivatásos katonák voltak, arra képezték ki őket, hogy parancsokat adjanak és kövessenek” – mondta Petrov a BBC-nek adott interjújában. Egy katonai kiképzést kapott ügyeletes tiszt talán gondolkodás nélkül hitt volna a műszereknek, és tényként továbbította volna feletteseinek, hogy az Egyesült Államok atomcsapást indított a Szovjetunió ellen. Az akkori paranoiás légkörben ez jelentősen növelte volna annak esélyét, hogy a szovjet vezetés a válaszcsapás megindítása mellett döntsön.

Ráadásul aznap este nem is kellett volna ott lennie. A beosztás szerint nem Petrov lett volna az ügyeletes tiszt, csak egy beteg kollégáját helyettesítette. 

Petrov 77 éves korában, 2017 májusában hunyt el. Bár úgy tekintenek rá, mint „az emberre, aki megmentette a világot”, és döntéséért több nemzetközi díjjal is jutalmazták a kétezres évek elején, ő nem gondolta hősnek magát:

Ez volt a munkám. De szerencsések voltak, hogy aznap este én voltam ügyeletben.  

Nyitókép: Sztanyiszlav Petrov moszkvai otthonában, 2004. március 19-én. Fotó: Scott Peterson/Getty Images