Kevésbé biztonságos most a világ, mint a hidegháború idején

„Rémálmaim vannak a bombáról” – írta Adrian Mole 1982-ben, Sue Townsend klasszikus ifjúsági regényében. „Remélem később jönnek meg, mint az érettségim eredményei. Nem szeretnék egy végzettség nélküli szűzként meghalni”. A hidegháború alatt a nukleáris pusztítás veszélye sokak számára közvetlen, húsba vágó fenyegetés volt. A Szovjetunió széthullása óta hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a folyamatosan felbukkanó fegyveres konfliktusok ellenére összességében egy biztonságosabb világban élünk, mint akkor.

Mi van, ha ez mégsem igaz?

A hidegháború alatt jobban megértették egymást a világ nagyhatalmai, mint ma, mondta nemrég Sir Stephen Lovegrove brit biztonsági szakértő. Szerinte óriási probléma, hogy manapság a nagyhatalmak – tehát az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – vezetői kevésbé hajlandóak párbeszédet kezdeményezni, mint 1990 előtt.

Szerinte ez növeli a hibás döntések meghozatalának kockázatát, ami a nukleáris fegyverek korában végzetes lehet.

Egy washingtoni konferencián arról beszélt: a hidegháború évtizedei során a nyugati hatalmakra „kedvező hatást gyakoroltak az olyan tárgyalások, amik által jobban megértettük a szovjetek doktrínáját és képességeit”. Szerinte ez fordítva is igaz.

Emiatt biztosabbak lehettünk abban, hogy nem kerülünk hibás döntések által nukleáris konfliktusba. (…) Manapság nincsenek meg az alapok erre másokkal, ami veszélyes lehet a jövőben

– tette hozzá. A szakértő borúlátó jövőképét annak apropóján fejtette ki, hogy Joe Biden március óta először beszélt július végén telefonon Hszi Csinping kínai vezetővel. Ebben egyébként nagy előrelépés nem történt a Tajvan miatt feszült kínai-amerikai viszonyban. A Fehér Ház meglehetősen visszafogott közleményben számolt be a július 28-i hívásról. Azt írták:

Tajvannal kapcsolatban Joe Biden elnök hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok politikája változatlan, továbbra is ellenzik a status quo megváltoztatására, vagy a Tajvani-szoroson átívelő béke és stabilitás aláásására irányuló egyoldalú erőfeszítéseket.

A kínai állam közleménye ennél harciasabb volt. 

Azok, akik a tűzzel játszanak, elpusztulnak attól. Reméljük, hogy az Egyesült Államok ezt tisztán látja.

Vagyis egyelőre úgy tűnik, a két szuperhatalom vezetőjének beszélgetése nem hozott áttörést országaik viszonyában. 

Még létezik a forró drót

Lovegrove szerint az Egyesült Államok nukleáris fegyverkezése és „viszolygása” a fegyverkezési egyezményektől ugyanúgy növeli egy „kontrollálhatatlan konfliktus” veszélyét, mint Oroszország folyamatos egyezményszegései.

A világ nukleáris arzenálja ugyan drasztikusan csökkent 1989 óta, ám a Federation of American Scientists szerint ez önmagában nem űz el minden aggodalmat: az az összesen 12,700 atomrakéta, ami a világ kilenc országának birtokában van, még mindig bőven elég lehet az emberi civilizáció teljes kiirtására.

Emlékezetes, hogy az atomháborúhoz az emberiség valószínűleg a kubai rakétaválság során került legközelebb. Miután az USA kudarcot vallott Fidel Castro megbuktatásában, a kubai vezető megegyezett a Szovjetunióval abban, hogy nukleáris fegyvereket telepítsenek az országba, amik innen az Egyesült Államokat is könnyedén megcélozhatták volna. Az USA erre rájött, ami komoly feszültséghez vezetett.

A helyzet megoldása után, 1963-ban létesült a Washington és Moszkva közötti forró drót, ami a két állam vezetőit közvetlenül kötötte össze. Erre azért volt szükség, hogy elkerüljék azt, hogy a jövőben hasonló, gyakorlatilag apokalipszissel fenyegető krízis alakuljon ki. 2007-ben Pekinggel is hasonló módon hoztak létre egy közvetlen vonalat.

Így létezik a lehetőség a közvetlen párbeszédre a legfelsőbb szinteken, hogy a világ vezetői el tudják kerülni a legrosszabbat. Kérdés, hogy manapság mennyire fogékonyak a párbeszédre.

Már régóta aggódnak

Lovegrove figyelmeztetése extrémnek tűnhet, de az utóbbi évtizedben egyre többen kétségbe vonták, hogy a világ biztonságosabb hely lenne a 21. század első felében, mint a hidegháború alatt volt.

A Peace Action nevű civil szervezet képviselője, Gordon Clark már 2009-ben arról beszélt, hogy a nukleáris fegyverek nem is a nagyhatalmak, hanem az olyan kisebb államok kezében veszélyesek, mint például Észak-Korea és Irán. Úgy vélte, nem egy nagy, kétpólusú konfliktus korában élünk, hanem egy globális terrorellenes hidegháborúban.

Persze azóta sokat változott a világ. A szankciós térben egymásnak feszülő Nyugat és Oroszország korában nehezebb azt mondani, hogy nincsenek domináló, kétpólusú konfliktusok. 

Az ukrajnai háború mentén egyre élesebb vonalak húzódnak az Oroszországot elítélő, és az azt támogató nemzetek között – a magyar kormány egy ilyen helyzetben igyekszik lavírozni.

Persze az ukrajnai konfliktus előtérbe kerülése nem jelenti azt, hogy Észak-Korea, Irán, vagy akár Kína nukleáris arzenálja köddé vált volna. Alwyn Turner, a Chichester-i Egyetem professzora még 2017-ben, Donald Trump elnöksége alatt tette fel a kérdést: nagyobb biztonságban van-e a világ, mint a hidegháború idején?

Ő arról írt: a hidegháború alatt egyszerűbb volt átlátni a helyzetet, mivel az egyszerű, érthető narratívák mentén zajlott: kapitalizmus a kommunizmus ellen, az USA a Szovjetunió ellen. „De a hidegháború helyét a bizonytalanság vette át” szerinte, amit olyan aktorok, mint Donald Trump csak még kiszámíthatatlanabbá tettek.

Bertrand Russell eszmefuttatására hivatkozva arról beszélt: matematikailag egy multipoláris világ veszélyesebb, mint egy két pólusú, mivel több fél között van lehetőség egy nukleáris konfrontációra. Turner cikke óta pedig lehet, hogy Trumptól búcsút intettünk, de az alaphelyzet nem a jó irányba változott: Irán és Észak-Korea egyre merészebben fegyverkezik, az USA és Kína közti kereskedelmi versengés nem csitul, és Vlagyimir Putyin sem mutatja jeleit annak, hogy visszavenne Oroszország birodalmi ambícióból. Sőt, ennek az ellenkezője igaz. 

Nyitókép: Drew Angerer / Getty Images