Ötven éve találták meg az „igazi Kamaszukát”

Két falusi a korábban kirakott rákcsapdáit ment ellenőrizni 1972. január 24-én, napnyugtakor, amikor egy furcsa alakot pillantottak meg a dzsungelben. Egy sápatag, vézna, gondozatlan szakállú és kócos hajú, mezítlábas férfit, akin mindössze egy koszos rövidnadrág és egy durvaszövésű, viseltes ing volt. Először azt hitték, az egyik fiatal falusival futottak össze a Talo’fo’fo folyó partján, de gyorsan kiderült, hogy tévedtek.

A furcsa, görnyedthátú alak megrémült, amikor rájött, hogy észrevették, ezért azonnal eldobta a nála lévő, rákcsapdákat tartalmazó zsákot, és rájuk támadt. A férfi megpróbálta megszerezni egyikük puskáját, de a legyengült ismeretlent könnyedén le tudta fogni a két, ereje teljében lévő falusi, és bár könyörgött nekik, hogy öljék meg, ők magukkal vitték, megetették, majd átadták a hatóságoknak.

Ekkor derült ki, hogy a második világháború egyik japán katonáját találták meg, aki a Guamon zajló csatát túlélve rejtőzött a dzsungelben, és hiába ért véget akkor már 27 éve a háború, egészen addig nem adta meg magát.

Az elveszett katona

Jokoi Soicsi 1943-ban érkezett meg Guam szigetére, mint a japán hadsereg tizedese. Az 1915-ben, Nagoja városában született és nevelkedett férfi szabónak készült, amikor 1941-ben besorozták a császári hadseregbe. Először Kínában szolgált, és után került a csendes-óceáni szigetre, amit két évvel korábban foglaltak el a japánok az Egyesült Államoktól.

A szigetet 1944 nyarán szerezték vissza az amerikaiak, néhány hetes, véres csatában, amiben majdnem húszezer japán katona halt meg. A harcok befejezése után azonban a fogságba esést megbocsájthatatlan szégyennek tartó japánok közül még több ezren kitartottak, és folytatták az ellenállást.

Az amerikai katonák a sziget visszafoglalása utáni hetekben majdnem ötezer olyan japán harcost öltek meg, akik nem hallgattak a nekik ledobott, és megadást sürgető röplapokra. Négy hónappal később még mindig annyian bujkáltak, hogy helyi lakosokból egy „embervadász” járőrcsapatot létesítettek, ennek tagjai nagyjából 120 visszamaradt japán katonát öltek meg, és csak ötöt fogtak el élve. 

A járőröző egységeket végül csak 1948-ban oszlatták fel, és az ötvenes évekre már azt lehetett hinni, hogy az összes ottmaradt japán katonát megtalálták. Páran közülük azonban sikeresen elkerülték az amerikai keresőalakulatokat. Köztük volt Jokoi is, aki 1944-ben tíz bajtársával együtt vette be magát a guami dzsungelbe. Később szétváltak, hogy nehezebben lehessen őket megtalálni, Jokoi két társával együtt a Talo’fo’fo-folyónál lévő hegyekben rejtőzött el.

Megadni magad szégyen

Végül ők is szétváltak, de mindhárman egymás közelében maradtak, és rendszeresen látogatták a másikat. Bár azt már 1952-ben megtudták, hogy a háború véget ért, továbbra sem adták meg magukat. Ez ugyanis a beléjük nevelt katonai értékrend szerint megbocsájthatatlan bűn lett volna, főleg, hogy már így is megalázó szégyenként élték meg, hogy nem küzdöttek a halálukig. 1964-ben aztán Jokoi holtan találta két társát (a maradványokon végzett vizsgálatok szerint mérgezésben haltak meg, feltehetően egy rosszul elkészített varangy miatt), és a következő nyolc évben, egészen a megtalálásáig teljesen egyedül élt.

A férfi egy földbe ásott, barlangszerű búvóhelyen rejtőzött el, aminek falait bambusszal erősítette meg. A két és fél méter mélyre ásott rejtekhelyre egy ügyesen álcázott bejáraton keresztül lehetett lejutni. A nagyjából három méter hosszú, és mindössze egy méter magas barlangba még egy vécét is elhelyezett, valamint egy főzőhelyiséget, amihez kéményt is készített, a füst elvezetésére. Szabótudásának is hasznát vette: saját magának varrt ruhákat az erdőben talált növények felhasználásával. Amikor megtalálták, azokat viselte.

Jokoi jellemzően csak este merészkedett ki búvóhelyéről, és az éjszaka leple alatt főzött, hogy a tűzhelyéről felszálló füst ne buktassa le. A férfi a dzsungelben talált ételeket ette. A gyümölcsök közül, főleg kókuszt, mangót, és papaját, ezek mellett azonban állatokra is vadászott. Például patkányra, de a Talo’fo’fo-folyóban rákokat is fogott, ehhez ráadásul saját maga készítette csapdákat. Néhányszor őzeket is sikerült elejtenie.

Ahhoz képest, hogy milyen körülmények között élt, az 1972-es elfogása után végzett orvosi vizsgálat megállapította, hogy meglepően jó egészségi állapotban volt, amit annak is köszönhetett, hogy rendszeresen fürdött a folyóban. Felbukkanása után elvezette a helyi hatóságokat búvóhelyéhez, valamint két halott bajtársa rejtekhelyéhez is. Egykori barlangja ma már turistalátványosságnak számít, igaz, ebből már csak egy másolat létezik, mert az eredeti megsemmisült egy tájfunban. A bujkálása idején használt eszközei viszont megmenekültek, azokat most múzeumok őrzik.

Hősként fogadták

A halottnak hitt férfi felbukkanása, és hihetetlen története az egész világsajtót bejárta, de hazájában is ünnepelt sztár lett. 

Amikor Jokoi visszatért szülőföldjére, hősnek kijáró tisztelettel fogadták. Japánban milliók nézték a tévében, ahogy a gépe leszáll a tokiói reptéren, több ezren pedig személyesen köszöntötték a „múltból visszatért katonát”, aki megérkezésekor kijelentette,

szégyelli, hogy élve tért haza.

Emiatt sokan aggódtak Jokoiért, főképp amiatt, hogyan tud majd beilleszkedni a modern Japánba. A férfi ugyanis ragaszkodott a tradicionális japán értékrendhez, ezért többen megmosolyogták, és maradinak gondolták. Hírnevének ez végül cseppet sem ártott, sikeres könyvet adott ki Guamban töltött napjairól, rendszeresen hívták tévéműsorokba, és országszerte tartott nagy sikerű előadásokat is. 1974-ben még a felsőházi képviselők választásán is elindult, de nem sikerült mandátumot szereznie.

A magánélete is jól alakult. Nyolc hónappal hazaérkezése után máris megházasodott. Szülővárosa, Nagoja közelében telepedett le, és az egyszerű élet szóvivőjévé vált Japánban. 1991-ben még az uralkodóval, Akihito császárral is találkozhatott a tokiói Császári Palotában.

Unokaöcsének elmondása szerint viszont Jokoinak úgy igazán soha nem sikerült beilleszkednie a modern Japánba. Élete végére már egyre nagyobb csalódással nézte az országban történt változásokat, és visszavonultan élt. 1997-ben halt meg, szívrohamban. Nagojában temették el, sírján az a sírkő áll, amit édesanyja 1955-ben készített a számára, amikor hivatalosan halottá nyilvánították.

A Jokoi Soicsi megtalálása utáni években több elfeledett császári harcost is sikerült felkutatni. Volt, akire Indonéziában, másra a Fülöp-szigeteken bukkantak rá. A legenda szerint néhány kisebb, Csendes-óceáni szigeten még mindig jó páran bujkálnak a dzsungelben. Az elfeledett japán katona karaktere a Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével készült Kincs, ami nincs című filmben is felbukkant, Kamaszuka személyében.

Nyitókép:Jokoi Soicsi a második világháború idején, és megtalálásakor. Fotó: Wikipedia / ASSOCIATED PRESS