Végre egy jó hír a légkörről: az emberiség helyrehozza, amit a nyolcvanas években tönkrevágott

Végre jó hírek is érkeztek a légkörrel kapcsolatban. Az emberiség egyik sikertörténete, hogy helyre tudja hozni, amit a nyolcvanas években elszúrt, és ennek hamarosan az eredményét is látjuk. Sőt, ha minden jól megy, még a klímaváltozás mértékét is csökkenthetjük, de ahhoz még sokat kellene tanulnunk a múlt hibáiból.

A gépesítés, a jóléti államok kiépülése és a technika fejlődése lehetővé tette, hogy a múlt század utolsó harmadára elárasszák a háztartásokat a hűtőgépek. A kétségtelenül nagyon hasznos eszköz működéséhez azonban halogénezett szénhidrogéneket (CFC) kellett előállítani, amelyek a legkevésbé sem mondhatók környezetbarátnak. Ezt persze eleinte nem tudták, csak azt, hogy hűtőfolyadékként remekül funkcionálnak. Arra már csak később és nehézkesen derült fény, hogy 

miután a hűtőszekrény a szeméttelepen landol, a benne addig keringő gáz kiszabadul, feljut egészen a sztratoszféráig, ott pedig eliminálja az ózont.

Az ózon egyébként mérgező gáz, erősen oxidatív, így csak akkor örömteli a vele való találkozás, ha fertőtlenítésről van szó. Fent, 15-20 kilométeres magasságban viszont nem zavar minket, sőt! Megkerülhetetlen szerepe volt abban, hogy az élet kialakulhasson a Földön, mert segít kiszűrni a számunkra káros ultraibolya sugarakat. Ezért baj, ha az ózonkoncentráció csökken odafent. Márpedig ez történt, az áramlás sajátosságai miatt elsősorban a sarkvidékek környezetében alakultak ki az ózonlyukak. 

A kifejezés szemléletes, de közel sem írja le teljesen hitelesen a jelenséget. Az „ózonpajzson” ugyanis nem keletkezik lyuk, hanem ahogy az imént írtuk, a koncentráció csökkenéséről van szó. Ez persze esetünkben elég volt ahhoz, hogy az UV-sugarak valóban rést találjanak a pajzson, és eljussanak a felszínig, ahol az élő sejtekben található DNS-t károsíthatják. Az ózonlyuk tehát nem azért probléma, mert így több napsugárzás érné el a Földet, a felmelegedést nem ennek köszönhetjük, pontosabban csak marginális mértékben. Ezért a klímaváltozást sem állíthatjuk meg ilyen könnyen – de mindannyiunk egészsége érdekében a lyukat azért be kellett valahogy tömni.

Minőségi csere

Miután a tudományos közösség felismerte, hogy mi okozza a magas légkör ózontartalmának csökkenését, gyorsan megkongatták a vészharangot. 1974-ben jelent meg az a kutatási eredmény, amely feltette, hogy a sztratoszférába jutó CFC gázok UV-sugárzás hatására úgy bomlanak el, hogy szabad klórgyök keletkezik, amely szerepet játszik az ózonbomlás felgyorsításában. Ráadásul olyan jó katalizátornak bizonyul, hogy egy CFC molekula rengeteg ózon molekulával elbánik, ezért működik ilyen hatékonyan a szer. 

A felfedezést persze először megpróbálták komolytalan és alaptalan találgatásként beállítani, de miután kísérleti és mérési eredmények is igazolták, nem volt kérdés – valamit tenni kell. A becsmérelt kutatók később elnyerték a kémiai Nobel-díjat is a területen végzett munkájukért. 1987 pedig a környezetvédelem történetének egyik legfontosabb évszáma lett, mert ekkor nyitották meg a Montreali Jegyzőkönyvet, amely célul tűzte ki, hogy globálisan visszaszorítják a CFC gázok használatát. A jegyzőkönyv pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket – nélküle mostanra már kegyetlenül égetne a Nap a közepes földrajzi szélességeken is.

Azonban ehelyett ott tartunk, hogy néhány évtizeden belül teljesen regenerálódhat az ózonréteg.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyors és sikeres váltást sikerült eszközölni, miközben a szintén nagyon fenyegetően megnövekedett légköri szén-dioxid-koncentráció csökkentésében semmiféle eredményt nem érünk el? A válasz sajnos egyszerű. Az ózonpajzs megóvásához mindössze néhány kémiai vegyületet kell lecserélnünk a hűtőszekrényekben, a dezodorokban és egyéb palackokban (ugyanis hajtógázként is használták őket). 

Ez a csere könnyen ment, mert nem kellett hozzá a gazdaság teljes átalakítása, a fogyasztás visszafogása, a közlekedés globális reformja. 

Nem kellett egész országoknak lemondani bevételeik döntő részéről, és nem kellett megküzdeni a legnagyobb hatalmú és lobbierejű vállalatokkal sem. A klímaváltozás az emberiség jelenlegi életmódjának mellékhatása, megállítása csak átfogó szerkezeti átalakításokkal és viselkedésünk megváltoztatásával lehetséges. Ehhez képest igazán semmiségnek tűnik más folyadékot tölteni egy gépbe.

Begyógyul a seb

Az Amerikai Meteorológiai Társaság 103. gyűlésén elhangzottak szerint négy évtizeden belül jóvá tehetjük az ózonpajzzsal szemben elkövetett korábbi bűnünket. Egy négyévente megjelenő jelentésből ugyanis kiderül, hogy a káros gázok 99 százalékát sikerült kiiktatni, ennek pedig már most is látszik az eredménye. Már 2000 óta látványosan hízik az ózonréteg, és ha érvényben maradnak a korlátozások, akkor 2066-ra az Antarktisz fölött (ahol a legnagyobb a „lyuk”), 2044-re az északi sarkvidék fölött, 2040-re pedig a világ más részein is ismét elérhetjük az eredeti, érintetlen állapotot. 

A Montreali Jegyzőkönyvnek pedig van egy másik kellemes mellékhatása is. A CFC-k után ugyanis úgynevezett HFC gázokat alkalmaztak mint alternatívát, amelyek kevésbé károsítják az ózonréteget, azonban mint később kiderült, rendkívül erős üvegházhatással bírnak. Emiatt 2016-ban egy utólagos egyezményt is csatoltak a jegyzőkönyvekhez, amely ezen gázok jó részének kivezetését is előírta. Becslések szerint 2100-ig így 0,3-0,5 °C hőmérséklet-emelkedést spórolhatunk meg, ami nagyon soknak számít. 

A tudományos közösség most először egy másik problémára is rávilágított. Egyre népszerűbb gondolat ugyanis, hogy geomérnökség útján fékezzék meg a klímaváltozást. Ennek egyik módja, hogy aeroszolokat juttatnának a már sokat emlegetett sztratoszférába, ahol azok visszavernék a Nap sugarait, így csökkentenék a besugárzást. Lényegében imitálnák egy-egy nagyobb vulkánkitörés hatását. Igen ám, de mint arra most a kutatók felhívták a figyelmet, félő, hogy egy ilyen beavatkozás megváltoztatná a légréteg hőmérsékleti viszonyait, ami ismét fokozódó ózonbomláshoz vezethetne. Nem érdemes megpiszkálni a természet komplex, törékeny rendszerét, mert az könnyen visszaüthet.

Végül jöjjön egy kis mítoszrombolás. Mint a fenti sorokból kiderült, 

nem az ózonlyuk okozza a globális felmelegedést, érdekes módon azonban a felmelegedés hozzájárulhat az ózonpajzs sérüléséhez. 

Az üvegházhatású gázok a légkör alsó rétegeiben csapdázzák a hőt, aminek közvetlen következménye, hogy a fölötte található légréteg (a sztratoszféra) nem kap annyi meleget, mint korábban, ezért hűl. Alacsonyabb hőmérsékleten az ózon könnyebben bomlik, ezért hiába termelődik egyébként hő a bomlás során, az egyre kevesebb molekula egyre kevesebb meleget ad, így egy öngerjesztő folyamat jön létre. A tanulság: ne ártsunk a természetnek, ne károsítsuk az ökoszisztémát, és amit csak lehet, próbáljunk meg helyreállítani, mert átgondolatlan ténykedésünknek beláthatatlan következményei lehetnek.

Nyitókép: Getty Images