Milyen lehet most devecserinek lenni? - D. Tóth András írása

Vegyes érzések voltak bennem, amikor elindultunk Budapestről, a biztonságos távolból. Bevallom, féltem, hogy bajom lehet. Hogy a kiöntött iszapos szennyező anyag esetleg komoly betegséget okozhat. Hiába, a szakemberek napokig nem tudták megmondani, mi is az, ami ott van, és mit okozhat pontosan. Másfelől viszont egy riporternek mindig az a legnagyobb kihívás és szakmai élmény, ha az esemény helyszínéről tudósíthat, és onnan beszélhet a nézőkhöz.

Nem számítottam erre. Hogy ennyire mellbevágó lesz a látvány. Hogy ennyi elkeseredett arcot és a megfeszített munkától elcsigázott katonát és más egyenruhást látok. Devecser főutcáján egymást érik a kamionok. A kerekük téglavörös a sok iszaptól. Egy Skoda annyira iszapos, hogy csak pár perc után látom, hogy az, miután egy katona levereti magas nyomású vízsugárral. A falu bejáratánál valóságos dugó alakul ki. Nem olyan, mint mondjuk a fővárosban. Itt senki sem ideges. Éppen ellenkezőleg. Fél perc telik el azzal, hogy mindenki a másikat akarja elengedni, hogy folytathassa fontos küldetését.

Aztán megpillantom az első elmosott házat. Brutális látvány, és a szag se hétköznapi. A vörös massza nyoma a fejem fölé ér a ház falán. Benézek. Teljesen üres az épület. A bútorok és a többi holmi az udvaron hever kupacban. Felét az áradat, a másik felét a háziak dobálták ki. Mindenük odalett. Az udvaron térdig áll az iszapos lötty. A házigazda egy lapáttal áll az ajtó előtt és Don Quijote-harcot folytat. Ekkor elszégyellem magam. Mitől féltem én? Itt minden helybelinek mindene tiszta mocsok. Az arcuk és a kezük is. Még idejük sincs aggódni a betegség miatt. Mentik, ami menthető.

Elkezdünk forgatni. Az itteniek annyira megszokták már a napokban a tv-stábokat, hogy észre sem vesznek minket. Csak akkor, amikor szóba elegyedünk velük, hogy megtudakoljuk, hogyan történt a katasztrófa. A lacikonyhás férfi csak annyit mond:

„Ezt nézzék meg! Jöjjenek! Mindenemet elvitte.”

Egy kisboltos nő azonnal mesélni kezd.

„ A férjemmel hallottuk, hogy robajlik valami. Annyi időm volt, hogy becsuktam az ajtót és rohantunk fölfelé. Annak a háznak a tetejére menekültünk.”

Egy közeli parasztházra mutat. Egy létrán tudtak felszaladni a tetőre. Mára azt is elvitte az ár.

Egy udvaron járunk. Vagyis az lehetett. Biztos szép kert volt. Még díszkavicsos része is volt. Kedves padok az egykori tűzrakó körül. Lehetett kerítés is, de csak a nyomait látom. Mindenhol térdig érő iszap. Ami megmaradt az udvaron, az is mind vörös. Nem hiszem, hogy itt valaha rend lesz újra.

Kolontárra jöttünk át. Öt kilométerre van Devecsertől, itt volt a nagyobb pusztítás. Egy hosszú utca elején állunk. Előttünk egymás mögött 5-6 markoló és több teherautó. Mindegyik egy-egy udvart takarít. Hatalmas karjaik tollpiheként emelik ki a vaskos farönköket és nehéz lomokat az elöntött udvarokról. A kerítésekkel itt se kell bajlódni. Már nincsenek. Néhányan sírnak, miközben egy konyhaszekrény zuhan ki az egyik ház teraszán. Mindenhol katonák és tűzoltók, meg katasztrófavédők vannak lapátokkal, kisgépekkel. A helyiek is segítenek. Mindenki mindenkinek. Kérdéseket nem hallok. Bár mindenki arra kíváncsi, hogyan történhetett és mire számítsanak. Most mindenki pakol, sarat dobál, vizet hoz, irányít. És reménykedik. Vagy lehet, hogy néhányan már nem is reménykednek.

Azt érzi az ember, hogy fogalma sincs, mit tenne, ha a helyükben lenne. Nagyon nehéz lehet erősnek maradni akkor, amikor mindene odalett, és arra is kevés az esély, hogy valaha visszaköltözhet.

Mikor végzünk és indulunk vissza Budapestre, újra rossz érzés fog el. Milyen könnyű nekünk. Én otthon, az ágyamban alszom majd.