2006. január 11. 21:04
Két és fél év után tudta meg, hogy fia meghalt egy intézetben.
A fiatalember 35 évesen távozott az élők sorából, ám családjának csupán egy gyermekkori fotó maradt róla. Mivel állandó gondozásra és ápolásra szorult, hét éves korában a beteg fiút speciális intézetbe adták. Édesanyja így emlékezik:
„Én nem azt mondom, hogy szégyelltem, csak úgy voltam vele, hogy nem hozom haza, mert megszólták, hogy ott egy bolond. Ezt mondják az ilyen gyerekekre.”
Attila már évek óta az intézetben élt, mikor édesanyja 1980-ban hozzáment mostani férjéhez. Felvette férje nevét, egy közös gyermekük született. Emellett pedig hivatásos nevelőszülőként az évek során 13 árva útját egyengették bácsalmási házukban.
„Mi megfogadtuk a feleségemmel 20 évvel ezelőtt, hogy ha az állam neveli a mienket, akkor mi az államtól hozunk ki gyerekeket, és mi segítünk az államnak abban, hogy legalább az egészséges gyerekeket mi neveljük.” – mondta a férj.
Eközben a településen senki nem tudott arról, hogy 30 kilométerrel távolabb van valaki, aki még a családhoz tartozik. Ha tudták volna, talán Margithoz is eljut a hír, hogy gyermeke meghalt. Az intézet ugyanis nem értesítette, állítólag nem találták Bácsalmáson, a népesség nyilvántartásban. Pedig benne van, igaz, már férje nevén.
