2005. szeptember 20. 19:19
Ami nyugaton már megszokott volt, keleten még tilos, épp ezért izgalmas. A hangalámondásos videokazetták először hozták a nyugat üzenetét Magyarországra a nyolcvanas évek elején. Az első horror, akció és pornófilmeket is nagy becsben tartotta, aki nagy nehezen hozzájutott egy hangalámondásos illegális kópiához.
A nyugati métely, ami megmérgezi a szigorú erkölcsű szocialista ember gondolkodását: hangalámondásos video a hőskorból. A nyolcvanas évek elején, illegálisan beszerzett külföldi tékákból másolt, kazettán terjedő vírus.
„Ezeken a helyeken nem volt szinkron-lehetőség, hogy beülsz egy stúdióba és alámondod professzionális minőségben, hanem odahaza, egy nachvertonung funkcióval rendelkező magnóba benyomta a legegyszerűbb mikrofont, ami a keze ügyébe került, és ahogy jött a film, szövegkönyv nélkül egy az egybe alárögtönözte a szöveget. Persze óriás melléfordításokkal időnként” – emlékezik vissza Csörögi István, szinkronrendező.
Ahogyan az idegen anyag az egyik filmben megzabál mindent, ami az útjába kerül, úgy fogyasztotta a szocializmus zártkertjében nevelkedő ember a nyugatról jött videót- bármi is volt az. És az élvezeti értéket nem rontotta, hogy szinkron helyett hangalámondás volt csak a videón – ahogy a sörösdoboz-gyűjtemény darabjainak értékét se csökkentette, hogy nem volt bennük sör.
Csörögi István ma szinkronrendező, akkor pedig szinkronhang volt. Egyetemi tanársegédként filmklubot csinált; így jutott el az illegális videóterjesztőkhöz, akiktől olyan filmeket is meg tudott szerezni, amiket másképp akkoriban nem lehetett.
„Kialakult egy elég derekas gyűjteményem, már 1982-ben megvolt a Pinkfloyd Fal című filmje, és akkor még ugye létezett a berlini fal és Kelet-Németországból jöttek hozzám; egy egész osztály, hogy megnézhesse nálam német felirattal ezt a filmet. Mert ez NDK-ban elég nehezen volt elérhető”- folytatja a szinkronrendező.
Persze művészfilmből volt a legkevesebb. Hangalámondásos kazettán leginkább tucatfilmek terjedtek; azok a műfajok, amelyeket itthon nem engedett át a kultúrpolitika sűrű szövésű szűrője – horror, akció, pornó a legolcsóbb kommersz.
Ari Ernő akkoriban a „másik oldalon” dolgozott. Minisztériumi tisztviselőként találkozott a hangalámondásos filmekkel – azt látta, amit a rendőrök vagy a vámosok elkoboztak. És abból egyre több lett, ahogy egyre több lett a videómagnó, akkori szóhasználatban: képmagnó.
„ Elkaptak illegális videosokszorosítókat. Akkor láda és zsákszámra hordták be hozzánk szakvéleményezésre ezeket a filmeket, és hát akkor volt alkalmam szinkronizálatlanul illetve hangalámondással is nagyon sok filmet megnézni, akkor már elkezdődött a pornó felé kacsingatás is, úgyhogy rengeteg érdekes filmélmény kapcsolódik ehhez; és odabent az időm jelentős részét mások által irigyelt film-nézéssel töltöttem” - mondja Ary Ernő, egykori minisztériumi osztályvezető.
Mai szemmel azért ez nem lehetett annyira irigylésre méltó. Merthogy mi volt akkor a tiltott gyümölcs? Pornó, horror.
„A horrorfilmeket nem nagyon szerettem, nem a műfajt, hanem az értelmetlen horror meg karate filmeket, ami 12 egy tucat alapon semmiben nem tűnnek ki” – teszi hozzá Csörögi István.
A démon például arról szól, hogy egy nyugat-berlini mozi megnyitóján, premiervetítéskor egy különös maszk rágyógyul egy néző arcára, aki ettől vérszomjas démonná változik. Ezután az ő karmolásától a többiek is megfertőződnek és démonná válnak. Csak a kólaszippantó fiatalok menthetik meg a csapdába esett premierlátogatókat…
Ennél csak egy műfaj igényelt kevésbé a szinkront. De az elején még azt is megcsinálták.
„Pornót nemigen szinkronizáltam, bár könnyű eset volt, az volt az egyetlen pozitív benne, hogy azt a pár szót, amit egymás fülébe lihegnek, azt igazán nem nehéz elmondani. De aztán később ez meg is állt” – jegyezte meg a szinkronrendező.
A kazettákat annak a csoportnak, akiknek Csörögi is dolgozott, diplomáciai futárok hozták át a határon. Őket nem ellenőrizték, mit a gorenjéző egyszerű polgárt, aki később, egy Bécsben horribilis 70 ezer forintos áron- mikor 3000 volt egy havi fix, tehát kétévnyi fizetésnek megfelelő áron - megvett képmagnó okán, filmvásárlóvá vált.A forrás azonban - még a japán videomagnó és az amerikai film esetében is - ugyanaz volt: Ausztria vagy Németország. Ahol akkoriban magyarul is kiírták az üzletekben: ne lopj. Pontosabban csak magyarul írták ki.
Egy film ára akkoriban 300 Ft volt. Már egy kalózvideóé – ez is egy régi szó. Betiltott filmből mára már nem sok van
A halál arcai című film ál-dokumetum, valós elemekkel. Egy állítólagos boncmester kalauzolja a kíváncsi borzongani vágyót, hogy bemutassa: hogyan halnak meg emberek. A filmben fikciós jelenetek keverednek valódi balesetek képeivel, de természetesen úgy, hogy a néző valósnak gondoljon minden kockát. Az egész alapjában véve undorító. A senki-se-tudja-hogy-létezik-e snuff-műfaj korai képviselője ez a visszataszító alkotás.
Számoljunk együtt: 6 képmagnó az 3 másolatot termel meg másfél óra alatt. Ha 12 órát működnek, az 8 film gépenként, vagyis összesen 21. Egy film ára 300 Ft, és így kerestünk meg kéthavi fizetést egy nap alatt.A vagyonnal együtt azonban a másolóknak kialakultak a kapcsolatai is – lobbicsoportok vagy maffia jött létre – ki-ki nevezze úgy, ahogy vérmérséklete diktálja. És a kapcsolatokat, ha kellett, igénybe is vették.
Magyarországon a nyolcvanas évek közepére már kezelhetetlen méreteket öltött a kalózvideo-piac. Ezért lazult a teljes tiltás szigora: lehetett behozni videokazettát, de vetítés előtt ki kellett kérni a film főigazgatóságon az engedélyt - konkrétan Ary Ernőtől. Ő meg egymaga küzdött derekasan a szobáját ellepő kazettaheggyel.
„ Ami érdekesebb volt, azt szívesen megnézte az ember, meg szúrópróbaszerűen lehetett aztán belenézni. De mondjuk arra sose volt kellő apparátus, hogy ezt 100%ig kézben lehessen tartani, de nem is volt annyira szükséges” – emlékezik vissza Ary Ernő, egykori minisztériumi osztályvezető.
Merhogy a filmek egy részét családok hozták, otthoni videózásra. Tőlük a vámosok vették el a határon a kazettát eleinte, és ők küldték a minisztériumba, aztán mikor ez meghaladta a kapacitásukat, kötelezték az állampolgárt, hogy maga vigye be – gondolhatják, mennyire lehetett ezt komolyan venni. Ahogy a filmeket sem nézték át már akkor különös figyelemmel.
Azokból az esetekből lett csak ügy már 1986 után, mikor nyilvánosan, mondjuk presszóban vetítették az engedélyeztetés elhagyásával a klippeket vagy filmeket, vagy nagy tételben másolt és árusított. Ilyenkor a presszós pénzbírságot kellett fizessen, de a nagyobb büntetés a kazetták elkobzása volt.
Még egy csemegém maradt a végére: szellemidézős film a vasfüggönyön túli világból; vajon tud-e pusztán az akarat révén lebegni egy felnőtt ember?Míg választ kapunk a kérdésre, gondolkodjunk el egy kicsit az előbb hallottakon.
Az illegális videokazetták végső fogyasztója tehát – ha nem az állampolgár, akkor maga az állam lett, hiszen megsemmisítés helyett felhasználta a filmet vagy a hordozót. Kvázi vevő volt tehát, végfelhasználója az illegális iparnak az állami közintézmény-hálózat és a rendszerhez lojális tisztviselői kar, aki hozzájutott egy-egy ilyen csemegéhez.
Látják ugye: ellent lehet állni akarattal a fizika törvényeinek – de csak egy határon belül. Lebegni egy felnőtt nem tud, mert túl nehéz hozzá. Egy gyereknek sikerülhet – de aztán nagyot esik.
A video tömegcikké válása a lehetetlen tiltást megszüntette. A szocializmus széthullott a nyolcvanas évek végére. Most pedig nézhetjük – ha akarjuk még egyáltalán – a kommerszet. De egy dolgot nem tudok: maradt-e fenn valahol Magyarországon sörösdoboz gyűjtemény a szekrény tetején.
