2005. szeptember 13. 12:27
Elkötött egy szuperszonikus harci repülőgépet az egyik sorkatona. Azzal akart nyugatra szökni. Autós térképpel tervezte meg a légi útvonalat, és a tisztektől leste el, hogyan kell beindítani a gépet. Az akció kétséges volt. A kísérlet 1978-ban történt. Kutatásaink során meglepő információkkal szembesültünk. A hajdani néphadsereg harci repülőivel többen sikeresen disszidáltak az országból.
Az úgy nevezett Magyar Néphadsereg hajdani fellegvára: a pápai reptér. Katonás rendben sorakoznak itt a MIG-ek, a 21-esek, amelyekkel jó ideje nem repült senki. Öt évvel ezelőtt magát a területet is bezárták, és egyelőre csak akkor nyitják ki, amikor repülőnapot rendeznek. A közönség olyankor, mint a múzeumban, úgy bámulja a kiállított tárgyakat. Nem tudják, nincs kiírva, hogy a sor közepén van egy gép. A 9178-as repülőnek talán a legérdekesebb a története az összes többi közül. Egyszer egy sorkatona ült a botkormánya mögé, aki egyáltalán nem volt pilóta.
„ Az indításhoz mondjuk 5 darab kapcsolónak a felkapcsolására volt szükség. Illetve a gázkarnak az alapgázra tételére. Ennyi. Tehát gyakorlatilag ezt megfigyelés útján meg lehet tanulni” – meséli Horváth Ferenc, sajtóreferens.
1978-ban ezzel a géppel az akkori NSZK területére, a müncheni reptérre készült a fiatalember. Néhány óra vitorlázórepülést leszámítva semennyit sem értett a repüléshez, valamennyi műszaki tudással viszont rendelkezett. Csak annyival, amennyit addigi csaknem 2 éves sorkatonai szolgálata alatt ellesett. Így közvetlenül a magyar-osztrák, vagyis a kelet és a nyugat határa mellett nem sok múlt azon, hogy a gépet működésbe hozza.
A sorkatona perceken belül Ausztriába lett volna. Valamiben azonban rosszul utánozta a pilótákat. Kétszer is indítani próbálta a gépet, de egyszer sem sikerült neki. Harmadjára a turbinalapátok annyira elolvadtak a keletkezett hőtől, hogy hátul csöpögtek kifelé. Tűz ütött ki.
A sorkatona felettesei a tisztek - a mechanikusok, és a pilóták - az akció közben eligazításon vettek részt az egyes zónában. A kettes zónában a MIG 21-es gépek álltak, akkor az eszmecsere miatt felügyelet nélkül. Két, egyébként egymással konkuráló repülőszázad a távolból hallgatta, hogy valaki be akarja indítani az egyik repülőt.
„Ezt csak úgy a poén kedvéért mondom, hogy ugye mi elkezdtünk az első századra mutogatni, hogy bénák. Mert akkor már hallottuk, hogy valami gubanc van az indítással. Rosszul indítja valaki a gépet. Ők ugyan ezt a poént elsütötték ránk, hogy bénázik a második század, mert rosszul indítják a gépet” – mondja Kozma Gyula, repülőgép-szerelő.
A disszidálni készült fiú sorkatonai szolgálatának utolsó napjait töltötte volna a pápai bázison. Csakhogy az utolsó „eltávjáról” nem tért vissza időben, mert berúgott, és megvert két rendőrt, amikor azok nem hagyták, hogy az autópályán stoppoljon. Elhalasztották a leszerelését, eleve szigorú büntetésekre számíthatott.
'Ez az eljárás saját vallomása szerint sarkalta őt arra, hogy elhagyja az országot. És miután repülőegységnél szolgált úgy gondolta, hogy ezt legegyszerűbben repülővel teheti meg. Ő fel van annyira készülve a repülés végrehatására” – nyilatkozta Habony János, a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság a büntető kollégiumának elnöke.
A korabeli szakértői vélemények azt támasztják alá, hogy a magát pilótává előléptető sorkatona élete legnagyobb butaságán dolgozott. Térképet, útvonaltervet is rajzolt szögmérővel, hogy milyen úton röpíti majd az áhított szabadságba a katonai szuperszonikus gép.
„Azok alapján a számítások alapján, amelyekkel ez a fiatalember el szándékozott indulni – hát, ugye autóstérképen berajzolni, hogy, hogy megyek, és földi vizuális célkövetéssel végrehajtani a repülést – úgy tűnik, hogy egy 30-40 kilométerrel elvétette volna azt az irányt, ahova szándékozott menni” – folytatta a büntető kollégium elnöke.
A bizonyítékok alapján egyértelmű: a kiskatona arra számított, hogy sikerül disszidálnia. Legalábbis, hogy képes lesz a levegőbe emelkedni, és elhagyni az országot.
„Mikor rákérdeztek, hogy le tudott volna-e szállni, ha ne adj Isten eljut odáig: azt mondta, hogy vagy katapultál vagy a földbe belecsapódik. Tehát minden mindegy alapon volt” – tette hozzá Kozma Gyula, aki a szökni készülő fiatal felettese volt. Szerinte abból, ahogy a kiskatona tervezte az akciót: arra lehet következtetni, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezett. Személyében egy értelmes, jó szándékú fiatalembert ismert meg, aki egyszerűen csak nem volt hajlandó elismerni a tekintélyt, elfogadni a parancsokat, és akit nem érdekelt a katonaság.
Az 1978-as eset nem egyedi a magyar légierő történetében. A Kádár rendszert megelőző Rákosi korszakban –a pontos adatokat persze nem ismerjük– még többen tervezték, hogy kirepülnek az országból. 1951-ben a kecskeméti repteréről Ausztria irányába távozott egy őrmester meg egy törzsőrmester. A Népköztársaságba soha többé nem tértek vissza. Akkor, és nekik sikerült, a hadsereg vezetése nagyon dühös volt rájuk.
„A parancs érdekessége az, hogy a honvédelmi miniszter gyakorlatilag megelőlegezte a katonai bíróság ítéletét ebben a parancsában. Arról szólt ugyanis, hogy a két katonára a Népköztársaság törvényei értelmében halálbüntetés vár. Tudomásom szerint akkor még bírósági per nem zajlott le, de ezt a miniszter megelőlegezte. Nyilvánvaló volt, hogy őket távollétükben halálra fogják ítélni” – jelentette ki Érenberger Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történésze.
Bírósági tárgyalást még a látszat kedvéért sem tartottak, vizsgálat nem volt, tanukat nem hallgattak ki. A miniszter egymaga halálra ítélte a disszidens tiszteket. Akik persze már messze jártak.
„A parancs arról is intézkedett, hogy a két szökött katona hozzátartozóit is súlyosan meg kell büntetni. Súlyos fegyházbüntetéssel kell őket sújtani, és teljes vagyonelkobzás lesz a sorsuk” – fűzte hozzá a történész. Hogy pontosan hány katona disszidált harci repülővel a néphadsereg alakulatából: arra – hihetetlenül hangzik, de - nincs pontos adat. A Hadtörténeti Intézet munkatársa is hallott további esetekről, de azok írásos bizonyítékot nem talált az akciókra. A valamikor szigorúan titkos jegyzőkönyvek egy részét megsemmisítették. Azt sem tudjuk, hogy mennyit. Amik megmaradt, azok is 2 kilométeren terülnének el, ha élükre állítva egymás mellé tennék. A katonai bűncselekményekről szóló jelentésekből az derült ki, hogy nagyon kevesen próbáltak külföldre szökni. „A legnagyobb része az ilyen volt: őrségben elaludt, elszundított, rágyújtott. Díszőrségben rájött a hasmenés, és valami baja történt. Ugye? Hiába, van ilyen!” - említi dr. Bárándy György, ügyvéd.
Bárándy György a ma már országos ismertségre szert tett ügyvéd, valaha még csak egyszerű katonai védőként dolgozott. Úgy emlékszik: 10 eljárásból 8 nevetséges apróság volt. Azokat az eseteket is a katonai tanácsok tárgyalták, amilyen testületek csak a megyei szintű bíróságokon ülhettek össze.
A Hadtörténeti Intézet munkatársa megrázó jogtörténeti érdekességre bukkant, amikor azok után a ritka esetek után kutatott, amelyekért a legszigorúbb büntetéseket szabták ki az 50-es években. Kiderült, hogy a honvédség vezérkara másképp ismerte az 1950. évi 26-os törvényerejű rendelkezést, az ő kódexük halállal büntetette például a külföldre szökését. Ugyanaz a törvénycikk megjelent a Magyar Közlönyben is, mint egy a Nemzeti Bankról szóló jogszabály. Az egyszerű közkatonáknak fogalmuk sem lehetett a jogaikról, sem a kötelezettségeikről. „Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett jogilag kihirdetett, tehát jogilag érvényes jogszabályok mellett létezett egy titkos jogalkotás is. Ami alapján gyakorlatilag az állampolgárokat akár életüket sújtó vagy vagyoni körülményeiket rendkívül súlyosan érintő repressziókkal illethették, vagy sújthatták” – mondta Érenberger Róbert.
A Kádár rendszerben már ugyanazt a törvénykönyvet használták az élenjárók, mint amiről a katonák tudtak. Egy olyan esetért, mint amilyen a pápai fiatalember sikertelen kísérlete volt: annyira szigorú büntetés járt a katonai bíróságon, mint egy gyilkosságért a civil életben, de halálra -a rendelkezésünkre álló adatok szerint - akkor már senkit sem ítéltek.
