2004. szeptember 21. 16:06
1953 tavaszán a halálán lévő Sztálinért "aggódott" az ország, az újságok ontották a hírt a vezér állapotáról. A nagy igyekezetben a Népszavánál a szedő eltévesztett egy betűt. Internálótábor lett a vége...
1953 tavaszán, amikor a halálán lévő Sztálinért aggódott az ország, az újságok ontották a hírt a vezér állapotáról. A nagy igyekezetben a Népszavánál a szedő eltévesztett egy betűt. A megsárgult lapban ma is ez olvasható: 'Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs megbetegedéséről.' Óriási botrány lett, a tördelőszerkesztőt fél évre internálótáborba küldték a hiba miatt.
Az ötvenes években egy ilyen baki életveszélyes volt. A kommunista párt kemény kézzel fogta a sajtót, csak az jelenhetett meg írásban, amit előzőleg jóváhagytak. A 60-as évektől lazult egy kicsit a szigor, akkortól kezdve a főszerkesztők felelőssége volt a megfelelő tartalom. Ezek a főszerkesztők egytől egyig megbízható pártkatonák voltak, akik tudták, mit engedhetnek meg az újságíróknak.
A tartalmat ellenőrizhették ugyan, de az emberi hibák ellen nem volt védelem. A fél ország röhögött például 1972-ben a Pesti Moziműsor egyik számán. A szovjet filmek fesztiválján vetítették a Hurrá, nyaralunk! című filmet. A baki folytán ebből 'Hurrá, nyalunk' lett. Az ilyen esetekben a pártközpont azonnal igazoló jelentést kért, amelyben a főszerkesztőnek meg kellett neveznie a vétkeseket, és azt, hogyan büntették meg őket.
Lakatos Ernő a 70-es évek elejétől a magyar sajtó ura volt. Ő mondta meg, mit lehet és mit nem, és ő kérte számon a főszerkesztőkön, ha valaki hibázott. Ma úgy emlékszik: a sajtó akkor köztulajdonban volt, és a párt a tulajdonos jogán szólt bele a tartalomba.
'A sajtó egy nagyon fontos eszköz. Sokan azt mondják, hogy hatalmi ág, én azt mondom, hogy hatalmi eszköz. Ezért mindig harc folyik érte mindenütt, és minden hatalom valamilyen módszerrel próbálkozik a sajtóval bánni, hogy úgy mondjam, kezelni, törődni vele.'
Bár a hatalom képviselői nem mondták meg direkt, hogy mit szeretnének látni a lapokban, azt pontosan lehetett tudni, hogy miről nem lehet írni. Tabu volt például az ország adósságállománya, az egypártrendszer, és a baráti szovjet csapatok ittléte. Ezért is lett balhé abból a cikkből, amely arról adott hírt, hogy '…az ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonák átvették öröklakásaikat.'
A folyton figyelő szemeket is meg lehetett azért téveszteni. Az újságírók kialakították a sorok között írás művészetét. Írtak valamiről, lehetőleg jó hosszan, lehetőleg egészen másról, mint a konkrét téma, a szemfüles olvasó pedig 'vette' az üzenetet. Ilyenek voltak például a Ludas Matyiban megjelenő tévékritikák, amelyeknek egy részét Föld S. Péter írta.
'Mindenki tudta, hogy amit a tv-ről írnak a kritikusok, az nem a tévéről szól, hanem az életről, meg a politikáról. És erre már utaztunk is. Nyilván fönt is tudták, hogy nem a tévéről szól, de ez egy hallgatólagos megegyezés volt, hogy ti úgy csináltok, mintha nem arról írnátok, amiről írtok, mi meg úgy csinálunk, mintha nem értenénk, amit egyébként értünk.'
Árkus József, a Ludas Matyi főszerkesztője egyébként személyes jó barátja volt Lakatos Ernőnek. Mégis megesett, hogy a hétvégi baráti sörözés után a pártember hétfőn ordítozott a főszerkesztővel egy-egy jól sikerült karikatúra miatt. Mert – ahogy ma már tudjuk -, az elvtársak értették ugyan a viccet, de nem szerették.
