2004. június 4. 20:48
Sírva fakadtak az ijedségtől, amikor meglátták a Fókusz riporterét a kongói gyerekek, akik még eddig soha nem láttak fehér embert. A magyar stábot a törzs varázslója kísérte körbe, megmutatták ősi szokásaikat, azt, hogy hogy élnek ők a vadonban, civilizáció nélkül.
A vadember kinézetű férfiak a Kongóban élő yaka törzs tagjai. Az afrikai ország délnyugati őserdeiben lakó nép létszáma mindössze 300 ezer. A yaka jelentése: megfogni valamit, ami röpül. A törzs tagjai ugyanis - állítólag – még a kilőtt nyílvesszőt is képesek csupasz kézzel elkapni.
„Amire most készülünk, az a férfivá avatás szertartása, a munkanda. Ezt a díszítést csak az erdőben használjuk. A piros az erő, a fehér szín pedig a tisztaság jelképe” – meséli Bandsoja Yambaka.
A yaka fiúkat 9, 10 éves korukban avatják férfivá. Ilyenkor 1 évet kell az őserdőben tölteniük, hogy elsajátítsák a túlélés és közösségi élet szabályait. Megtanulnak vadászni, gyógyítani, dobolni, elkerülni a tigriseket, oroszlánokat, sőt itt sajátítják el – bár ez furcsán hangzik – az udvarias viselkedés szabályait is. Egy titkos, misztikus beavatáson is átesnek, ahol megtanítják őket például mérget inni, anélkül hogy meghalnának. A munkanda ennek az egy évnek a lezáró szertartása.
A ruhákat minden fiú saját maga készíti. Az ékszereket zigitáknak hívják. Fából és féldrágakövekből készültek. Ezzel ijesztik el a dzsungelben a vadállatokat. A fejdísz pedig kagylókból és csigákból van. Ezeket az asszonyok gyűjtötték a folyóparton.
A yakák az amúgy titkos, misztikus tudásukból is hajlandók voltak megmutatni valamit.
A Fókusz stábjára Kongó fővárosában Kinshasában egy szó szerint fapados mikrobusz várt. A több órás útra csatlakozott hozzánk az Afrikáért Alapítvány néhány munkatársa, valamint egy orvos és jónéhány helybeli. A teljesen kihalt országúton csak egyszer álltunk meg, mégpedig a hernyóárusoknál, akik nagy kosarakban az útszélén árulják ezt a nem fehér embernek való csemegét.
Kimpopo, a Kongó folyó vidéke. Ahhoz hogy itt fogadjanak bennünket Landunak, a yakák varázslójának az engedélye kellett. Az 53 éves férfi – ez itt már igencsak tisztes kor – 2 feleséggel és 11 gyermekkel büszkélkedhet. A kezében az úgynevezett muszésza, a fekete antilop szőrből készült kis valami mutatja a társadalomban elfoglalt előkelő helyét. Egy átlagos falubeli leggyakoribb menüje: a manióka levél, édes burgonya, sült banán, fufu, füstölt hal, de néha krokodil és teknősbéka is kerül a fazékba. Egy yaka varázslónak azonban nem a főzés a dolga, hanem az, hogy óvja törzsét és ápolja a hagyományokat.
Landu Desire, a varázsló szerint azért fontosak a tradíciók, mert ez tartja össze népüket. Sokan, akik innen a városba kerülnek, teljesen lezüllenek. Lopnak, kábítószereznek. A hagyományok ismerete a valahová tartozást erősíti. Ez őrzi meg népük büszkeségét és identitását.
A varázsló második számú felesége, Kady a helyi viszonyok közt meseszép hölgy valami olyat mutat nekünk, amit a törzsben is csak nagyon kevesen tudnak. Vizen dobolni.
„Valakit megtanítani vizen dobolni az kiváltság és kegyelem. Csak a kiválasztottaknak mutatják meg, engem az egyik barátom avatott be. Erre a tudásra mindenki büszke, ez is a törzsöm egyik hagyománya” – mondja Kady Desire.
A faluban sok gyermek még életében nem látott fehér embert. Volt aki – meglátva minket – sírva fakadt, de a legtöbben kitörő örömmel üdvözöltek bennünket. A gyermeksereget a varázsló egy darabig távol tudta tőlünk tartani, de egy idő után ez még neki sem ment.
A kiyaka nyelven és időnként franciául beszélő gyermekek miután megtudták a nevünket, egy dalba foglalva vidám énekbe kezdtek. A szöveg magyarul nagyjából úgy hangzik, hogy „Isten hozott nálunk Zoli”.
„A yakák abban különböznek a többi törzstől, hogy mi egy büszkébb és bátor nép vagyunk. Mi szembeszálltunk és szembeszállunk bárkivel. Sosem féltünk harcolni. Mi voltunk az egyetlen törzs, amely fegyvert fogott a belga gyarmatosítók ellen. Még 80 éve is harcban álltunk velük. Ezért olyan elmaradott a tartományunk” – jegyzi meg a varázsló.
Hogy a yakák a kilőtt nyílvesszőt képesek-e kézzel elkapni azt nem tudtuk meg. Azt viszont igen, hogy bármilyen harcias és időnként ijesztő kinézetű a népük, alapjában véve nagyon kedves és jószándékú emberek. Még a fehérekkel szemben is, akik pedig nem mindig voltak hozzájuk olyan kedvesek, mint ők a Fókusz stábjával mélyen az afrikai őserdőben.
