Attila egy betegség miatt veszítette el a lábait, ő mégis dolgozik, autót vezet és focizik a kisfiával

Ez a lépcsőt én csináltam, végig lefele. Kolléga keverte az anyagot. Volt, hogy itt lepattantam, megkevertem az anyagot magamnak, felraktam a csempét, meg raktam a lapokat 

– mutatta munkáját Makkai Attila.

A férfi 8- 10 órát dolgozik egy nap és minden munkafolyamatot elvégez egyedül, ami hidegburkolással kapcsolatos. Mindezt lábak nélkül. Attila 2008-ban egy betegség következtében veszítette el alsó végtagjait. Bürger-kórja volt, elhaltak a hajszálerek a lábában.

Gyakorlatilag, mintha az ujjadat elszorítanád, nem kap oxigént. Muszáj volt amputálni. Egy éven keresztül műtögettek, próbálták és nem sikerült. Először térd alatt próbálkoztak. Két hétig volt úgy, de borzasztó fájdalmaim voltak. És mondták, hogy menni kell sajnos tovább 

– mondta.

Attila korábban kamionsofőrként dolgozott, valószínűleg a sok ülés és kevés mozgás miatt záródtak el az artériák lábaiban. Eleinte fogalma sem volt arról, hogyan folytassa tovább az életét.

Egy évig jártam pszichológushoz, ki se mozdultam a lakásból egész nap, nem akartam utcára menni. Aztán jött egy löket, hogy fiatal vagyok, miért zárkózzak be? Még előttem az egész élet, más élhet, akkor én miért nem élhetek? És felálltam, onnantól kezdve megyek és csinálom a dolgom 

– mesélte.

Kikeveri az anyagot a fugázáshoz, majd indulhat a munka. Egyetlen segédmunkással dolgozik, a vödröt most ő segít levinni a lépcsőn, Attila viszont egyedül megy le. Azt mondja fugázni, szilikonozni ugyanúgy kell, mindegy, hogy van-e lába az embernek.

„Először az öcsémmel mentem el dolgozni, ő is burkoló. Ő mondta, hogy mozduljak már kicsit ki a házból. Először csk vágtam a csempét, kevertem a ragasztót neki és annyira tetszett ez az egész, hogy meg akartam próbálni. Megpróbáltam és úgy éreztem, hogy megy ez nekem ” – mesélte Attila a kezdetekről.

Elvégzett egy iskolát, bizonyítványt szerzett, majd munkákat vállalt. Annak ellenére, hogy nehéz fizikai munkát végez, élvezi, amit csinál. Azt mondja, megtanulhatott volna egyszerűbb szakmát is, de unatkozna, ha gyárban vagy irodában egy helyben ülve kellene dolgoznia.

„Nehéz, de amikor alkotsz valamit és az embereknek tetszik, nekem az jó érzés. Hogy valamit átadok és elégedettek a munkámmal. És nekem ez minden nap motiváló – mondja Attila.

Mialatt ott jártunk, Attila négyszer ment fel a lépcsőn, majd jött le az emeletről. Ez nem lehet akadály számára, bár megjegyzi, hogy délutánra „kicsit elfárad”.

Amikor idejöttem, kérdezték, a lépcsőn hogy fogok felmenni? Mert lift nincs. Megmutattam, csak lestek 

– meséli.

Most Törökszentmiklóson dolgozik egy kollégiumban, kollégájával főként a szobákhoz tartozó fürdőszobák és vécék hidegburkolását végzik. A legtöbb helyiségben már csak az utolsó simítások vannak hátra. 

A megbízók persze az első sokk után általában feltesznek neki néhány keresztkérdést arról, hogy el tudja-e végezni a munkát, de mindig megnyugtatja őket: nem jelent akadályt, hogy lábak nélkül dolgozik. 

10 év alatt eddig mindössze kétszer mondtak vissza megrendelést az egészségi állapota miatt.

Volt olyan, hogy megbeszéltünk egy meetinget, másnap 8 órára. És mondtam a feleségemnek, hogy nem is tudom hogyanvalahogy mégis kéne közölni a megbízóval az állapotomat, ez nem olyan dolog, amit el tudok titkolni. Írtam egy üzenetet, hogy mi van velem, annyit írt vissza, hogy »köszönöm szépen, a holnapi nap nem aktuális«. Akkor egy kicsit rosszul esett, meg volt egy másik ilyen eset

– idézte fel.

Délután 4 körül fejezik be a mai munkát, ekkor indul hazafelé. Attilának az autózáshoz sincs szüksége segítségre: egyedül pakol, majd száll be az kocsiba és vezeti is a számára speciálisan átalakított járművet. Azt mondja, nehezen szokott hozzá, főleg a fékezés jelentett neki gondot az elején, de sokat gyakorolt, így idővel megszokta.

Egyetlen dolog hiányzik neki, a kamionozás

Sofőrként szinte az egész világot bejárta, rajongott a munkájáért. Ennek ellenére nem kesereg azon, hogy nem vezethet többé teherautót, szép korszak volt, de lezárta.

Nagyon nehéz, mai napig, amikor egy olyan autót látok, amivel dolgoztam, összeszorul a szívem, hogy bár én lehetnék azon. Nekem ez gyerekkori álmom volt és máig rajongok a nagy autókért. Persze, hogy fájt, amikor abba kellett hagynom. De ez van, nem élhetünk a múltban 

– tette hozzá.

Főleg azért sem élhet a múltban, mert tartalmas a jelene és a jövő is annak ígérkezik: 7 éves fia, Gergő már házuk ajtajában várja őt. Attila minden nap hajnal 4-kor kel, és van, hogy csak este ér haza. De mindennap igyekszik játszani a fiával. Azt szeretné, ha kisfia semmilyen játékból sem maradna ki miatta, legyen ez akár az apával közös focizás. Mindkettőjüknek ez a kedvenc elfoglaltsága.

Néha kérdezi, hogy apa, neked miért nincs lábad? Mert beteg voltam, kicsim, le kellett vágni a lábam. Ő már így szokta meg. Ha valamit csinálok, mondom, a kerekesszéket apának ide tudod tolni? És odatolja nekem a kerekesszéket. Ő már ebben nőtt fel 

– meséli.

Feleségével, Lillával 11 éve ismerik egymást, 2014-ben házasodtak össze, párjának azonban az esküvő előtt volt egy feltétele.

Megígértem neki, hogy az oltár elé nem kerekesszékkel, hanem két műlábbal és két bottal fogok elé menni, és megcsináltam. Bementem. Azt mondta, hogy addig nem házasodunk össze, amíg meg nem csinálom. Én akkor kórházban voltam, minden nap mentem, gyakoroltam. A szertartás előtt persze be voltam nagyon tojva, nem tagadom, arra gondoltam, hogy csak el ne essek, édes istenem, csak hátra ne essek. De hála istennek megoldottam 

– emlékezett vissza.

Hiába van túl egy majdnem tízórás műszakon, a foci után egy rövid biciklizésre is jut ideje fiával. Attilának talán ez az egyetlen dolog az életében, amit szívesen csinálna, de nem képes rá az egészségi állapota miatt. Minden mással elégedett és boldog, azt pedig egyáltalán nem szeretné, hogy valaki sajnálja őt. Azt mondja, az a legnagyobb álma, hogy felnevelhesse a kisfiát.

Gergő még kicsi, 7 éves és én szeretném, látni, ahogy elindul az útján. Nyilván nem fogom 50 évig ezt csinálni, de akkor kitalálok valami mást, de akkor is azt szeretném, hogy a kisfiamat fölneveljem. Amit akartam, azt elértem, mindent 

– tette hozzá.

Attila élete a betegsége óta arról is szól, hogy bizonyítsa: nem szorul senki segítségére és szinte mindent képes egyedül megoldani. A tetőre azért nem mászna fel, de nem akarja, hogy bárki kiszolgáltatottnak lássa őt. És persze azokat szeretné inspirálni, akik hozzá hasonló helyzetben vannak, és kevésbé hisznek abban, hogy az amputáció után is lehet majdnem teljes életet élni.