Hétvégére jöttek nyaralni, hét évig nem térhettek haza – történetek a 30 éve kirobbant délszláv háborúból

Több mint 3 évtized telt el azóta, hogy a délszláv háború kirobbanása után jugoszláviai magyarok, horvátok, bosnyákok kértek menedéket Magyarországon. A polgárháború, a kegyetlenkedések, a bombázások elől menekültek, és abban reménykedtek, egyszer hazatérhetnek.

Mi átjöttünk egy hétvégére nyaralni magyarországi barátokhoz, ismerősökhöz a Balatonra, és közben elesett a Baranya háromszög, a szerbek bevonultak, elfoglalták és már nem tudtunk hazamenni. Ez azt is jelentette, hogy egy hétvégére az ember eljön egy kisbőrönddel vagy néhány cuccal, főleg rövidnadrág strandpapucs, törölközők, nem készül fel arra, hogy utána itt kell töltenie még 7 évet az életéből

– mesélte Gunzinam Mária.

Jugoszláviában 1990-ben az első független választáson minden tagköz-társaságban a nemzeti erők győztek. Ennek köszönhető, hogy Szlovénia és Horvátország is kimondta a függetlenségét. A szerbek azonban ezt tűzzel-vassal meg akarták akadályozni. Szlovénia megúszta egy tíznapos csetepatéval, 

Horvátországra azonban több év háború várt, amit akkor kevesen sejtettek. 

„Én nem engedtem meg a nagymamának, hogy a télikabátot és paplanokat, amiket ő bekészített a kocsiba, hogy azt áthozza magával, mondván, hogy 40 fok van, és minket ki fognak röhögni a határon és hova viszünk mi júliusban téli dolgokat? De a nagyi már tudta, hogy háború lesz, hiszen ő egyet már átélt, a második világháborút, én akkor még nem. És utána ott álltunk októberben ruha nélkül, és így kaphattunk a Vöröskereszt és a segélyszervezetek révén télikabátot a nagyinak és az egy életre szóló lecke volt nekem.”

Mária családja végül a sikondai alkotóházban kapott ideiglenes szállást másokkal együtt. Sokakat viszont csak menekülttáborba tudtak elhelyezni. Mária szerette volna, hogy a gyerekei minél kevesebbet érezzenek abból, hogy egy háború elől kellett elmenekülniük.

Próbált az ember nem sírni, amikor sírhatnékja volt, és a bánatát nem kimutatni, hogy a gyerekek ezt ne vegyék észre. És a másik, ami végig kísérte a napjainkat, az otthonmaradt szülőkért vagy falubeliekért vagy a drávaszögi emberekért való aggodalom, hiszen napi szinten voltak atrocitások, volt erőszak, volt bántalmazás.

– eleveníti fel a fájdalmas emlékeket, ami bár 30 évvel ezelőtt történt, sohasem fog kitörlődni a lelkükből.

2022. február 24-e óta számos ukrajnai család volt kénytelen hasonló döntést hozni, mint három évtizede a felbomló Jugoszláviában. 

Az orosz támadás miatt tömegek érkeztek a magyar határra. Köztük volt Lánci Mónika családja is. A nő azt meséli, pont akkor értek oda a határra, amikor megtiltották, hogy a 18-60 év közötti férfiak elhagyják az országot.

Borzasztó volt látni, hogy a rengeteg férfi ott áll, és nemcsak magyarok, ukrán anyanyelvűek is, és nem tudtak mit csinálni, vissza kellett fordulni, mert kiálltak gépfegyverrel, hogy kész, nem lehet tovább menni

– mesélte.

Mónika öccse, Józan László már évek óta Budapesten él, a férje és fia pedig itt dolgoztak, tehát volt hova menniük.

Úgy képzelték, hogy csak pár napra jönnek, de aztán eltelt egy év. A lánya iskolába jár, jó lenne, ha itt tudná folytatni, és befejezni. Mónikának is hiányzik minden, amit otthon hagyott, de nem érzi azt, hogy jó vége lenne ennek a háborúnak, ezért is maradna Magyarországon. Az édesapja viszont nem akar eljönni Kárpátaljáról, lánya viszont őt is megérti.

„Ő itt már, ha átjönne, csak egy bácsi lenne. Hogy jó napot kívánok, a nevén köszöntik, de ott ő valaki. Meg hát az, hogy a szülőföld, ahol leélték az életüket, ahova dolgoztak, ugye egész életükön keresztül, akkor hagyjam azt ott és jöjjek a semmire át?” – tette fel a kérdést.

A riport további részét a videóban lehet megnézni.