Mit adott nekünk magyaroknak a francia kultúra?

Párizs az elegancia, a stílus, a divat, és a kultúra fellegvára. Ahol lezserek a férfiak, kacérak a nők. Ahol költők, festők, művészek találtak ihletre. Ahol minden földi jó élvezete inkább erény, mintsem bűn. Egy ország, ahol a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje megfogant, és egy nemzet, melynek hatása van a világtörténelem alakulására.

Franciországban élni, franciának lenni mindezt jelenti. De mit kaptunk mi, magyarok a franciáktól? Hogy látjuk mi őket? Micheller Myrtill francia nyelvből diplomázott, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz- ének szakát is elvégezte. Sanzon estjei felidézik a francia kávéházak hangulatát, azt a sajátságos életérzést, életszemléletet, mely csakis rájuk jellemző. Edit Piaf ikonikus alakja a francia sanzonnak, úgymint Yves Montand, Serge Gainsbourg, vagy Charlez Aznovour.

Aznovournak egyébként Papp Gergő, azaz Pimasz úr volt a személyes tolmácsa évekkel ezelőtt, egy filmforgatáson. Gergőnek erős kötődése van a francia kultúrához. A franciák iránti rajongása akkor kezdődött, amikor még kamaszként találkozott Francois Mitteranddal, az akkori köztársasági elnökkel. Érettségi után két és fél évig tanult kommunikáció szakon egy párizsi egyetemen, azóta is számtalanszor visszatért az országba, ha csak rövid időre is. Gergő évekig dolgozott a Fókusz szerkesztő-riportereként, és így teljesülhetett számára sok férfi álma, találkozott Sophie Marceauval. Marceau megtestesíti az igazi és ellenállhatatlan francia nőtípust, aki vonzó, és magával ragadó. Öntudatos, és büszke arra, hogy ő francia. A francia színésznők legendásan gyönyörűek. Titokzatosak, ugyanakkor kacérak. A filmművészet rengeteg ilyen szépséggel ajándékozott meg minket, és rengeteg sármos férfival is, mint például Gerard Philippe, vagy Jean Marais, Jean Gabin, Gerard Depardieu, Alain Delon vagy Jean Paul Belmondo, de a francia mozi elképzelhetetlen olyan komikusok nélkül, mint Loius de Funes vagy éppen Pierre Richard, aki magas szőke férfiként vált igazán híressé a filmvásznon.

Nemes Jeles László, a A Saul fia rendezője Franciországban nőtt fel. Neki Párizs a szabadságot jelenti, és szereti, hogy ott az életnek kultúrája van. Magyar képzőművészek, zenészek, írók költöztek a múlt század elején a francia fővárosba, hogy beszívják annak a misztikus világnak az atmoszféráját, melyről azt gondolták, később talán művészetük fűszerét adja majd. Ezért ment éhezni, meg kapualjakban lakni József Attila, és Léda költségén Ady, és ezért tekintettek forradalmi városként, már a romantikában Petőfiék is egyfajta lázadó, útmutató városként. A párizsi terrortámadással kapcsolatban a közösségi oldalakon az együttérző bejegyzések mellett, Trianonnal kapcsolatos megjegyzések is napvilágot láttak. Mondván, miért érezzünk együtt a franciákkal, miközben részvételükkel azország területének kétharmadát veszítette el a Trianoni békeszerződéssel, azonban Katona Csaba történész arra hívja fel a figyelmet, hogy a ma élő franciáknak nem volt közük Trianonhoz.

Szelba Christian George, azaz Cooky teljes szívéből bízik abban, hogy a főváros az tud maradni, ami volt, egy olyan világ szimbóluma, amiért szerinte érdemes élni, amiért érdemes megszületni.