Egy amerikai elnök elleni merénylet kellett ahhoz, hogy az emberiség belevágjon a légkondicionálásba

Sokáig nem volt kérdés hogy a hőséggel nincs mit tenni, el kell viselni, és az emberek nem is gondolkodtak azon, hogy olyan eszközöket fejlesszenek ki, amelyekkel lehűthetik a lakóházak vagy munkahelyek helyiségeit. Miközben télen a fűtéssel szemben nem voltak ilyen fenntartások, nyáron a legtöbben egyenesen szentségtörésként tekintettek arra, hogy „megváltoztassák az időjárást”. Az Atlantic cikkéből kiderül, hogy az 1900-as évek elején még az amerikai törvényhozás épületében, a Capitoliumban is ódzkodtak attól, hogy léghűtést alkalmazzanak, attól tartva, hogy az emberek azt gondolnák a képviselőkről, hogy nem tudnak rendesen izzadni, mint bárki más.

Legfeljebb a gazdagokat foglalkoztatta, hogyan lehetne az épületek hűtésével védekezni a kánikula ellen. A Római Birodalom gazdag polgárai olyan házakat építettek, amelyek falában hideg vizet keringtettek. Heliogabalus császár a hegyekből hozatott havat. A Közel-Keleten széltornyokat építettek a házak természetes hűtésére. Emellett legyezőket használtak, amelyek sokáig divatkelléknek és státuszszimbólumnak számítottak, majd a XIX. század végén elkezdődött a papírlegyezők tömeggyártása, amelyeken reklámot helyeztek el, és ingyen osztogatták.

De a reklámlegyezőknél történtek komolyabb fejlemények is. 1851-ben egy floridai orvos, John Gorrie szabadalmaztatta az első jéggyártó berendezést. Nem az volt a célja, hogy a koktélozást kellemesebbé tegye, hanem maláriás betegek lázát akarta hideg levegővel enyhíteni. Olyan gépet fejlesztettek, ami beszívja és összenyomja a levegőt, hogy az csöveken átvezetve, tágulás közben lehűljön. A találmány addig nem váltott ki nagyobb érdeklődést, amíg a csövek le nem fagytak, és jég nem alakult ki rajtuk. Egy korabeli, nem túl felvilágosult újságcikkben egyenesen bolondnak nevezték az orvost, aki „azt hiszi magáról, hogy úgy tud jeget csinálni, mint a mindenható Isten”.

Miután 1881-ben James A. Garfield amerikai elnököt egy merénylő hátba lőtte, a haditengerészet mérnökei nekiláttak, hogy kidolgozzanak valamilyen megoldást a haldokló elnök betegszobájának hűtésére. Simon Newcomb csillagász vezetésével olyan gépet készítettek, ami egy jégtartályon keresztül vezette a szoba levegőjét, 35-ről 24 fokra hűtve azt, de ehhez óránként két mázsa jégre volt szükség.

A találmány azonban alkalmas volt arra, hogy eloszlassa a léghűtéssel szembeni bizalmatlanságot. A légkondicionálás kifejezést két évtizeddel később Willis Carrier alkotta meg. Ő 1902-ben egy New York-i kiadóvállalat számára dolgozott ki olyan készüléket, amely hűtőközeg segítségével csökkentette a hőmérsékletet, bár a fő cél nem ez, hanem a páratartalom csökkentése volt. A kiadóvállalat ugyanis a fülledt, nyári melegben nem tudta a legjobb minőségű színes nyomatokat előállítani.

Egyre több gyártó figyelt fel arra, hogy az időjárási körülmények befolyásolják a termékeik minőségét, és emiatt szereltettek be légkondicionálót. A sajtóban ódákat zengtek a találmányról, aminek híre Magyarországra is eljutott: 

hazánkban talán a Molnárok Lapjában jelent meg először a „légkondicionálás” kifejezés 1927. november 12-én. 

A szaklap arról írt, hogy a modern amerikai malmok belső levegőjét függetlenítik a külső időjárási viszonyoktól, nemcsak a hőmérséklet, hanem a páratartalom és légnyomás tekintetében is.

A cikkből kiderül, hogy a főmolnárok jól tudták: éles különbség van a téli és a nyári munka között. Alacsony hőmérsékleten nagyobb a lisztporképződés, a hideg összehúzza a sziták szövetének anyagát, megnagyobbítva a lyukakat, a kész liszt pedig rideg, morzsalékos lesz. Melegben, száraz levegő esetén ugyancsak nő a lisztporképződés, a sziták fonalszálai azonban kitágulnak, zivataros idő után pedig a nedvességet is magukba szívják és megduzzadnak. A lisztkészletek puhábbak, tapadósak, és megdohosodnak ilyenkor. Ezzel szemben a légkondicionált malomban a levegő tisztább, a port a levegő nedvessége leköti, a szitagépek lyuknagysága nem változik, a lisztek nedvességtartalma állandó – sorolta az előnyöket majdnem száz éve a magyar molnárok lapja.

Alfred Wolff 1899-ben dolgozott ki egy léghűtő berendezést, amit egy boncteremben helyeztek el. Később a New York-i tőzsdére is jutott a találmányából, ami ekkor már az ott dolgozók kényelmét szolgálta a holttestek frissen tartása helyett. Idővel népszerű szórakozássá vált a mozi, de a vetítőtermeket fülledt, izzadságszagú helynek tartották. 

Abban, hogy a közép- és felső osztályokba tartozókat is becsábítsák a mozikba, fontos szerepe volt a légkondicionálásnak.

Otthoni léghűtő berendezést elsőként a Frigidaire cég kezdett árulni 1929-ben, ezt az ablakpárkányon kellett elhelyezni. A harmincas években Willis Carrier egy rádióinterjúban már egy olyan elképzelt jövőről beszélt, ahol az emberek légkondicionált szobákban alszanak és frissen ébrednek, majd légkondicionált vonaton utaznak a légkondicionált irodájukba. Az 1939-es világkiállításon felállította „a holnap igluját”, ahol 65 ezren tapasztalták meg a bőrükön a légkondicionálás előnyeit. Ez alaposan megnövelte a fogyasztók érdeklődését, de a légkondicionálók elterjedése a második világháború utánra maradt.

Az 1960-as években már évente több millió légkondicionálót adtak el az Egyesült Államokban, 2011-re pedig az amerikai háztartások 87 százalékában volt ilyen berendezés. Brazíliában 11, Indiában mindössze 2 százalék ez az arány. Egy áprilisban közölt hazai felmérés szerint a magyarok harmadának van otthon klímája. 

Ám miközben a szobákat hűti a légkondicionálás, a bolygót felmelegíti hatalmas környezetterhelése révén: Amerikában 2015-ben több mint 500 milliárd kilowattóra elektromos energiát használtak az épületek hűtésére, ami csaknem ötöde a teljes áramfelhasználásnak.

Nyitókép: Harold M. Lambert / Getty Images