Ezért változtathatja meg a névviselés szabályait a kormány

Szokatlan törvénymódosító javaslatot nyújtott be március 18-án a Navracsics Tibor vezette Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium a névváltoztatási ügyekben kijelölt Budapest Főváros Kormányhivatala bevonásával. Mint arról az rtl.hu is beszámolt, a minisztérium az új javaslattal az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvényt módosítaná, rendezve bizonyos a családnevekkel és utónevekkel kapcsolatos kérdéseket.

A törvényjavaslat egyik legérdekesebb pontja az 5. paragrafus:

Az „ä” betű helyett eltérő betűvel bejegyzett születési családi nevet, házassági nevet viselő személy családi név korrekciójára irányuló eljárásban kérheti a saját vagy az egyenesági felmenője születési anyakönyvi bejegyzésébe bejegyzett „ä” betű bejegyzését.

Ami nagyjából azt jelenti, hogy ha valakinek a felmenői a régmúltban ä-val azaz umlautos a-val írták a családnevüket, de az ötvenes évek elején hozott törvények ettől megfosztották őket, akkor kérvényezheti vezetéknevének a korábbi írásmód szerinti bejegyzését az Elektronikus Anyakönyvi Nyilvántartásban (EAK).

Mivel a hírfogyasztók körében nagy érdeklődést kiváltó törvényjavaslat indoklásából nem derül ki konkrétan, hogy mi áll a módosítás hátterében (gyakorlatban felmerült esetekre hivatkozik csak a dokumentum), megkértük dr. Farkas Tamás névkutatót, egyetemi docenst, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE BTK) Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékének vezetőjét, hogy segítsen körüljárni a témát. Egyúttal megnéztük azt is, hogy a múltban milyen nagyobb változások voltak a magyar névviselési szabályokban.

A magyarországi németektől jöhetett az igény

Farkas Tamás szerint az umlautos a kérdése nyilvánvalóan a magyar ábécé betűinek használatát érinti. Több ország jogi szabályozásában is benne van, hogy alapvetően azokat a karaktereket lehet használni a személynevek írásakor, amelyek az adott államnyelv betűkészletéhez tartoznak. Ebből a karakterkészletből tehát bizonyos egyéb karakterek kiesnek vagy kieshetnek.

„Ehhez képest egy másik útvonalat jelent sokszor a nemzetiségi név használatnak kérdése. Magyarország esetében ennek is megvan a rendszerváltás után megjelenő külön szála és annak a részletei, hogy miképp és hogyan lehet a nemzetiségi neveket feltüntetni a személyi iratokban, ami fejlődik, bővül az idők folyamán. Az umlautos a nyilván a német eredetű nevekben fordul elő a leggyakrabban, és a németség a legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség Magyarországon. Ez a betű jellegzetesen az ő névhasználatukat érinti, történetileg ennek Magyarországon szintén erős hagyományai vannak, és ez egy többször jelzett probléma, hogy miért nem lehet azt, amit a felmenők ilyen vagy olyan módon írtak, használtak, a névben is megjeleníteni” – magyarázta az ELTE docense.

„Az umlautos a használatára vonatkozó igény kézenfekvő, de nem az egész problémát jelzi, viszont egy bizonyos értelemben emblematikus betűnek vagy karakternek számít ilyen szempontból” – mondta Farkas Tamás, hozzátéve, hogy az egész kérdéskör mögött azt kell látni, hogy „egy személynév, annak az akár a korábbi generációkhoz kötődő családnévi, akár az egyénhez kötődő keresztnévi eleme, egyszerre kapcsolódik a név viselőjéhez, akinek joga és érdeke is fűződik hozzá, és a közösséghez, az államhoz is, aminek ugyancsak megvannak a hozzá fűződő érdekei és szempontjai is, elsősorban az, hogy mindenki egyértelműen azonosítható legyen”. És az állam vagy a társadalom szempontjai és az egyén szempontjai néha ütköznek. Ezt látjuk például az utónévválasztás kérdésében is, hogy miért nem választhat bárki bármilyen keresztnevet magának vagy születendő gyermekének.

Farkas Tamás szerint a törvénymódosító javaslathoz az vezethetett, hogy az elektronikus anyakönyvezés bevezetése miatt folyamatban van a névadatbázisok egységesítése. „Összeérnek a különböző helyen és időben született adatok, és akkor kiderülnek az eltérések, hogy valakinek az évtizedek óta használt neve megváltoztatandó azért, mert mondjuk az apjának tulajdonképpen nem az volt a hivatalos neve, amit ténylegesen használt, és amit ő addig a magáénak tudott családi hagyományként. Tehát a hivatalos nyilvántartások rendberakása, egységesítése identitáskérdésekbe vághat, belenyúlva az egyének személyes szférájába.”

A másik lehetséges kérdés a családi hagyomány ügye, amikor nem feltétlenül az egyén névhasználatát érinti, hanem mondjuk az előző generációkét.

Egy kívülállónak lényegtelen apróságnak tűnhet egy ékezet, de egy magyarországi német család számára identitáskérdés lehet.

Ezt többségi magyarként az ember Magyarországon kevésbé érti egyből. Talán akkor válik érthetőbbé, ha mondjuk arra gondolunk, hogy a határon túli, Kárpát-medencei magyar nevekkel mi történik vagy történt a szomszédos országokban. Ez segíthet értelmezni valamiképp, hogy megértsük ezt a kérdéskört.

„Nem hiszem, hogy átfogó egyeztetések folytak volna a háttérben az umlautos a-val kapcsolatos törvénymódosításról a nyelvtudomány képviselőivel, ugyanakkor nyilván voltak egyeztetések a nemzetiségi névhasználattal kapcsolatban a német nemzeti kisebbség képviselőivel, akik jelezték már ezt az igényt korábban is” – mondta Farkas Tamás, felemlítve, hogy nemrég volt egy konferencia is, aminek épp a nemzetiségi névhasználat volt a központi kérdésköre, és névtanos szakemberek, jogászok, a nemzetiségek képviselői  vettek rajta részt, „tehát egy olyan fórum volt, ahol ilyen kérdések is felmerültek a névhasználó kisebbségek oldaláról”.

Nagy változások a magyar névtörténetben

A legutóbbi nagy változásnak talán az tekinthető, hogy a 2002-es új törvény értelmében házasságkötéskor össze lehet kapcsolni a családneveket, és ezzel számos új családnév jön létre. Mint Farkas Tamástól megtudtuk, a magyar családnévanyag a XIV. században kezdett kialakulni, és a XVI–XVII. századra szilárdult meg. „Persze formálódott még, spontán módon is változott, változhatott a következő évszázadokban. Nyugat-Európában többfelé korábban kezdődött ez a folyamat, miközben máig nem fejeződött be Izlandon, ahol léteznek ugyan egyedileg családnevek, de általános családnévhasználat nincs. Vannak Európának más olyan peremvidékei – Baltikum, Oroszország, Skandinávia, Törökország – is, ahol csak a 19. vagy 20. században jött létre, illetve vált teljes körűvé a családnévhasználat” – magyarázta a névkutató. 

Egy következő világos határ, amikor a neveket hivatalos akaratból vagy valamilyen központi szándékból rögzítik, feljegyzik: adóösszeírások, egyházi anyakönyvek, és így tovább. A XVIII. század végén, XIX. század elején formálisan is véget ér a családnevek spontán változása, amikor megszületnek azok az uralkodói rendeletek, amelyek a tetszés szerinti névváltoztatást tiltották: „Mária Terézia tiltotta meg a cigányságnak a névváltoztatást, amit II. József rendelete követett az általános kötelező családnévhasználat bevezetéséről – ez utóbbi azonban a zsidóknak szóló rendelet része volt, tehát a zsidóságra vonatkozott valójában, mert a társadalom egyéb rétegeiben addigra nagyjából már állandósultak a családnév öröklődésének és használatának szabályai.”

„A modern állam és annak működési logikája, a felvilágosult abszolutizmus hozza el tehát ezeket a rendelkezéseket, aztán Ferenc császár is kiad még néhány ilyen rendeletet, kötelezve az ortodox szerbeket is, hogy használjanak családnevet” – idézte fel a szakértő a legfontosabb korabeli hivatalos lépéseket. Aztán már csak engedéllyel lehetett nevet változtatni, aminek gyakorlata és szabályozása a XIX-XX. században alakult tovább, különböző rendeletek, illetve törvények megalkotása mellett. „Mert egyébként nem kérdés, hogy családnevek alapvetően vannak, csak legfeljebb nem szerencsés, ha ki-ki kedve szerint alkalmilag változtatja, aztán nem tudni, hogy ki kicsoda meg hova lett.”

Petőfi hivatalosan sosem volt Petőfi

Ami az anyakönyvezést illeti, kezdetben az egyházak maguktól kezdték el vezetni az anyakönyveket a tridenti zsinat után, a XVI. században. „Aztán II. József azt mondta, hogy ezek az egyházi anyakönyvek valamiképpen hivatalosnak is számítanak. Az állami anyakönyvezés azonban csak a XIX. század végén kezdődött, a polgári házasság intézményével együtt. Ezek egy irányba mutató rendelkezések” – mutatott rá az ELTE docense.

A családnevek spontán változása, ami addig természetes módon történt, a tizenkilencedik század elejére szűnt meg hivatalosan, de gyakorlatilag folytatódott tovább. Ott van példának Petőfi Sándor, aki soha nem változtatott hivatalosan nevet, sosem kért a helytartótanácstól vagy a belügyminisztériumtól engedélyt, hogy Petrovicsból Petőfi lehessen. Ennek ellenére már a szülei halotti bizonyítványába is a Petőfi nevet jegyezték föl, holott formálisan ők sem változtattak nevet. „Azaz a gyakorlatban ekkor még nem terjedt ki olyan átfogó igénnyel, hatállyal a hivatalos névhasználat, mint ahogy azt a mai eszünkkel gondolnánk. Az állami anyakönyvezés bevezetése erősítette meg azután a névhasználat kérdését, annak rögzítését, mit és hogyan lehet bevezetni az anyakönyvbe, milyen nyelven szerepeljenek a keresztnevek, hogy a nemzetiségi nevek magyar megfelelőjét kell anyakönyvezni és mögé zárójelben lehet a nemzetiségi nevet írni, és így tovább.”

Családnevet megváltoztatni a XIX. század elejétől lehet hivatalosan, ami egy hivatalos procedúra. Nemesek már korábban is az uralkodóhoz, a közrendűek pedig az éppen illetékes udvari kancelláriához, a helytartótanácshoz, majd a belügyminisztériumhoz, illetve később az igazságügyminisztériumhoz vagy a kormányhivatalhoz fordulhattak ilyen kérelmükkel.

A magyar családnévanyag gyakorlatilag úgy alakult ki, hogy hagyományosan öröklődik egy ilyen névtípus, adott elemekből származik, és alapvetően nem választja, hanem készen kapja az ember.

Ehhez képest vannak nyilván különleges esetek, például a talált gyermekek névadása, vagy a házasságkötés. 

Nagyon érdekes a mai magyarországi családnévanyag területi eloszlása is, hogy milyen régiókban, milyen családnevek, milyen arányban bukkannak fel, hol ritkábbak, hol sűrűsödnek. „Pár évszázaddal ezelőtt például még olyan írástörténeti jegyeket mutat, hogy a családnévvégi i-t a nyugati területeken inkább ipszilonnal írják, míg a keleti országrészekben pontos i-vel, és ez nem nemesség kérdése, hanem írástörténeti jellegzetesség. Ez ma is látszik, hogy Magyarország nyugati felén relatíve több az y-ra végződő családnév, mint a keleti felén, ahol ugyanannak a családnévnek a pontos i-vel írt változata arányaiban gyakoribb, mint a nyelvterület nyugatibb részén” – mondta Farkas Tamás.

A névmagyarosítás és az írógépek

A családnév-változtatások, vagy névmagyarosítások első nagyobb hulláma 1848–49-ben volt, nem meglepő módon. Akkortájt körülbelül hétszáz névváltoztatás történt, ami még nem volt tömeges, de aztán a dualizmus idején fölfutott, majd az I. majd a II. világháború után tovább folytatódott.

Ha a nyelvi felépítést nézzük, akkor a legjellemzőbb a németről magyarra történő névváltoztatás volt, köszönhetően a mögöttes asszimilációs folyamatnak.

Társadalomtörténetileg a németség volt az egyik legjellemzőbb résztvevő ebben, a szlávság vagy a románok kevésbé voltak érintettek. Ezen kívül a névmagyarosítás leglelkesebb résztvevője, számarányát jóval fölülreprezentálva, a zsidóság volt, amely jelentős részben német nyelvi eredetű nevet viselt. Ekkor keletkezett egy sor olyan újszerű családnév, amilyen a történeti családnévanyagban nem létezett, tehát egy nyelvújítási folyamat keretében olyan családnevek is születtek, amelyek nem hasonlítottak az addig meglévőkre.

Nagy, állami szabályozással összefüggő változás volt a személyi igazolványok kiállítása az 1950-es években, amikor többen azzal szembesültek, hogy nem az a nevük, amit ők gondoltak maguknak, mert az anyakönyvben nem az volt feljegyezve, amit és ahogy ők használtak.

Tömegesen vannak rá példák, hogy mondjuk az apa Hajdú volt hosszú ú-val, a fiú Hajdu rövid u-val, vagy éppen fordítva. Vagy a Hegedűs név ugyanígy, és ebben gyaníthatóan még a hivatali írógépek is ludasak voltak egy kicsit, amiknek nem voltak hosszú ékezetes betűi.  

Sajnos nincs pontos képünk arról, hogy a hivatalos írásbeliség milyen szerepet töltött be ezeknek a névváltozatoknak a kialakulásában. „Egyik kedvenc irattári példám a névváltoztatásra még a XX. század derekáról: az illetőt Guttmann-nak hívták és kérte a névváltoztatást, mindegy is, hogy mire. Azt a nevet, hogy Guttmann, abban a hivatalos iratcsomóban ötféleképp lehet megtalálni leírva: Gutmann, Guthman, Guthmann, Guttman, Guttmann” – szemléltette a zavaros helyzetet a névkutató.

„Mert aki legépelte a kérvényt, valahogy leírta benne a nevet, ami az érintett aláírásában már másképpen szerepel, a kérelmet intéző hivatalnok megint másképp írta a nevet, ami az iratcsomóra kívül egy negyedik verzióban került, de a helyi rendőrkapitányság által kiállított igazolásban ismét egy újabb formában olvasható. Ez egy extrém példa nyilván, de jól mutatja, hogy mi minden történhet egy családnévvel az idők során.”

Most jut oda a magyar közigazgatás, a népesség-nyilvántartás, hogy az elektronikus feldolgozás során ezeket a különböző adatokat egyeztetik, és sorra derülnek ki a differenciák. Az állam szempontjából logikus, hogy ezt rendezni akarják, csak hát ezek emberekhez kapcsolódó, emberek által viselt nevek, és ezt figyelembe kellene venni. „Ma mindenkinek van egy olyan tudata, hogy ez és ez a családneve meg a keresztneve, amivel szemben régebben nem volt személyi igazolvány, meg nem volt születési anyakönyvi kivonat, tehát másképpen működött a névhasználat a szóbeliségben és az írásbeliségben.”

Jönnek a kettős családnevek

A családnevek összekapcsolása nem új keletű egyébként, előfordulnak a történeti névanyagban is. Arisztokratáknál talán a legismertebb, de más családoknál is léteztek hasonlók. Az eredetük többféle lehet, akár két tényleges családnév egyesítésével, akár egy családnév és egy ragadványnév összeforrásával is kialakulhattak.

A XX. században kettős családneveket ugyanakkor évtizedeken keresztül nem, vagy csak kivételes esetben engedtek fölvenni. A XX. század végén, a rendszerváltás után alapértelmezésben még mindig nem lehetett, de a gyakorlatban már megadták rá az engedélyt, ha valaki „különös méltánylást érdemlő”, mondjuk családi okokra hivatkozva kérvényezte külön eljárásban az ilyen típusú névváltoztatását. „Tehát a 2002-es törvény előtt már látható az ügyintézési iratokban is az igény, hogy az emberek szeretnének ilyen nevet felvenni, a hivatal pedig tulajdonképpen technikailag megértő és megengedő ezzel kapcsolatban, noha a törvény nem ad rá alapesetben módot. Tehát gyakorlatilag elő lehetett állítani olyan névformát, ami házassági névként akkor még nem létezett, viszont az igény már megvolt rá” – ugrott a '90-es évek időszakára a névkutató.

Az ide vezető főbb lépések:

• 1895-ben, a hivatalos állami anyakönyvezés bevezetésekor vezették be a házasságkötéskori névváltoztatást, ami kimerült abban, hogy a feleség felveszi a férj teljes nevét és hozzákapcsolja a -né toldatot, így: Rákóczi Ferencné.
• 1952-ben bejött két másik asszonynév típus, a feleség megtarthatta lánykori nevét (Zrínyi Ilona) vagy a férj teljes nevéhez hozzátoldhatta a -né szócskát majd a saját teljes nevét (Rákóczi Ferencné Zrínyi Ilona).
• 1974-ben ismét módosult a jogszabály, még két lehetőséget kínálva a feleségeknek: felvehették férjük családnevét saját keresztnevükhöz (Rákóczi Ilona), illetve férjük -né képzős családnevéhez hozzátehették saját teljes nevüket (Rákócziné Zrínyi Ilona).
• A legutóbbi nagy változás pedig a már említett 2002-es, 2004-ben hatályba lépő törvénymódosítás, a családnevek összekapcsolásának lehetőségéről.

Ez utóbbinak Európában van is bőven hagyománya, történelmi gyökerű algoritmusa (például Portugáliában vagy Spanyolországban), a kettős családnév használata szellemiségében, logikájában ugyanaz az érthető törekvés mutatkozik meg.

A családnévtörténet, a családnévrendszer szempontjából mindez egy számottevő átrendeződést indít el, a házastársak, a házasságokból születő, majd később maguk is házasságot kötő gyerekek családneveit illetően

– mondta Farkas Tamás, hozzátéve, hogy emiatt nyelvészeti, a családnévanyag kérdéseit vizsgáló szempontból a korábbi anyagokkal lehet célszerűbb dolgozni. A névkutatók mindenesetre vizsgálják azt is, hogy a magyar társadalomban hogyan terjed ez a fajta névváltoztatás, vannak kutatások, amik arról kérdezték a nőket és férfiakat, hogy maguknak illetve leendő házastársuknak milyen nevet választottak, avagy választanának szívesen a kibővült lehetőségek közül.

Farkas Tamás szerint a kutatók látják, hogy a társadalmi igények, a társadalom gondolkodásmódja, a nemek közti egyenjogúság, a nő egyéniségének, személyiségének megjelenítése hogyan mozgatják a jogalkotók gondolkodását, milyen lehetőségeknek kell valamilyen utat biztosítani, sokszor már előre teret adva a még csak szóban létező igényeknek is. „Ilyen igény volt például a férfi családneve plusz nő keresztneve típusú házassági névforma bevezetésére is.

Mert egy Kovács Józsefné típusú név mögött megfoghatatlan az ember, a nő egyénisége, személyisége. Kicsoda ő? Hogy szólítsák? Kovács? Józsefné?

A dinamikája is érdekes mindennek, ahogy a jogalkotó akár elébemegy a széles körben még korántsem tapasztalható igényeknek. 2002-ben sem volt annyira még benne a levegőben, hogy a férfiak is választhassák házasságkötéskor a feleségük nevét. Egy 2001-es alkotmánybírósági határozat előzte meg a törvénymódosítást, ami kimondta, hogy a férfiak hátrányos megkülönböztetését kell megszüntetni azáltal, hogy számukra is lehetővé teszik házastársuk családnevének felvételét.

Bár alapos felmérés az újonnan felvett kettős családnevekről még nem született, azt azért lehet tudni, hogy nem tömegekről és mindent elsöprő tendenciáról van szó, mely nyilván a társadalom különböző rétegeiben sem azonos módon van jelen.

Mi történhet manapság, ha Kis Kimberli és Nagy Nataniel házasságot köt?

Ma Magyarországon a leggyakoribb névváltoztatás a házasság utáni névváltoztatás, amelyről még az esküvő előtt nyilatkoznia kell az ifjú párnak. A Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvében „A házastársak névviselése” fejezet szabályozza a házasság utáni névváltoztatás lehetőségeit. 

Ez alapján így néznek ki a Kis Kimberli és Nagy Nataniel alkotta képzeletbeli ifjú párunk lehetőségei a névváltoztatásra, miután örök hűséget fogadtak egymásnak:

A feleség esetében:

• Kis Kimberli megtartja születési (vagy a házasságkötés előtt közvetlenül viselt) nevét: marad Kis Kimberli.
• Kis Kimberli felveszi férje teljes nevét a házasságra utaló -né toldással: lesz belőle Nagy Natanielné.
• Kis Kimberli felveszi férje teljes nevét a -né toldással és mellette megtartja saját teljes születési nevét: lesz belőle Nagy Natanielné Kis Kimberli.
• Kis Kimberli felveszi férje családnevét a -né toldással és mellette megtartja saját teljes születési nevét: lesz belőle Nagyné Kis Kimberli.
• Kis Kimberli felveszi férje családnevét a -né toldás nélkül, saját keresztnevét kapcsolva hozzá: lesz belőle Nagy Kimberli.

(Megjegyzés: a „Nagyné Kimberli” névváltozatra nem ad lehetőséget a törvény, így hivatalos nyilvántartásokba sem kerülhet, használata csak informális lehet.)

A férj esetében:

• Nagy Nataniel megtartja születési (vagy a házasságkötés előtt közvetlenül viselt) nevét: marad Nagy Nataniel.
• Nagy Nataniel felveszi felesége családnevét, saját keresztnevét kapcsolva hozzá: lesz belőle Kis Nataniel.

A 2002-es törvénymódosításnak köszönhetően együttes névváltoztatási lehetőségekkel is bővült a házasság utáni névváltoztatás tárháza. A törvény erre vonatkozó passzusa így szól:

A férj, illetve a feleség a házasságkötés után házassági névként kettőjük családi nevét is összekapcsolhatja, hozzáfűzve a saját utónevét. Az összekapcsolt házassági név családi nevekből képzett része legfeljebb kéttagú lehet.

Közös megegyezés alapján Kis Kimberli és Nagy Nataniel tetszőleges sorrendben kapcsolhatják össze neveiket, miközben lehetőségük van arra is, hogy csak egyikük vegye fel így a másik nevét. Ez pedig valóságos kombinatorikai feladványt kínál a házasság utáni név kiválasztására:

Csak a férj változtat nevet:

• Kis Kimberli és Kis-Nagy Nataniel,
• Kis Kimberli és Nagy-Kis Nataniel.

Csak a feleség változtat nevet:

• Kis-Nagy Kimberli és Nagy Nataniel,
• Nagy-Kis Kimberli és Nagy Nataniel.

Mindketten nevet változtatnak:

• Kis-Nagy Kimberli és Kis-Nagy Nataniel,
• Nagy-Kis Kimberli és Nagy-Kis Nataniel.

A névváltoztatás természetesen a születendő gyerekek nevére is kihat, pláne ha hozzávesszük, hogy törvényi lehetőség van két keresztnévvel anyakönyveztetni a házaspárok utódjait. Lehetne is azon tréfálkozni, hogy mindezek miatt pár generáció múlva csupa Kis-Nagy-Szabó-Kovács Kitti Natáliák és Kovács-Szabó-Nagy-Kis Bence Gergők ülnek majd az iskolapadokban, de a törvényalkotók nem hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet. A törvény ugyanis egyértelműen fogalmaz:

Az összekapcsolt házassági név családi nevekből képzett része legfeljebb kéttagú lehet.

Tehát akinek eleve kéttagú a családneve, az házasságkötéskor nem vehet fel hozzá egy harmadik, negyedik vezetéknevet. (Amennyiben az egyik vagy mindkét házastárs születési családi neve vagy előző házassági nevének a családi nevekből képzett része kéttagú, a házasulandóknak nyilatkozniuk kell arról, hogy melyik két családi nevet kívánják a továbbiakban összekapcsolt házassági névként viselni.)

Nyitókép: újdonsült feleség aláírja a házassági anyakönyvet 1950-ben, egy budapesti házasságkötő teremben – Fotó: Fortepan / Hámori Gyula