A Bosszúállók 3 minden geek álmát valóra váltja!

2018. április 25. 9:00

Annyit vártunk már erre a pillanatra, hogy szinte azt hittük sose jön el. A Végtelen háború első felvonása a nagy vízválasztó a Marvel Univerzum építkezésében: itt dől el ugyanis, hogy képesek voltak-e annyival megemelni a lécet, hogy azt méltónak találja mindenki. Most elmondjuk, milyen volt!

Hihetetlenül hosszú út áll mögöttünk, hiszen tíz éve már, hogy a Marvel beindította az óriás rakétáját a 2008-as Vasemberrel. Gondoljatok csak bele: azóta kaptunk három Vasembert, 3 Thort, 3 Amerika Kapitányt, két Galaxis őrzőit, egy Hangyát, egy Doctor Strange-t, egy Pókembert, és egy Fekete Párducot (a cikk megjelenése óta bővült a lista a Hangya és a Pókember második részeivel is).

Mi ez, ha nem a legalaposabb felkészülés?

Kihagyhatatlan építőkövekkel vált tehát egyre világosabbá és izgalmasabbá az út, amely megállíthatatlanul Thanos – a legnagyobb főgonosz – felé vezetett. És egyetlen célja volt az egésznek: egy olyan gigantikus szuperhősfilmet alkotni, amelyben az évek alatt megszeretett karakterek egyként vívhatják meg az univerzum legnagyobb csatáját, mindezt ráadásul úgy, hogy a hősfilmek körül mára kialakult megszokás és kiszámíthatóság még a közelében sincs a vászonnak.

A Bosszúállók harmadik felvonása az lett, amire vártunk, amiről minden rajongó, geek és Marvel-őrült álmodozott. Valószínűleg nem túlzás kimondani: ez az eddigi legjobb Marvel.

Persze, ha az ember megnézi még vagy ötvenszer – megsúgom, hogy többszörnézős lesz nálatok is –, akkor tutira észrevesszük majd ebben is az apró hibákat vagy akár buktatókat is. De ezek olyan elemek, amelyek már-már láthatatlanok.

A Russo testvéreknek sikerült tíz év emlékeit, utalásait, kiemelkedő történeteit és nem utolsó sorban karaktereit úgy összeterelni és teljes összhangban, több színen mozgatni, hogy egyáltalán nem lesz katyvasz belőle. Hihetetlen élmény azt látni, hogy mindegyik szuperhős legfőbb jellemzői ugyanolyan erővel jelennek meg a vásznon, mintha a saját, önálló filmjükben lennének. Mégis, tökéletesen összekapcsolódnak a többiekkel.

Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy pillanatra Doctor Strange bőrébe bújna. Mintha a varázsló egyik trükkjével egyszerre látnánk különböző filmeket, amelyek valahogyan mégis eggyé alakulnak.

Ehhez kulcsfontosságú volt a film ritmusa, és természetesen a dialógusok is. Ennyi szálat aztán tényleg nem mindegy, hogy hogyan is súlyozunk egymáshoz képest, de mindenki megnyugodhat, ebben tényleg nincsenek sokkoló gikszerek.

Mindenből van egy csipetnyi és pont ezért, egy olyan finoman fűszerezett pizzát kapunk, amin a gigászi mennyiségű feltét között is rátalálunk eddigi életünk kedvenc pastájára.

Persze, nem mehetünk el a hősfilmek egyik legfontosabb eleme mellett sem: olyan látványosan pakolták össze a csatajeleneteket – legyen szó kisebb vagy nagyobb összecsapásokról –, hogy öröm nézni őket. Megadják a cselekmény súlyát, ráadásul még képileg is gyönyörködtetnek.

De előre figyelmeztetünk mindenkit: miután itt egy tíz éves szoros kapocsról van szó… - és egy igazán zseniális ellenségről – egyes jelenetek érzelmi töltete olyan erővel üti majd át a mellkasotokat, hogy jobb előre felkészülni. Ez egy kiszámíthatatlan, veszélyes és lelkileg megviselő kaland. Egy olyan harc, amiben senki sincs biztonságban.