Sírni szeretnél? Akkor az Oroszlán a te filmed!

Manapság minden arról szól, hogy minél látványosabban és szélsőségesebben elszakadjunk a valóságtól, hogy minél extrémebben elmerüljünk a fikciók világában és képzelt történeteket kergessünk. Nincs ezzel gond, hiszen az ember szíve éppen elég nehézséget visel el nap, mint nap. Pihenni is kell.

Azonban nem feledkezhetünk meg azokról a filmekről, amelyek bármilyen CGI-körítés nélkül, az egyszerű mindennapok mocsarából merítve szeretnének bemutatni nekünk egy aprócska történetet. Ezek sokszor összetörnek bennünket csupán azzal, hogy megosztanak velünk valamit.

Az Oroszlán című film – amit hat Oscar-díjra is jelöltek – pont ebbe a kategóriába tartozik. Itt az érzelmek túlfeszített hálójában fogunk vergődni az első perctől az utolsóig, és annak ellenére is azt érezzük majd a befejezés után, hogy ez életünk egyik legszebb filmje, hogy végigzokogtuk az egészet.

Mert a Lion az életről szól, ami sokszor széttép és megkínoz, mielőtt hagyná, hogy nyugodtan belemerülhessünk! A benne rejlő egyszerűség, a valóság adta katarzis teszik annyira emberivé és fontossá ezt a filmet.

 

Garth Davis – aki eddig inkább csak rövidfilmeken és sorozatokon dolgozott – élete első nagyjáték filmjéről beszélünk, amely egy indiai kisfiúról, Saroo-ról szól, aki véletlenül elalszik egy vasútállomáson, szem elől tévesztve bátyját, Guddu-t. Végül a sötétben egy vonatra evickél, hogy biztonságban érezze magát, azonban álma közben a szerelvény elindul… több ezer kilométerre repítve őt szeretteitől.

Az Oroszlán az ő sorsát meséli el, és nem csak azt nézhetjük végig, ahogyan egy öt éves apróság küzd az életben maradásért, de azt is, ahogyan 25 évvel később, felnőtt fejjel a családja keresésére indul.

Egy elveszett gyerekről szóló elmesélés már önmagában eléri azt, hogy sebezhetőek és érzékenyek legyünk, hiszen a puszta gondolat, hogy egy apróság magára marad, anélkül, hogy bárki is gondoskodna róla… észveszejtően félelmetes. Pedig megtörténik! Megtörténhet! Mégis, ez a film is tanúskodik róla, hogy mennyi erő lakozhat egyetlen kicsike kis testben, milyen kitartás és életösztön pulzál az ereikben, milyen elementáris húzóerő az, hogy a családod után kutatsz, a semmibe kiáltozva a nevüket… Te már megtörtél, a barnaszemű csöppség mégis megállíthatatlanul halad tovább, csupán fekete-fehéren látva az egészet. Mert mennie kell.

 

Saroo történetében éppen az a magával ragadó, ahogyan a család, mint kötőanyag, egy mindent átszövő szeretet mozgatja az egészet. A testvéri szeretet, az anyai szerelem, a ki nem mondott hiány, a végtelen űr és természetesen a feltétlen szeretet. Annyi érzelem feszül itt a szívekben, hogy akaratlanul is túlcsordul, percenként arra késztetve a mozinézőt, hogy sírjon. De ezek nem azok a nyomasztó könnyek, mint amiket A szoba nézése közben potyogtattunk, ez más. Itt a hitetlenkedés, a mélyről feltörő anyai féltés fordítja ki az embert magából, és a remény.

A film mindezt csodálatos arányokkal tárja elénk, éppen elég időt töltünk mindkét idősíkban. És a főszereplők, a kicsi Sunny Pawar és Dev Patel egyaránt magasra teszik a lécet Saroo-ként. A lassú folyású – de sosem vontatott – cselekményben ugyanolyan fontossággal ábrázolják a gyermeki küzdelmet és a 25 évvel később megélt hiányt, és megtörtséget. Mindezt csak még inkább megcsavarja az örökbefogadó, szeretetteljes anya szerepében Nicole Kidman, aki most újra bebizonyítja, hogy miért is emlegették annyit a nevét az elmúlt évtizedekben Hollywood szerte. Lehengerlő alakítások minden sarokban.

 

Minden részlet, utalás, kikacsintás és párhuzam a helyén van, az érzelmi alapozás nagyjából már az első öt percben olyan erős, hogy onnantól kezdve, ha akarnánk, se tudnánk semlegesek maradni. A látvány monumentális, a totálokkal érzékeltetett távlatok még inkább az elveszettség érzetét keltik az emberben. Mégis, ezekben a felvételekben is látod a szépséget, ahogyan abban is, ahogyan Saroo csöppnyi hősként próbál utat találni a világban, vissza Guddu-hoz, vissza az édesanyjához.

És ha mindez nem lenne elég, Dustin O'Halloran és Hauschka filmzenéje a maradék nyugalmat is kiöli a lelkünkből. A szépség még sosem karcolt és tépett ennyire…

Az Oroszlán egy lelki utazás, egy egyszerű történet, ami rengeteg ki nem mondott érzésre segít ráeszmélnünk, egy olyan kisfiú segítségével, aki csupán egyetlen dolgot tett: szeretett. És sosem adta fel.

Az Oroszlánt február 16-tól nézhetitek meg a hazai mozikban! Semmiképp se hagyjátok ki, de készüljetek, könnyes élmény lesz!

Képek: Fórum Hungary