Nagy szemek - A szemfényvesztés ideje lejárt

Bár az ’50-es évek Amerikájában játszódik a film, a két legnagyobb problémakör amit boncolgat, a mai napig kérdés lehet bárhol a világban. Az egyik a média hatalma, mely egy mozdulattal felemel és a földbe tipor, a másik pedig az emancipáció. A feministák egész biztos egy újabb örökzöldet köszönthetnek majd a Nagy Szemekben.

Az életrajzi film középpontjában Margaret Keane és hatalmas szemű „gyermekei” állnak. A festőnő karrierje az ’50-es években kezdődött és műveire az volt a jellemző, hogy a rajta szereplő gyerekeknek túlméretezett, torz, már-már ijesztő, szomorú szemeket rajzolt, melyek valamiért mégis megbabonáznak. Ez nagyon bejött az embereknek, amit Margeret férje is kiszagolt, és kihasználva a helyzetet, a sajátjaként árulta a képeket. Margaretet eleinte látszólag nem viselte meg az árulás, csak azt látta, mindig egyre nagyobb házba költöznek. Később persze minden megváltozott.

Amy Adams (Margaret Keane szerepében) szavak nélkül láttatja velünk, mennyire fájó is, ha az embert semmibe veszik és kizsigerelik. Talán ő a legcsöndesebb feminista, akit nem a bosszú hajt, hanem az igazságérzete.

A Becstelen Brigantyk náci tisztje, Christoph Waltz (Walter Keane szerepében) a Nagy szemekben is érzéketlenül, szemrebbenés és megbánás nélkül írtja az önbecsülést. Játéka a fő humorforrás, nehezen utáljuk meg, hiszen velünk is elhiteti, hogy jó az, amit csinál. A bíróságon viszont már a vesztét kívánod az egomán, hímsoviniszta, szélhámos élősködőnek. Színpadias fellépése ugyan mosolyra húzza a szád, de kicsit önmaga paródiájává, karikatúrájává is válik. Bár pont ezért szeretjük.

A férj (Waltz) bár zseniálisan menedzseli magát, önmagában ez nem lenne elég a világ meghódítására, segítségére egy újságíró, majd egy tévészereplés lesz. Rajta keresztül végig galoppozhatunk napjaink és a múlt századok egyik legfontosabb kérdéskörén: a média egy óriási fegyver! Kommunikáció szakon ezt elsőként tanítják a padokban ülőknek. Ennek az alapgondolatnak pedig a teljes ívet végignézhetjük a filmben - Walter motivációi és tettei nyomán.
 

A bulvár atyja által felemelt - mai szóval élve - celebet a kritikus két mondattal letaszíthatja az isteni magaslatokból. Celeb, mert nem ért semmihez az ámításon kívül, mégis ő szerepel a címlapokon és a képernyőn. Innen lehet a legnagyobbat esni, és így is lesz: Keane szinte tébolyulásig megroppan a bírálat alatt, de hibáiból egyáltalán nem tanul.

A film remekül ábrázolja, mire is képes a showbiznisz: ha kell, manipulál, ha kell, hazugságokat terjeszt, vagy csak elhallgatja az igazságot. Félelmetes belegondolni, hogy bármikor becsaphatnak, és még észre sem vesszük, hisz ami a tévében lement, az bizonyára úgy is van...

Érdekes, hogy Tim Burton meséi általában sötét tónusúak, gondoljunk csak a Halott menyasszonyra vagy az Éjsötét árnyékra, de a Batman vagy a Karácsonyi lidércnyomás sem valami lélekemelő, már ami a színvilágát illeti. Most a rideg valóság viszont színes, szagos, virágos, vidám és paradicsomi.

Nemcsak Hawaii, a másik két helyszín, a cadillaces kertvárosi miliő és a lüktető, bohém San Francisco galériáival, klubjaival, csinos nőivel és elszánt firkászaival is idilli környezet.

Nem vitás, Tim Burton az abszurdhoz és a groteszk fantáziához ért, a mesét vissza is csempészi képeivel a történetbe: helyenként már-már a giccs határait súrolva. Az összes képen nagy szemű gyermekek a főszereplők mindenféle szituációban: kiskutyával, kismacskával, macskaköves utcácskán a holdfényben. A főművön pedig a világ összes nemzetiségű nagy szemű gyermeke helyet kap.

A rendezőnek úgy látszik, bejönnek a big dolgok, mert a Nagy hal óta ez a legfelnőttebb alkotása. Mi szerettük, tegyetek vele Ti is egy próbát!