Whiplash: ebből a kisfilmből nőtte ki magát az Oscar-díjas alkotás

Imádtuk a Whiplasht, nincs is ezen mit tagadni. Feszes, idegtépő és megdöbbentő alkotás, amely az érzelmek széles skáláján csapja szét a nézők idegeit. Három Oscar-díjat be is zsebelt az idén, köztük a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat is (még egyszer taps-taps J.K. Simmonsnak). A zenehallgató diák (Miles Teller) és manipulatív, helyenként erősen szadista hajlamokat mutató mentorának (Simmons) története erős játékos volt az idei filmes felhozatalban.

Na, ennek a 107 perces filmnek is megvan a maga eredettörténete. Olyannyira, hogy meg is nézhetjük, miből lett a cserebogár. Ahhoz ugyanis, hogy Damien Chazelle a nagyvászonra vihesse a történetét, támogatókra és pénzre volt szüksége.

A Whiplash 2012-ben még a producerek nélkül tengődő legjobb forgatókönyvek gyűjtőtégelyébe - az ún. Black Listre - került. Nem sokkal ezután azonban a film egyik legdrámaibb jelenetsorát felvették, és így születhetett meg a kezdet, egy 18 perces rövidfilm formájában. Jópár ismerős arccal találkozhatunk a később bemutatott darabból, köztük J.K. Simmonsszal is, azonban Miles Teller helyett ekkor még Johnny Simmons vitte Andrew, a megszállott dobszakos karakterét.
 
A filmkockákat nézve egyértelmű, hogy ezen a ponton még egy kiforratlan próbálkozásról beszélünk. A fények, a helyszín, a jól beállított szögek csak később érték a csúcsra, a rendező ekkor még csak tapogatózott az elképzelései között. Persze, Simmons már itt is megpendíti a később Oscart hozó teljesítményét, azonban annyit azért be kell látni, hogy a mimikai játéka, és a visszafogott hangszínen eleresztett kínzások itt még nem ütik meg az ingerküszöbünket (bezzeg később...). És ugye, mennyire számít, hogy tökéletesen válasszák ki a főszereplőket. A 18 perc minden kockáján érezzük Teller hiányát.

Összehasonlításképp nézzünk bele a fent látott drámai jelenetbe, kicsit rövidebben, profibban és brutálisabban a 2014-es verzióban is:
 
Forrás: Screenrant